Tárva nyitva várt bennünket a gyönyörű szép székely kapu, amelyen keresztül belépve óriási faszobrok szegezték ránk tekintetüket. Adyligeten Erdélyi Tibor fafaragó szobrászművész és táncművész kertje ez. Az alkotások mintha megszólítottak volna bennünket, s azt mondták volna „Kedves látogató, kerülj beljebb, sok időt megéltünk, ebből származó tapasztalatainkat, örömeinket és bánatainkat szívesen megosztjuk Véled, szeretett Hazánk és Teremtőnk szolgálatában!” Sóhajaikat meghallgatva, ezek után nem tehettünk mást, mint mély lélegzetet vettünk, s bekopogtattunk a ház míves, díszes ajtaján.
Az otthon bensejében terített asztal fogadott, a házigazda, Erdélyi Tibor és feleségének meleg üdvözlése pedig szinte az első pillanatban „a régi ismerősnek” járó érzését adta nekünk. Ekkor már tudtuk, hogy ez nem interjúkészítés lesz, hanem hétvégi beszélgetésnél jóval több; életképek a XX. századból, egy sokat látott művész szemével, aki a történelmi viharok közt is a saját útját járta, a legnagyobb lelki gazdagságban.
A 90 éves Kossuth-díjas alkotóművész élete példa lehet mindannyiunk számára, hogy erőt merítsünk a küzdelmekkel teli hétköznapjainkban. Így rendhagyó módon füzérszerű mozaikokkal szeretnénk az olvasó elé tárni, miről is mesélt nekünk, a következő nemzedékeknek. Mert a múltat ismerni, s „nem végképp eltörölni” kell; hogy kapott ajándékainkat ne elherdáljuk, hanem tovább ajándékozhassuk azokat utódainknak.
1. Életkép a gyermekkorból
E.T.: Nagyon kicsi faluból származom, Uszka a neve. Bár nem ott, hanem Csengerben láttam meg a napvilágot. Történt egy alkalommal, hogy szüleim elmentek bútort vásárolni, én meg közben megszülettem. Így a bútorral, s velem együtt jöttek haza. Biztos én valamelyik fiókban lehettem, mert utána, egész életemben nagyon vonzódtam a fához. Édesapám géplakatos, illetve 12 faluban leventeoktató volt, amikor visszacsatolták hozzánk Erdély és Felvidék egy részét. Borzasztóan félt az oroszoktól, mint a tűztől, főleg a kommunistáktól. Mikor bejött hozzánk a II. Ukrán hadsereg, a faluban kidobolták, hogy a férfiakat „malenkij robotra” (kicsi robot – szerk.) viszik. Őt is elhurcolták, ott halt meg, majd tömegsírba hajították, amikor megtelt a sor, mésszel leöntötték. 1945. március 15-én halt meg, azóta Szatmár megyéből sok ember próbálta megkeresni hamvait…
2. Ifjúi évek
E.T.: No, 16 évesen én már mindenféle paraszti munkát javában végeztem. Gyűlölöm a budapesti humoristákat, s azokat az „entellektüeleket”, akik azt mondják; „Az a hűlye paraszt!”. Hát, ha édesanyámra gondolok, – bár ő kutyabőrös, elszegényedett nemes volt – mi mindent tudott csinálni; főzni, sütni, állatot tenyészteni, fejni, vajat készíteni, aratni, énekelni, szőni-fonni, meszelni…
Magam is, 16 éves koromban virtusból levágtam egy egész holdat kaszával, arattam a búzát. Boldog voltam, hogy ezzel édesanyámnak kereshettem néhány forintot. Emlékszem mennyit kubikoltunk, hordtuk a földet a töltésre. Köbméterre kaptuk a pénzt, így futva komoly fizikai munkát teljesítettünk, amely rendszeres izomlázat okozott. Nem szórakozni jártunk oda, de gyakran töprengtem azon, hogyan lehetne pénzt keresni? Egyszer kitaláltam, hogy ha csinálok faszögeket, amivel a suszter szögezi a cipőtalpat, akkor rendes bevételre teszek szert……. Hát, egy hónap alatt egy zacskónyi mennyiséget sikerült kifaragnom akkor, amikor másodpercenként már egy mázsa szög jött le a gépekről. Később a húgomnak készítettem bútorokat, apró figurákkal.
3. Az első „komoly” munkahely
E.T.: Mikor Budapestre nagybátyámékhoz érkeztem, első utam a városligeti világkiállításhoz vezetett. Már javában épültek a pavilonok, illetve már sokan berendezkedtek a kiállításra. Egyszer csak megszólított engem egy ember; Honnan jöttél, ki vagy? Megmondtam, hogy asztalos szeretnék lenni, rögtön az Iparművészeti Múzeumba invitált. Ő akkor ott magánvállalkozóként dolgozott, hatalmas installációkat is csinált. A 30-40 méternyi vitrinsor lemezeinek felszögelését viszonylag gyorsan győztem, annyira, hogy társaim észrevették, s be is szóltak nekem; „Fiatalember ne siessen ennyire, minket elzavarnak innen, ha maga így dolgozik”.
4. A tánccal való mélyebb találkozás
E.T.: Ezután lakást kerestem. A Zalka Máté Kollégiumra itt tartózkodásom elején viszonylag hamar rátaláltam. Bár egészen véletlenül „sodródtam oda”; az udvaron éppen ment egy meccs, ahonnan valaki egyszer csak felém kiáltott; „Te szép magas vagy, állj be a kapuba!” Beálltam, és védtem, majd ott ragadtam. Illetve később mindenféle pedagógiai végzettség nélkül társadalmi nevelőként ott fogtak engemet.
Előttem van a mai napig, hogy itt, a kollégiumban lévő táncalkalmakon mennyire szerettem citerázni… Akképpen történt egyszer, hogy az egyik visegrádi fellépésük előtt egy táncos fiú megbetegedett. Én a „helyettesítését” elvállaltam, és másnap pedig hibátlanul léptem fel velük, Visegrádon.
Az ebből fakadó ars poeticám pedig azóta: „Becsületesen kell szorgalmasnak lenni.”
folytatás a II. részben
Erdélyi Tibor Népművészet másként című kiállításának megnyitója november 13-án, vasárnap 15 órakor lesz a Klebelsberg Kultúrkúriában, melyre mindenkit szeretettel várunk!