„Komplementer színek, kiegészítő színek, melyek együtt az emberben a fehér szín képzetét keltik (piros-zöld, sárga-kék).”
Távoli analógiára építve, – és úgy esett, hogy néhány napon belül két olyan filmet is láttam, melyek így a közvetlen egymásutániság során, miatt, – mondhatnám azt, hogy „komplementer filmek” képzetét hozták meg számomra. A két film „komplementerségét” nem csak képi, avagy tartalmi vonatkozásban éreztem, hanem valami sokkal több szólalt meg bennem. A két film – szélsőségeit „középre hozva”, ha szabad ezt leírnom, – valahogy inkább a mindennapok „átlagos valóságát” mutatja be.
A „Miénk lesz a holnap” c. 1946 – ban játszódó olasz film, és a Maria Callasról szóló „Maria” c. életrajzi mozifilm egymással mindenben különböző, teljesen ellentétes érzelmeket, gondolatokat generál a nézőben, ugyanakkor valahol az alapok közösek, mindkét esetben női szemszögből láttat egy-egy rendhagyó, de szélsőséges férfi-női kapcsolatot, amelyet szélsőséges élethelyzetük indikál, s az mindent, s az mindenben felülírja egész életüket.
Maria, a világhírű díva életének utolsó hetét éli, ő is tudja ezt magáról, de vissza akar térni az opera színpadaira, hogy szolgálni tudja művészetével a zeneirodalmat kedvelő közönségét. Ez kihangsúlyozódik azzal is, hogy a maga egészségi állapotával egyáltalán nem törődik, csak a múlt sikereire, történéseire vonatkozóan emlékképeket idéz fel, többek között Onassziszzal, az akkori világ leggazdagabb, agresszív, egyébként is jelentéktelen kinézetű férfijával történő szerelmét. A „legmagabiztosabb férfinak enged csak”, és tart ki mellette a férfi haláláig, aki jóval idősebb volt nála, s folyamatosan visszaél szerelmével, miközben Jackie Kennedyit, Kennedy elnök feleségét is megkörnyékezi, – később az özvegyet feleségül is veszi, – holott mindketten, kölcsönösen „felvilágosítják” egymást e liezonról, ami amúgy a világ közszáján forgott. A hétköznapi ember nem tud magyarázatot adni magának minderre. Bár Maria, – a főszerepet játszó Angelina Jolie egy elejtett mondatában azt mondja, – hogy csak Onasszisz mellett érezte „a mindig visszavágyott gyerekkort….” , azaz jól, felszabadultan magát. Ehhez csak csendesen megjegyezzük, hogy Onasszisz gyakran hangoztatta Callas előtt; utálja az operát.
Mint, ahogy nem tud az ember a másik film asszonyának tűrésére sem találni semmi ésszerű magyarázatot, avagy bármit, akit férje okkal és ok nélkül folyamatosan ver, megaláz. Bár itt is egy félmondat erejéig Deliát, a filmben megformázó Paola Cortellesi színésznőt is idézhetjük; – aki az Oscar díjra, ezzel a filmmel pályázó Angelina Joliet mondhatnám, hogy leiskolázza, -. „nem tudok hová menni” sóhajjal próbál kibújni az áldatlan helyzet alól, ami természetesen így nem igaz a filmben látottak szerint sem. A kiút csak a három gyermekének elhagyásával valósulhatna meg, ami nem járható, – s ezt a nézőnek is el kell fogadnia, hogy – az így lehetetlen. Az asszony minden pillanatában retteg, a férfi három gyermeküket is folyamatosan terrorizálja, s elvárja a beteg apjával együtt, hogy a nő maximálisan kiszolgálja őket. Munkába hajszolja a napi megélhetésért, mialatt ő iszik, félrelép……..Borzasztó jelenetek sorát láthatjuk a filmben, az első filmkockától az utolsóig. Egy szuterénban laknak, innen indul el az asszony nap, mint nap, s minden másodpercét beosztva járja be a 100 méteres körzeten belül az alkalmi munkahelyeit, majd számolja le férjének a nap végén a megkereste, begyűjtött pénzt. Fekete- fehér képek, háború utáni nyomor, kilátástalanság végig, végül egy optimista/feminista jövő váratlan végkicsengésével fejeződik be a film, amikor az olasz nők a történelemben először elmehetnek szavazni.
A másik filmen luxus lakás, házvezetőnővel, intéző mindenessel, akiket az énekesnő a depressziója függvényében, kénye-kedve szerint ugráltat. De mások sem kapnak tőle semmi jót, – az újságíró, az orvosa, a szakmabeliek,- semmi szépet, amióta nem régi a hangja, pedig a környezetében lévők mindegyike őszintén, szeretetből szeretne segíteni rajta. Pazar külső és belső képek, feltűnnek a legjelentősebb operaházak színpad képei, karzatai. Egyik utcai jelenetben, a budapesti operaház oldalsó bejáratán kilépő Máriát kétség nélkül provokálják, mire a személyzete csúnyán megveri a provokálót. Amelynek ugyan fel nem épített jelenetsorával, (talán éppen ezzel) akarta a rendező „hétköznapivá” tenni, – a meg nem értett, a már betegségben szenvedő, de a széles nyilvánosság előtt nem ismert, s a rajongóitól nem elfogadott visszavonulást, – a művész életét. Budapesti képek máskor is feltűnnek a filmben, többször is a Zeneakadémia Nagytermét, mint próbateremet is láthatjuk. (Annyira deprimáló a Milánói Scala, a párizsi Opera csillogásának bevágott képei mellett, a mi szerénynek látszó koncerttermünk, de valószínűleg a budapesti forgatás mellett a film producere a kedvezőbb anyagiak miatt döntött.) A Magyar Televízió volt székházának bejáratát is viszonylag hosszan láthatjuk, egy nagyopera színpadának átalakítva, ahol a címszereplő Angelina Joel kosztümben egy nagyáriát ad elő, természetesen nem saját hangján szólal meg. Életrajzi visszaemlékezésnek (a film elejét is így vezetik fel), a Callas-i életmű bemutatására, emlékek állítására nem szerencsés, nem alkalmas ez a film. (Az énekbetét számok olyan rövidek, hogy szinte teljesen élvezhetetlenek így, és ezt nem ellensúlyozza az, hogy Mariat, Angelina Joliet Callas eredeti ruhájában is gyakran láthatjuk). Ez nem több, mint egy depresszióban szenvedő asszony látlelete, aki nem tudja, tudhatja szépen, méltóságteljesen elbúcsúztatni a nagyszerű múltját. Jó esetben csak életképeket láthattunk mindkét esetben…… Igaz, igen emlékezetes Paola Cortellesi azon jelenete, amikor férje „verve táncoltatja”. Már csak ezért is megkaphatná a filmek legrangosabb díját. Mindkét filmről számtalan kritikát olvashatunk az interneten, jót és rosszat egyaránt, még is, ha kevés időnk van, akkor csak a „Miénk lesz a holnap” c. alkotást nézzük meg.
Életkép, zsáner: a „mindennapi élet eseményeit ábrázoló mű”- írják a műfaji megjelölésekben.
Ha valóban maradandó élményt akarunk szerezni magunknak, valamint mélyebb ismereteket is kívánunk magunknak tudni Maria Callas életéről, akkor
keressünk rá a 2005 évben készült, 2020 – ban a Magyar Televízióban is bemutatott „Callas és Onasszisz” c. kiváló filmre.
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.
