Önismeret és spiritualitás

Asztalos Dániel – Koinónia Családterápiás Műhely

A cikk szerzője a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola óraadó oktatója

Mire jó az önismeret?

Az önismereti munkának leegyszerűsítve az a célja, hogy feltárjuk személyiségünk ismeretlen területeit, amelyek gátolják belső szabadságunkat, és segítenek felszabadítani arra, hogy minél inkább „igazibb önmagunkká” váljunk, kiszabaduljunk az önmagunk körüli forgásból és másokért élő, értelmet megvalósító személyek legyünk. Olyan ez, mint egy erdei forrás megtisztítása, ahol a falevelek, a sár és kövek kiszedése után tiszta víz buzog fel. Az önismeret lényünk legmélyebb rétegeinek, Isten által megálmodott valóságunknak a kibontása.

Mik a veszélyei?

A belső munka nagy kihívása az eddig ismeretlen terület integrálása az önmagunkról alkotott képbe. Nem mindig fájdalommentes ez a folyamat, de ha kitartunk benne, belső szabadságra vezet. Azonban egy újkeletű tendencia is felerősödni látszik. Egyre többször lehet találkozni azzal a jelenséggel, hogy aki ilyen munkába vág, a sebzettsége feltárása után áldozatként kezdi látni magát a világban.

„Ha megállunk az út felénél, az egésznek az lesz a következménye, hogy áldozat – elkövető fogalompárban kezdjük értelmezni önmagunkat és a környezetünket.“

Ez az autonómiánk és a felelősségvállalásunk elvesztését eredményezi, és végső soron a tévesen felfogott önismeret önmagunk mélyebb valóságától szakít el bennünket. Az önismeret tehát nem öncélú “köldöknézegetés”, sebnyalogatás, hanem sebtisztítás. Akkor terem jó gyümölcsöket, ha belső szabadságra, nagyobb autonómiára, együttérzésre szabadít fel.

Van-e összefüggés az önismeret és a spiritualitás között?

Igen, van. Az énünk legmélyebb magva Isten szeretetéből fakadó valóság. Ahogyan a 139-es zsoltár mondja, „anyám méhében te szőtted a testem”. Aki „én” vagyok, az Isten teremtésének megvalósulása a fogantatás pillanatától. Ahogyan a magzat fejlődik, majd a kis csecsemő növekszik, egyszerre tapasztalja kiszolgáltatottságát, és a szeretetet a környezetében. Megtapasztalja azonban szülei és testvérei szeretetének törékenységeit, gyarlóságait is. Énünk védekezni is kezd, szívünk megkeményedhet, mert félünk a további sérülésektől. Legmélyebb valónkat körbefalazzuk és a félelemtől, traumáktól vezérelve egyre távolabb kerülünk a törékeny önmagunktól. Mire felnövünk, valószínűleg kiváló falakat építettünk már magunk köré, ami részben a túlélésünket segíti, de másrészről pedig szenvedünk is tőle, hiszen mi magunk sem jutunk saját énünkhöz közelebb.

A feltárásban sokszor igen mély sebekkel is találkozhatunk, amely felzaklathat bennünket. A zaklatottságból harag szabadulhat fel, de nagyon nem mindegy, hogy mit kezdünk vele.

A harag erőt biztosít az önvédelemre, de könnyen gyűlöletbe csaphat át, ami nem épít, hanem beszűkít a sebünkre és a gyűlölet tárgyára. Ezeknek a belső feszültségeknek az építő jellegű feldolgozása munkát kíván tőlünk. A sebekkel, tehetetlenségekkel valamit mégis tudunk kezdeni. Mindent átadunk Istennek.

Éppen ezért annyira csodálatos, amikor az önismereti munka imával párosul. Egészen más színben tűnnek fel a feltárt dolgok, ha Isten szemével tudunk ránézni.

Fordítva is igaz?

Nyilvánvalóan felvetődik a kérdés, ha az ember imádkozik, mi szüksége ilyen modern huncutságokra? Jézus sem tartott önismereti kurzust, minek bohóckodnak ezek a pszichológiától megittasodott keresztények?

Az Istennek átadott élet, a belső ima bizonyosan olyan távlatokat nyit meg, amellyel egyetlen önismereti munka sem veheti fel a versenyt, ugyanakkor az imának soha nem ez volt az elsődleges célja. Az ima lényege kapcsolódás Istennel.

Létjogosultsága azonban mégis van: minden, ami a szeretet gyakorlására szabadít fel, az kedves az Isten szemében. Ha az önismeret által elviselhetőbb férj/feleség/testvér leszek, ha jobban tudok szeretni, megérteni és megbocsátani, akkor mégiscsak egyre inkább Isten képmásává válok, ami a teremtés eredeti szándéka volt.