Írásunk első része itt található meg, amelyet most az alábbiakban folytatunk;
A 6. perctől kezdve Kustánné Hegyi Füstös Ilona előadásában már szigorúan véve csak a szakmaiság dominál a felnőtt hallgatóság számára, azzal a hasonlattal indítva, hogy a skanzen egy terepasztal, amely tükrözi elődeink kollektív emlékezetének lenyomatait. A kollektív emlékezet fogalmának megértéséhez, bevezetéséhez segítségül hívja a film elején használt sarokköveket és a megismert befogadási folyamatot, elismerve, hogy a régi tárgyak a ma emberének már nem mondanak sokat, de mégis van úgynevezett kollektív emlékezet, amikor az élményként megélt praktikus tudást már megláttuk, felismertük és átörökítettük a múzeumi foglalkozásokkal. Az élmény segítségével megélt praktikus tudás felismerése nem más, mint elődeink kollektív emlékezetének lenyomatai, az akkori kor embereinek össztudása, amely ma a történelmi emlékezetben testesül meg. Ennek felidézése, – ahogy gyerekkori kedves emlékeink felidézésekor,– az egyszer már átélt cselekmény emlékeivel történik. Az épületek, a tárgyi környezet segíti a felelevenítést, például a falusi élet bemutatása a kollektív emlékezetet eleveníti fel, úgy mondja, hogy ez a kulturális DNS- átörökítése, ami nem más, mint az a tudás, amit őseink már megtapasztaltak, és amely tudást elraktározták a későbbi korok számára. Így ez már az emberek történelmi emlékezete, ami már mindenkinek megvan, a skanzenbe való belépés előtt is már. A régmúlt tapasztalatát, úgy mutatják be a most emberének, hogy akkori élethelyzeteket mutatnak be nekik. A hatásmechanizmus akkor hatékony, ha a gyerekeknél játékos formába ágyazva valósul meg, míg felnőttek esetében a gondolkodásra késztetéssel, hogy elgondolkodjanak, a fiataloknál pedig, hogy az életkori sajátosságuk során a kritikusságuk kijöjjön. Itt már egyértelművé válik, hogy korosztályonként más-más a megközelítés és a befogadás az egyes múzeumpedagógiai foglalkozások viszonylatában, vonatkozásában módszertanilag is. Jó ha magának a múzeumpedagógusnak tartanak továbbképzés jellegű oktatásokat. Innentől kezdve a film inkább ebbe az irányba mozdul el, illetve ennek kiszolgálását mutatja be. Érinti ugyan sorrendben az alsós/óvodás, majd felsős iskolai tanulók foglalkozásainak mikéntjeit, de viszonylag hamar rátér arra, hogy (fejlődési időrendben) növekszik a pedagógusoknak tartott továbbképzések száma. Ennek előzményeként azt tartja, hogy kimozdultak „otthonról”, és vitték magukkal a „mozdítható szemléltetést”, – házhoz mentek, amely gyakorlatot a mai napig is végzik, ha hívják őket. Egyébként 2017-ben indult a múzeumpedagógia elterjedése, és azóta is a négy kifejezéses jelszavuk adott; „fedezd fel – próbáld ki – éld át – érezd át”. Ez utóbbira kitétel, hogy fontos az emocionális nevelés, mert ezzel lehet leginkább hatni. A múzeumi nevelés legfőbb és legvégső célja, hogy képesek legyenek, tudják alakítani a foglalkozásokon résztvevők a saját életüket.
Ezután különböző módszereket mutat be. Módszergazdagság kavalkádja következik, hogy a szükséges különböző átélésekhez és átélésekkel meglegyen a mindenkori élmény, például pályázatok kiírása során. A sikeres pályázathoz elengedhetetlen a néprajz fogalmi körének meghatározása, s ebbe beletartozik, hogy a témában nemcsak horizontálisan, (élethosszig tartó tanulás tekintetében), hanem vertikálisan (az élet minden területére kiterjesztve) is ösztönözni kell a pályázót, ezért még „Skanzen örökség” iskolát is létre hoztak.
De mivel régen az emberek a kalendáriumhoz igazították az életüket („évkör-kép”), azaz a természet szabályozta a gazdasági, gazdálkodási tevékenységüket, így a gazdálkodási (praktikus) tudáshoz kötődött a szakrális tudás. Ez pedig az ünnepek létrehívását jelentette. És így tovább, és tovább ösztökélte gondolkodásra a módszerek fejlesztőit.
Ételünk, életünk – az leszel, amit megeszel… Ételünk,… életünk megteremtéséhez, fenntartásához dolgozni kell, s ennek megtanítása, megtanulása, azaz hogy helyesen és jól élni is tudj, nagy kihívás minden ember számára. A környezettudatos életmód tanítása mellett, a társadalmi életre való felkészítés is nagyon fontossá vált – egyre jobban hangsúlyozódott az előadás vége felé. A módszerek továbbgondolásával kilépett a múzeumpedagógia az építmények, a tárgyi világ köréből, és a „személyes történelmet felvállalva még akár a szubjektivitáson keresztül is megélni a történelmet” érzésének a felkeltésére irányult. Engedtessék meg, – kritika gyanánt, – hogy ez már az absztrakciós gondolkodás területe, – s mint ilyen nem biztos, hogy a múzeumpedagógia kompetenciájába is tartozik. Természetesen elfogadva, és elismerve, hogy egészséges módon megteremtve más kapcsolódási területekkel, – történelem, politológia, filozófia, esztétika, művészetek, stb. – létjogosultsága van magának a múzeumi továbbgondolkodásnak.
Így az említett esküdtszék „imitálása” a régmúltból, valóban problémamegoldó feladatként, és az ilyen gondolkodás fejlesztéseként, – a „történelem segítségével”– elképzelhető, de tudományos alapja megkérdőjelezhető véleményem szerint.
Ilyen újabb és hasonlóan újabb pedagógiai módszerek bevezetését, azaz az egyre jobban történő elszakadást a tárgyi környezettől, érdekes kísérletnek tekintem, mert nem ismerem azt, hogy ennek van-e tudományos megalapozottsága? E „szellemi környezet” bevezetéséről pl. a vallás, erkölcs, társadalmi felelősség területein, jó lett volna többet hallani a tudományos megalapozottság viszonylatában. Tehát a képzőművészeti, az irodalmi, a zenei pályamunkák kiírása és várása során így csak érdekes kísérletnek gondolom ezt.
Az „ötletgazdagság kavalkádja” látszik is az előadó arcán, látszik is, hogy nagyon szereti a munkáját, hiteles akkor is, amikor befejezésként felteszi a hallgatóságnak, de inkább magának, hogy „miért tesszük mindezt?”. A „MINDEZ MIÉRT?” költői kérdésre nagyon hathatósan és látványosan Diogenésszel válaszol;
„A műveltség az ifjaknak fegyelmező erő, az öregeknek vigasz, a szegényeknek gazdagság, a gazdagoknak ékesség.” Megtoldva azt a Sebő Ferenctől származó, mindent és mindenkit meggyőző idézettel;
A hagyományt nem ápolni kell, mert nem beteg,
nem őrizni kell, hiszen nem rab,
hanem éltetni kell.— mert így tudjuk átadni az utánunk következő nemzedéknek.
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.
