Klebelsberg Kuno: Jókai emlékezete

Részletek Klebelsberg Kuno Elnöki beszédéből, amelyet a Magyar Történelmi Társulatnak Jókai születésnapja száz éves fordulóján tartott díszközgyűlésén mondott el. Az emlékbeszéd aktualitását az adja, hogy az idei, 2025-ös évet Jókai és Klebelsberg emlékévnek nyilvánította az országgyűlés, hiszen Klebelsberg 150, Jókai 200 évvel ezelőtt született. Balatonfüreden a Klebelsberg Emléktársaság által szervezett, az emlékév alkalmával rendezett emlékkoncerten október 3-án az alábbiak hangzottak el az Anna Grand Hotel dísztermében:

„Bár Jókai hosszú pályájának jelentékeny részén át az olvasóközönségnél nagy népszerűségnek örvendett, mégsem mondhatjuk, hogy a közül a két magyar nemzedék közül, mellyel együtt élt, a második vele úgy bánt, mint ahogy ez a nagy magyar lángész megérdemelte. Az a nemzedék, mely a XIX. század negyedik negyedében szerephez jutott, nemcsak korra, hanem világnézetre is különbözött a megelőzőtől. Annak romantikáját gúnyolva magát büszkén reálisnak vallotta, miközben nem vette észre, hogy realizmusának oka gyakran nem magyaros józanság, hanem belső szárazság, igazi lendület hiánya és hogy bölcsességében mily sok a filiszterség és az idétlen nyárspolgáriasság. Kíméletlenül bánt vele, mint politikussal, mint íróval, és mint emberrel.

Jókai belátta azt is, hogy a negyvennyolcas politika a tökéletesen megváltozott európai helyzetben lehetetlenné vált, s hogy a nemzetet a negáció teréről a pozitív alkotások talajára kell átvezetni, ami akkor csak hatvanhetes alapon volt lehetséges. Követte tehát barátját, Tisza Kálmánt, a fúzióba. Ez elég volt arra, hogy népszerűségét elveszítse. Széltében hangoztatták, hogy Jókai nem politikus; ő, aki a politikában vezető állásra nem is vágyódott, de aki Petőfivel március 15-én politikánál jóval többet, históriát csinált. A karcagi kerület még arra a szégyenteljes szerepre is vállalkozott, hogy egy szürke ellenjelölttel szemben Jókait kibuktassa, úgyhogy a királynak kellett őt a közélet számára azzal megmentenie, hogy főrendiházi taggá nevezte ki.

De irodalmi téren is, ahol legfőbb érdeme van, igazságtalan volt vele az a második nemzedék. Pedig nemcsak egyes szép regényeket írt, hanem irodalmi életművet alkotott, ami, fájdalom, oly ritka minálunk magyaroknál. A nagy nemzeteknek egyik nagy előnye a kisebbek fölött az, hogy minden hivatásra, sőt a nagyobb szakok egyes részleteire is mindig van kiváló szakember, jeles művelő. Kis nemzeteknél a tehetségesebb és tanultabb embereket igen gyakran több egymással eltérő feladatra kell felhasználni.

A korán felismert hivatásnak egész életen át következetes szolgálata tette csak lehetővé olyan hatalmas életművek megalkotását, mint aminőket külföldi írók és tudósok összegyűjtött munkáiban bámulunk. Jókai életének az a kritikus szaka, mikor az ember jövő hivatása felett végleg dönt, a magyar nemzet legszomorúbb éveire esett. Szabadságharcunk kedvezőtlen kimenetele után egy időre úgyszólván megszűnt a magyar irodalmi és közélet. íróink és költőink egy része elnémúlt. Jókai azonban nem tért le arról az útról, amelyen a forradalmat megelőző pár éven át olyan diadalmasan indult meg. Az életnek összes viszontagságai között hű maradt az irodalmi pályához és következetesen dolgozott. Az irány és a munka e következetességének eredménye az a 110 kötet, melyben az olvasóközönség és az irodalmi kritikus az esztétikai értékeket csodálja, melyben azonban a magyar művelődéstörténész és kultúrpolitikus a magyar alkotó erőnek és a következetes munkának soha el nem enyésző, belsőleg egységes emlékét bámulja. Miközben Jókai ezt a hatalmas magyar emléket építette, a magyar társadalom széles rétegében fecsegni kezdték, hogy Jókai kiírta magát.

De nem is az egyes bírálatok szigorúságában, mint inkább azok hosszú sorában, rendszerességében ismerhetjük fel az elfogultságnak elemeit. Mily gyönyörű ellentét a kortársak szigorúságával szemben az a csodálatos szelídség, amelylyel Jókai a kritikákat viselte. Nemcsak jó adag filiszterség, hanem a köztapintat hiánya is nyilatkozik meg abban a módban, amint a nagyközönség Jókai életének végével foglalkozott. A nyugaton éles határvonalat húznak a közpálya és a magánélet között s a jóízlés a nyilvánosságot visszatartja attól, hogy az ezen a határon vont sövényen átlépve a magánéletbe betörjön. Mi itt sem tartottuk meg a kellő mértéket.

A nemzeti közmegbecsülés több melegére van szükség, ha azt akarjuk, hogy teljesen kifejlődjenek tehetséges embereink. A Jókainak és más nagyjainknak nyújtott ünnepi temetés az életben elszenvedett igazságtalanságokért nem ad sem kárpótlást a halottnak, sem feloldozást a nemzetnek. A magyar történetírásnak nemcsak teljes igazságot kell majd szolgáltatnia Jókainak, hanem a magyar históriának még különös hálát kell leróni a nagy magyar történeti regényíró iránt. A történeti novella és a történeti regény az, amely a társadalom széles köreiben az érdeklődést maga a történelem iránt fölkelti.

Az igaz, hogy Jókai a korhűséget nem dohos sírokból kiásott ruhafoszlányok és fegyverek pontos leírásában kereste, ezt bízvást hagyhatta a szakszerű művelődéstörténészekre. De bámulatos intuícióval megérezte a korok zamatát és történelmi levegőt tudott elővarázsolni.

A korhűség aprólékos részleteit a szakemberekre hagyva, hálásan nyújtjuk a Magyar Történelmi Társulat koszorúját a történeti regényírás nagy mesterének a mai centennáris ünnepen. Neki, aki táplálta és növelte az érdeklődést nemzeti múltunk iránt; neki, aki föltárta ennek a csodálatos múltnak, annyi rejtelmes szépségét. Fogadjuk, hogy szeretetteljesebb szemmel kutatjuk életének történetét és vizsgáljuk megbecsülhetetlen munkásságát. Legyen áldott közöttünk emlékezete!”