Már szervezzük az idei „KLEBELSBERG KUNO NAPOK” eseményeit. A november 18 – 19 közötti KLEBELSBERG KUNO NAPOK 2023’ kiemelt pontja lesz az a tudományos/szakmai fórum „Nemzeti média és kommunikációs csatornák a demokrácia szolgálatára” címmel, amelyen már szokásos módon és formában a művészetpedagógia, művészetszociológia, művészetpszichológia, művészetfilozófia/zeneetika egyes kérdéseit járjuk körül. Többek között arról is lesz szó, hogy mindez a régió online lapjában a Hidegkúti Hírek – Budai Echóban, és a Parlandoban, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek zenepedagógiai folyóiratában hogyan jelenik meg a klebelsbergi szellemi örökség jegyében.
A fentieket ebben az évben is a Magyar Művészeti Akadémia szerény és igen későn kiértesített támogatásával szervezhettük meg. „Irodalom – kép – kiállítás” címmel Máté Zsuzsanna 2023-ban megjelent „Az ember tragédiája a művészetekben az összehasonlító művészettudomány felől” című könyvének budapesti könyvbemutatójára is sor került volna, ami most elmarad. Sajnálatos, mert MMA pályázati anyagunkban a Madách évfordulóra tekintettel nagyszabású kiállítást is terveztünk az író saját képeiből, képsorozat formájában, amely az eddig ismert, mintegy félszáz Tragédia illusztráció-sorozattól merőben eltért volna. A kiállításon Máté Zsuzsanna 15 alkotását szerettük volna szerepeltetni, – az egyenként 50 cm x 70 cm-es méretű képeit, – a Tragédia színeinek számával megegyezően, mivel azok az irodalmi szöveg linearitását is követik.
Most meg kell elégednünk, hogy Dr. habil Máté Zsuzsanna művészetfilozófusnak és képzőművésznek „Kultúr-, művészetfilozófiai és esztétikai továbbgondolások” címmel, 2021-ben megjelent könyvéből A „művészet vége” Dilemma. Művészet/Filozófia – Történeti diskurzusáról közreadott részletét (egy teljes fejezetét) a PARLANDO 3. számában olvashatjuk.
Máté Zsuzsanna igazán autentikus a filozófiában és a képzőművészetben, hiszen mindkettőt egyaránt műveli, tanítja, és rendszeresen is publikál ezen körben. (A Hidegkúti Hírek és a Parlando közötti szoros együttműködés során gyakran mindkét orgánum kölcsönösen átvesz egymástól írásokat. Ezt prezentálja, a szakmai fórumon a Parlandoval való közös megjelenés; a köszöntő/nyitó előadás.)
A kötet egyik erőssége, hogy szinte a teljesség igényével számba veszi azon művészetfilozófusok munkásságát, akik a kötet címével összhangban valaha munkálkodtak. Néhány rövidebb – hosszabb részletet a kötetből az alábbiakban megidézünk.
Álljon itt ebből először is korunk egyik emblematikus emberének, Picassónak személyes megdöbbentő, de nagyon is figyelemre méltó vallomása, amelyet Máté Zsuzsanna így vezet fel; „A művészet, mint lelki táplálék, a művészi magasztosság, az emelkedettség és a hagyományos művész-szerep elvesztéséről vall Pablo Picasso a hajdani jugoszláviai Magyar Szó 1962. novemberi számában megjelent interjújában. Egyúttal a (fentebb vázolt) késő modern művész-szerepnek egy önreflexív és egyben (ön)kritikus leírását is nyújtva, korának kórképében, bemutatva a kreativitás, az eredetiség öncélúvá, rutinszerűvé válását, terminológiámban annak destruktív jellegét.”
Mikor… még fiatal voltam, szívvel-lélekkel hittem az igaz művészet magasztos küldetésében. Később rájöttem, hogy a művészet abban az értelemben, ahogyan 1800-ig fogták fel, idejét múlta, halálos beteg és menthetetlen. Az úgynevezett művészi alkotás pedig a maga céltalanságával nem egyéb, mint ennek a haláltusának a megnyilvánulása. Az emberek hátat fordítanak a festészetnek és napról-napra közömbösebbek iránta, éppúgy, mint a szobrászat, vagy a költészet iránt. A látszattal ellentétben kortársaink szíve, lelke ma másé: a gépé, a tudományos felfedezéseké, a gazdaságé, a természeti erők feletti uralomé és a hatalomért való törekvésé. Mi a művészetet nem érezzük életszükségletnek és lelki tápláléknak, mint a letűnt századok emberei. Sokakat közülünk olyan indíték késztet arra, hogy a művészettel foglalkozzék, aminek kevés köze van az igazi művészethez. Inkább utánzási készségről, hagyománytiszteletről, a nagy dolgok iránti vonzalomról, fényűzésről, egyszerű intellektuális kíváncsiságról, divatról, vagy puszta számításról van szó. A művészettel foglalkozók egy része ma csupán szokásból, vagy sznobizmusból él fél lábbal a múltban, másrészt a társadalom minden rétegéből kikerülő többséget nem fűti igazi szenvedély a művészet iránt, amit a legjobb esetben csak szórakozásnak, bíbelődésnek, vagy puszta pepecselésnek tekint. A mai nemzedék inkább a gépek világa és a sport iránt érdeklődik és sokkal cinikusabb és nyersebb, mint az eddigiek, s a művészetet, mint a múlt értelmetlen és haszontalan cafrangját, inkább a múzeumok és a könyvtárak gondjaira bízza. Abban a pillanatban, amint a művészet többé nem nélkülözhetetlen lelki táplálék, a művész tehetségét az új formákkal való kísérletezésnek szenteli, amely végső fokon nem egyéb, mint intellektuális csalás. Az emberek többé nem várnak vigaszt és felemelkedést a művészettől. A kifinomult és gazdag kvintesszencia-desztillálók inkább csak az újdonság, a különlegesség, a feltűnő és meghökkentő hatásokat vadásszák. A kubizmustól kezdve, ezeket a kifinomult ízlésű urakat és műbírálókat én is kiszolgáltam különféle furcsaságokkal, amelyek éppen eszembe jutottak és az igazság az, minél kevésbé értették, annál inkább el voltak tőle ragadtatva. Minél jobban komédiáztam és játszadoztam a legkülönfélébb talányokkal, rébuszokkal és cikornyás, arabeszkszerű motívumokkal, annál nagyobb volt a hírnevem és dicsőségem. Persze ez egyúttal azt is jelentette, hogy mind gyorsabban dolgoztam. A dicsőséget egy felkapott festő számára ma képeinek eladása, a nyereség és gazdagság jelenti. Ma, mint mindenki tudja, óriási a hírnevem és dúsgazdag vagyok. De amikor egyedül maradok, nincs hozzá bátorságom, hogy magamat a szó régi és igaz értelmében művésznek tekintsem. Giotto, Tiziano, Rembrandt, Goya voltak az igazi halhatatlan művészek. Én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálja minden szeszélyét. Beismerésem keserű és fájdalmas ugyan, de úgy érzem, érdemes volt elmondani, mert mindenképpen őszinte.
De nem kevésbé érdekes újraolvasni a kötetében e sorokat is; „Fülep Lajos a Hangok a jövőből (1906-ban megjelent) írásában további válság-jelenségnek látja a modern élet dinamikusságával együtt járóan a „világfelfogások és a stílusok” gyors egymásutániságát, mely a „művészet-vég” felfogások ezredvégi terminológiájában a művészettörténeti narratíva megkérdőjeleződését jelenti.”
Tihanyi Lajos: Fülep Lajos portréja
Mi a mi életünk? Megnövelése a sebességnek és megkurtítása önmagunknak. De minél kevesebb jut nekünk az időből, annál intenzívebben akarjuk kifejezni a magunk mindjobban elkülönített egyéniségét. A mi jelenünk minden egyes pillanatában már egyszerre van együtt az örökké változó világfelfogások és stílusok kiindulópontja, fordulópontja s egyben holtpontja is; (…) Egyik őrült gondolat a másikat szüli: e pillanatban azzal szórakozom, hogy elképzelem azt az időt, amikor korszakok, világfelfogások és stílusok másodpercekig fognak tartani, s úgy fognak leperegni egymás után, mint a betűk a távírókeréken; egymást űző kabalisztikus jegyek. Íme, a másodpercekre osztott végtelenség, melyben minden másodpercnek más és más a karaktere. Mindegyik egy más stílus és a többi.
Majd a végső konklúziók következnek; „A 20. századi modern, különösen a késő modern művészetben e fülepi jóslatok szinte beteljesültek.” – írja Máté Zsuzsanna. Picasso korkritikus és egyben önkritikus vallomását, valamint Fülep Lajosnak fél évszázaddal korábban megfogalmazott hasonló kor-diagnózisát érintve kiemeli, hogy; „Egybehangzóan állapítják meg, hogy a materiális, evilági értékekhez, a jóléthez való ragaszkodás kioltotta a művészet magasztos, lelki táplálékot nyújtó jellegét, a történetiség és a metafizika érzetét, miáltal a művészeti paradigmaváltások mélyebb értelmű kibontakozását és egyben azok jelentőségét is.”
Korunk művészetfilozófusairól, illetve az olvasókról többek között pedig összefoglalóan így ír;
Heidegger tanítványa, Herbert Marcuse pedig arra hívta fel a figyelmet az 1960-as években, hogy az ember egydimenziós, gyártó és fogyasztó, manipulált tömegemberré süllyedt. Azonban a filozófia, mint a valahai tudományok tudománya – a bölcsesség szeretete, a ’jó élet’, a ’jó dialektikájának’ tudása, mely tudás egyfajta „gyakorlati filozófia”- ként is képes eligazítani az embert a természeti és a társadalmi világ dolgaiban, a cselekvés vonatkozásában is. Még segíthetne Hans-Georg Gadamer és tanára, Heidegger szerint is, ahogy segíthet az esztétika, a művészetfilozófia is. Azon az emberen, akinek még van igénye akár a filozófia, akár a művészet által nyújtott világ-, létértelmezésre és egy léttörténeti párbeszédre,………….(valamint –szerk.) értelmezni a világot, megérteni a létezést, s benne az emberiség létét és a saját magunk életét; keresve, megtalálva és/vagy éppen termékenyen megkérdőjelezve az önmagunk létezésének is értelmet adót. Segítve a jelenvalólét és az önértelmezés folyamatát, a gondolat teremtő erejének közösségében. Ha a művészetre, az irodalomra és a filozófiára szövetségesként tekintünk, akkor……… szövetségének relációját vizsgálva …….(az – szerk.) Schleiermachertől, éppen a koraromantika korszakától és képviselőitől kezdődően, Dilthey-n keresztül, Heideggeren át Gadamerig, illetve napjainkig ível. E tendencia stációi: ’a művészet az élet megértése’ (Dilthey); ’a művészet az igazság működésbe lépése’ (Heidegger); ’a művészet létben való gyarapodás’ (Gadamer) gyakran idézett kulcsmondataival jelezhetjük.
A szakmai fórum a fenti szakmai összegzés szellemiségének kíván megfelelni.
