Szellem és Közélet – filozofálás az árokásásról

Szinte fájdalmas és rendhagyó önvallomást jelentetett meg Végh Attila a Magyar Nemzet október elsejei számában „A szellem méltósága, avagy irodalom és politika” címmel. A cím második feléről, egyetlen sort olvashatunk, azt is inkább az esszé közepén, magyarázatra, hogy mi inspirálhatta a cím választást, illetve a megírást, ekképpen;

„Zajlik a vita, irodalom és politika, szellem és közélet kapcsolatáról. Hogy vajon miféle a létező és a kívánatos kapcsolat közöttük, meg hogy létező és kívánatos közt vajon áthidalhatatlan-e a távolság, itt és most.”

Kérdőjel nélkül is, – (bár nekem ez nagyon hiányzik – szerk.), – hosszan válaszol a kérdésre az önvallomás műfajában, nem megszokott hangvételben, de pontosan ez adja talán az írásában is említett „thaumatista kiáltványának” ^[1]A görög thauma (θαῦμα) szóból ered, amelynek jelentése csoda, ámulat vagy bámulatba ejtő dolog. Szellemiségében a „thaumatista” egy olyan gondolkodó vagy alkotó, aki … Bővebben itt olvasható esszenciáját. (Erről így fogalmaz; „(Régi jó művészeti mozgalmárokhoz hasonlóan megírtam thaumatista kiáltványomat is, de ezzel most nem fárasztanám a szegény olvasót.)

Az esszencia teljes elolvasását nagyon ajánlanám azoknak a bölcselkedést szerető olvasóinknak, akik a filozófiai gondolkodástól sem esnek távol, s nem ijednek meg már a kezdő soroktól sem;

„Fiatalkoromban még úgy hittem, hogy a szellemet semmi nem ronthatja meg. Magánrendszeremben a szellem körülbelül azt a helyet foglalta el, amit Platónnál az ideák birodalma, amely nem más, mint világunk záróköve, amely önmagában is egy piramis, ám a világ e nélkül csak egy csonka gúla. Hittem a szellemben, és ha egy-egy elragadtatott monológom után valaki megkérdezte, mit nevezek én szellemnek,… akkor azt feleltem, hogy az embert lelki működése teszi emberré, csakhogy a lélek síkja individuális mező,.. a lelkek síkja fölött húzódik, a szellem világa…”

 Az exponálás után azután már következik az önvallomás, de mondhatnám, hogy egyre jobban a későbbiekben egyfajta állásfoglalásba történő fordulás.

„Csakhogy öregedvén egyre több olyan embert ismertem meg, akik csodálatos szellemi képességekkel bírtak, de lelki terheik akkorák voltak, hogy ez ellehetetlenített mindenféle magasabb szellemi teljesítményt…. Végül pedig mindig úgy hozta az élet, a sors, hogy e barátaim és ismerőseim – bármily erősen éreztük is szellemi rokonságunkat, netán testvériségünket – elmaradtak mellőlem (vagy én őmellőlük)… Emlékszem rengeteg olyan esetre, amikor a politika belemászott a szellem arcába.”.

Véleményét, – hogy mi lett ennek a következménye, milyen helyzet alakult ki erre a világunkban, – idézhetnénk, de inkább csak a rezüméjét osztjuk meg az olvasóval, abból már kiolvashatják a látásmódja lényegét;

„Dilettánsok kaptak különböző díjakat, nagy pénzek találtak gazdára semmiért –, amin mindig csak a hatalomból kiszorult túloldal háborodott föl… Az írók között kevés lélek volt annyira szabad, hogy a saját fajtáját kritizálja.”

Természetesen az írás második felére, végére születni kezd valamiféle konklúzió, összegzés is.

„A politika politikát akar, semmi mást. Eddig terjed a horizontja. De hogy jön ahhoz a politikai gondolkodás, amely a szellemhez képest mérhetetlenül alacsonyrendű – és amelyet gondolkodásnak nem is nevezhetünk, főleg ha Heidegger Mit hívunk gondolkodásnak? című művét vesszük észbe (kézbe-szerk.) –, hogy belemásszon egy ilyen magas, isteni arcba?”.

Befejezésként nem maradhat más, mint maga a pesszimizmus felerészben, s felerészben pedig az optimizmus.

„Tudom, hogy nincs megoldás. Tudom, hogy ennek a vitának minden hozzászólása hasonlóképp értelmetlen, mint ez a szöveg itt. A világ ilyen pártoskodó volt mindig, az is marad. A szellem birodalma pedig mindig azoknak a gyarmata lesz, akiknél a pénz van. De mi, a szellemre még fogékony honpolgárok, ahelyett, hogy ki akarnánk belezni egymást, talán rácsodálkozhatnánk néha egymásra. És ezzel magunkra. A lelkek végtelen szövedékére, amelybe beleszülettünk, amely nélkül semmik vagyunk, és amelyhez iszonyú méltatlan, amit a politika művel vele.”

Amikor majd netán elolvassuk, mindennek ellenére Végh Attila teljes írását, akkorra biztosan a „rácsodálkozást” fogjuk választani egymásra és magunkra, mert ahogy írja „az árkokat be kellene temetni, és lehetőleg nem hullákkal.”

---