A tegnapi trianoni megemlékezésünk 90 főnyi közönségétől érkezett visszajelzések szerint találkozásunk hangulata magasztos és bensőséges volt.
Az érkezőket egy nagy székely zászló (zászlótartó Kovács Jenő), egy élő harangláb (Nemes Ákos és Zoltán Attila) és harangozó (John László) várta.
A résztvevők köszöntésével – köztük Fülöp Attila államtitkár – és a székelyföldi árvízkárosultakért szóló adománygyűjtés bejelentésével kezdtünk.
A Himnusz előtt – az összetartozás jelképeként – először a székely zászlót „szúrtuk le” térkép szerint, majd a szokásos, külhoni magyarságot képviselő zászlócskákat helyeztük el a Szent Korona Dombon. Lélekben egyesülve a határon kívüliekkel, Zsigmond Szabolcs tárogató kíséretével, énekeltük el a Himnuszt.
A program elemei voltak:
- Lelkipásztorok imája és áldása: Miklós Ákos ref. és Veperdi Zoltán ev.
- Emlékező beszéd: dr. Hantó Zsuzsa történész;
- Ének: Elkán Lili, ÖKU iskola, 6. o. tanuló – „Az Úr érkezése”;
- Trianoni üzenet és vers (lásd lentebb): Csabai János Gyula színész rendező;
- Tárogató szóló: Zsigmond Szabolcs – „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”;
- „Meglepetés fellépő”: Győrfi Zalán 7. o. tanuló Nagykovácsiból – Vers: Petőfi S.: Két ország ölelkezése;
- Maréknyi földek elhelyezése: a Rákosmezei Királydombról (Klekner Péter), valamint Felvidékről 26 db kődarab, a Várpalotai Trianon Múzeumtól és Szabadkáról föld, meglocsolva bártfai gyógyvízzel (Zoltán Attila);
- Zárszó (Korényi Z. műsorvezető) és Nemes Ákos felhívása az esti emléktűz gyújtására a helyi repülőtéren.
- Befejezés: Szózat, Székely Himnusz, Zsigmond Szabolcs tárogató kíséretével.
Az Összefogás Napján, a székelyföldi árvízkárosultak megsegítésért hirdetett adománygyűjtésünket az egyházi perselyezés szabályai szerint bonyolítottuk Kovácsné Erzsike szervezésében. A kosárban összegyűlt, nyilvános megszámolás utáni összeg: 237 500,- Ft. A nyugta és a banki igazolás másolatát csatoltuk.
Köszönet az adakozóknak, mert „A jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Korinthus 9,6–15).
Csatoljuk Nagy Henrietta fényképeit az emlékezés elejéről, továbbá Kovácsné Erzsike két fényképét a két fiatal fellépőről. Várunk még további fényképekre.
A végére – Parajdra gondolva – csatolunk még egy ma nagyon időszerű mesét.
A Szent Korona Domb Őrzők nevében,
köszönettel és szeretettel:
Korényi Zoltán
Csabai János – Trianoni békék
Trianon. Ez a szó a magyar fül számára az igazságtalanságot, az elkeseredettséget, és a tehetetlen szomorúságot jelképezi! Némelyeknél a kifejezés a jogos düh szimbóluma is! Ugyanis 1920 június 4-én, az első világháború végső lezárása során a győztes nyugat-európai nagyhatalmak a vesztesként kezelt Magyarországra kegyetlen és igazságtalan békét kényszerítettek! Diktátum volt inkább, mint szerződés, hiszen nem hatott semmiféle racionális érv a döntnökökre. Erőből hajtották végre a módosítás esélyének teljes kizárásával.
– Elvették tőlünk egykoron nagy és erős országunk több mint kétharmadát! Ezzel kettészakították nemzetünket, mivel több mint 3 millió honfitársunk az új határokon kívül rekedt. De hogyan és miért került sor, erre a számunkra tragikus lépésre?
– A diktátum szervesen illeszkedett a más vesztes hatalmakkal kötött békeszerződések sorába. Az első világháborút ugyanis több békekötés zárta le, melyeket összefoglaló néven hívunk Párizs környéki békéknek. Ezek újraszabták Európa térképét, mert például az Osztrák-Magyar Monarchia helyén új államok jelentek meg – Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Szerb-Horvát-Szlovén királyság – újra létrejött Lengyelország, illetve megjelentek a baltikumi kisállamok: Észtország, Lettország, Litvánia. Mindezek mellet új határok jöttek létre a Balkánon is. Az öt békekötés a következő volt: Németországgal megkötött versaillesi béke (1919 június 28), Ausztriával megkötött saint-germaint-i béke (1919 szeptember 10), Bulgáriával megkö-tött neuilly-i béke (1919 november 27), Magyarországgal meg-kötött trianoni béke (1920 június 4), Törökországgal megkötött sevresi (1920 augusztus 10) és lousanne-i béke (1923 július 24)
– Ám valamennyi békekötés közt a magyarokkal aláírt szerződés volt a legszigorúbb és legigazságtalanabb. Megbüntetett egy egész nemzetet, több mint hárommillió magyar életét megpecsételve, és további generációk sorát évszázadokra megbélyegezve. Trianon ugyan a magyar fül számára az egyik leggyűlöltebb szó, ám ugyanakkor a dac és összetartozás szimbóluma is. Bár az erősebb jogán 1920-ban eltiporhattak minket, a magyarság mégis bizonyította – és bizonyítja máig – semmilyen szerződés, vagy igazságtalan dokumentum nem szakíthatja szét a magyarság ezeréves együvé tartozásának érzését!
József Attila: NEM! NEM! SOHA!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát! (1922)
A király legkisebb leányának földje, Parajd
Gyerekkorom óta ismerem. Jártam ott kicsiként, nagyszüleimmel, szüleimmel kéz a kézben, nyarakat töltöttem el nagybátyáméknál. Paszulyszemekkel malmoztunk, nevettünk, jártunk a bányába.
Később, anyaként én fogtam a gyermekeim kezét és tettük meg ugyanazokat az utakat.
A parajdi sóbánya nem egyszerű kirándulóhely volt számomra. Nem csak egy alagút a föld mélyén. Ez volt az a hely, ahová akkor is mentem, amikor már nem tudtam, hova tegyem a fájdalmam.
Amikor édesanyám meghalt, ide vitt a lábam. Mert tudtam: itt beszél a csend. Itt gyógyít a levegő. Itt ejthetek könnyeket anélkül, hogy bárki kérdezné, miért.
Most a bánya megtelt vízzel. Az én, a mi könnyeinket is őrzi. Őrzi a nevetéseket, a gyermekkori hangokat, a veszteségeink csendjét, a kétkezi munkát.
Ha most víz is van benne – az nem csak pusztítás.
Mert az igazi könny is sós.
És ami sós, az nem vész el. Csak más formát ölt.
A parajdi sóbánya tele van mindazzal, amit beleadtunk: emlékekkel, szeretettel, kapcsolódással, kitartással, közös múlttal. És amit emlékeinkből, szeretetünkből, összetartásunkból építettünk, azt nem lehet teljesen elárasztani.
Mindenki ismeri a Só című mesét.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király, akinek három lánya volt. A legkisebb azt mondta:
– Úgy szeretlek, édesapám, mint az emberek az ételben a sót.
A király nem értette. Megbántódott.
De amikor eltűnt az asztalról a só, minden íz eltűnt vele. Akkor jött rá, mit jelent az a szeretet, ami nem hivalkodik. Csak van.
Ti vagytok ennek a mesének a legkisebb leánya.
Ti adtátok évtizedek óta a láthatatlan értéket – az élet ízét.
És most úgy tűnik, ezt valami elmosta.
De ne feledjétek: a só a vízben nem vész el. Csak feloldódik. Láthatatlanul is megtart. És egyszer majd újra felszínre jön.
Lehet más formában. De ugyanazzal az ízzel.
A király végül bocsánatot kért a lányától. Mert megértette, hogy a legtisztább szeretet csendes. Mély. Megtartó.
Ahogy a közösségetek, az összefogásotok is.
Most nehéz idők járnak. De ne engedjétek el egymás kezét. Egyszer majd újra asztalra kerül a só.
És mindenki tudni fogja, honnan jött.
Parajdról. A király legkisebb leányának földjéről.
Addig is történik valami. Csendesen. Mélyen. Bennetek.
Valami, ami még nem formált, még nem látszik. De már ott van.
Mint egy icipici sókristály.
Kemény. Ellenálló.
Ami majd újra ízt ad valaminek.
Lehet haragudni. Lehet hibásokat keresni. És lehet reménykedni is.
A veszteség nem kérdez: jön. Eláraszt. Mint a víz.
És vele jön minden érzés, amit sokáig mélyen tartottunk: düh, tehetetlenség, szomorúság. Jogos. Emberi. Érthető.
De van valami, ami ezeknél is mélyebb.
Az a láthatatlan tartás, amit nem lehet elmosni.
A remény nem azt jelenti, hogy most minden jó.
Hanem azt, hogy még lehet.
Hogy valahol, egy kis sókristályban – egy emlékben, egy összefogásban, egy újrakezdésben – már ott van a jövő íze.
A kérdés most nem csak az, kire haragudjunk.
Hanem az: hogyan maradjunk emberek ebben az embert próbáló helyzetben.
A parajdi sóbánya megtelt vízzel – de megtelt most valami mással is.
Összefogással. Mozdulással. Szívvel.
Most épp ez történik: láthatatlan kötelékek erősödnek, országok, városok, falvak, emberek között. Mindenkinek van emléke, története Parajdról.
És ebből nő majd ki valami új. Egy új tartás. Egy újrakezdés.
Van, aki szállást foglal.
Van, aki jótékonysági koncertet szervez.
Van, aki csak annyit ír: kedves parajdiak, itt vagyunk veletek!
*
Zoltán Attila: a Facebook-on találtam Kádár Annamáriának ezt az írását, amit a magyar után románul is közzétett. Ő egy marosvásárhelyi születésű, most épp 50 éves pszichológusnő, meseterapeuta, akinek már több könyve is megjelent.
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.
