Az ember nem hisz a szemének, amikor elolvassa a liberális Élet és Irodalomban /LXVI. évfolyam, 22. szám, 2022. június 3./, Szentpéteri Nagy Richard – Rózsa Péter György tollából „Az előválasztott parlament” címen megjelent sorokat. Cikksorozatunk első részében elemeztük a számokat, most pedig folytatjuk a cikk elemzését, kiemelve a legérdekesebb mondatokat, legkeményebb kritikákat.
Lássuk, mindezek alapján azon értékelések, megállapítások, magyarázatok, tanácsok széles sorát, amely végső soron nem más, mint minden megkötés nélküli kommentnek a széles kavalkádja. De úgy is mondhatjuk, hogy minden egyes kritikai mondat kibontásával egy-egy ostorcsapást kell elviselnie minden egyes ellenzéki résztvevőnek, aki ebben részt vett bármilyen formában és módon, akár kitalálóként, szervezőként, segítőként, irányítóként, de még tárgyalópartnerként, avagy éppen haszonélvezőként is. Illetve végül azok is megkapták a magukét, akik csak egyszerűen elmentek mindkétszer szavazni az ellenzékre.
Nos, tehát nézzük az egyes „ostorcsapásokat”, azokat válogatás nélkül, kevés megjegyzéssel ellátva. A teljes írásból, tanulmányból kimásolt sorokat ide változtatás nélkül illesztem be, bevallottan önkényesen és „nagyon fáradságos, fárasztó” munkával, a nagy számukból is kifolyólag.
Vagyis, abból az írásból idézünk számosan, amely lényegében sommásan így kezdődött;
a hatalmas előkészületekkel, szervezéssel, energiával és pénzzel lebonyolított ellenzéki előválasztás végső soron a képviselők (ellenzéki –szerk.) csupán nyolc százalékának személyéről döntött.
Majd közvetlenül így folytatódott;
miért kellett előválasztást rendezni, ha az ekként megtalált honanyák-honatyák aránya a parlament (ellenzéki – szerk.) létszámának még a tíz százalékát sem éri el, de könnyen belátható, hogy a kérdés valamilyen formában akkor is joggal felmerült volna, ha az ellenzék lényegesen jobban szerepel az áprilisi választásokon.
De még ezt azzal is megtoldja, hogy még egyértelműbb legyen az egész;
nehéz megmagyarázni az előválasztások választóinak azt a körülményt, vajon miért rendeztek előválasztásokat ott, ahol e választások eredményétől függetlenül a vesztes jelölt mindenképpen bejut a parlamentbe, tekintet nélkül arra, hogy az előválasztáson milyen sikerrel szerepelt.
E felütések után, – de lehet „simán” ütéseknek is nevezni az előbbieket –, részletezték ki a szerzők az írásom első részében olvasható statisztikai tényeket, illetve ezen adatokat követve sorakoztatták fel a ténylegesen fájdalmas „odacsördítéseiket”. Emígy;
Ha valaki ezek után esetleg azt a kérdést tenné fel, végül is az ellenzéki pártok mi a francért is rendeztek előválasztásokat, annak további figyelmébe ajánljuk azt a tényt, hogy az előválasztások legfeljebb mondvacsinált versenyt jelentettek számos körzetben, ahol előre borítékolható volt a győztes személye, de akadt nem kevesebb, mint tizenegy körzet, ahol még látszatból sem indult ellenjelölt az egyetlen jelölttel szemben.
Vagy ez másképpen hangszerelve;
tizennyolc körzetben úgy bonyolítottak le előválasztást, hogy a győztes személye eleve tudott volt (és végül legalább hetven százalék fölött teljesített), vagyis a tizenegy egyjelöltes (azaz százszázalékos győztesi eredményt produkáló) körzettel együtt összesen huszonkilenc körzetben csak az előválasztás látszata miatt rendeztek előválasztást, valódi versenyre eleve nem törekedve
Nem csak ők tudták, hanem mások is, hogy „az előválasztás már a szervezők szerint is bevallottan felesleges volt.”
Ez a megállapítás sem akármi;
további (egyébként érdekes) adat citálása nélkül is világos lehet, hogy az előválasztások nem szolgálták azt az egyébként is szolgálhatatlan célt, amelyre létrejöttek, és nem töltötték be azt a szerepet, amelyet kitalálóik egyébként is tévesen szántak nekik.
Talán nem is kellett volna bevallani, úgyis már korábban mindenki tudta, hogy
az előválasztások irdatlan pénzt emésztettek fel, és kifejezetten erőforrás-pazarló tevékenységnek bizonyultak, a másutt és sokkal jobban hasznosítható pénzforrások szűkössége miatt aligha érthetetlen (sicc –szerk.), hogy a pártok számos helyen megegyeztek egymással, és ezért korlátozott verseny alakulhatott ki.
Máshol így írnak;
a racionalitás ellenére állítottak jelölteket egymással szemben, legtöbbször csak azért, hogy legyen valami értelmük az előválasztásoknak, ha már csinálják.
Azzal is maradéktalanul egyet lehet érteni, hogy
a pártok rossz megállapodása okolható azért, hogy ma gyakorlatilag nem létező, ténylegesen nem egzisztáló és semmilyen társadalmi igényt nem kielégítő pártoknak is van külön frakciójuk.
Utóbbiak vonatkoznak a statisztikai hibahatáron álló Párbeszédre, Tordai Bence pártjára is.
De az is figyelemre méltó, igaz utólagos okoskodás;
Ekkora méretű választókörzetekben előválasztásokat rendezni eleve értelmetlen, akár jól sikerül a jelöltállítás, akár nem, az előválasztás valójában nem is létező indokai ilyen körülmények között végképp nem tudnak érvényesülni.
Arról a remélt jótéteményről pedig, hogy az előválasztások szükségszerűen új arcokat, új politikusokat hoznak a rendszerbe, a most megalakult parlament összetételére egy elnyújtott pillantást vetve elég annyit mondanunk, hogy a közösen indult ellenzék jelenlegi képviselőinek fele, az 57 képviselőből 28 (vagyis 49 százalék) tagja volt az előző parlamentnek is. De ha az újonnan bejutott Momentum új képviselőit nem számítjuk, akkor a 48 képviselőből 28 (azaz 58 százalék) számít réginek.
– megállapításhoz nincs mit hozzátenni.
De az a néhány rövidebb kiszólás is nagyon hangsúlyos, mint például ezek; „rossz formaidőzítés klasszikus – és elkerülhető – esetével volt dolgunk,” vagy a másik „a pártok jelöltjei (különösen a miniszterelnök-jelöltek) a dolog természetéből adódóan hangsúlyosan egymás ellen kampányolnak”. De nem állhatjuk meg, hogy két hosszabbat is ne idézzünk;
a támogató aktivistákéban okoztak nehezen gyógyuló sebeket. Nem kell sokat magyarázni azt, hogy az előválasztásnak e jellege az összefogás helyett inkább a széthúzást erősítette, hiszen az aktivisták számára a vereség nem csupán a jelölt vereségét, hanem az értékrend vereségét is jelentette,” vagy „az előválasztások eme következménye inherensen benne volt az előválasztás természetében, amelyet nem kellett volna kipróbálni ahhoz, hogy felszínre hozza az eleve ismert problémákat.
Bizony az a „fránya értékrend” az az oka mindennek!!! (Lásd. „Vajon a választókerületünkben az ellenzéki előválasztást nyerő jelölt lesz jövőre a kihívó?” c. bejegyzésünket.) Ezt írtuk még 2021. november 23-án;
Ha tehát új, azaz „más” lesz áprilisra a helyzet?? ….. Már pedig előszele immár érezhetően megérkezett Márki-Zay Péterrel, bár eddig is ez be volt kódolva a valódi tét nélküli „show” műsorban. Az ellenzéki polgár nem ismerte fel, hogy szerencsejátékban vett részt. Eltalálja-e, eltalálta-e, hogy miben, mire „játszanak” éppen a nagyok? – kérdését nem tette fel magának.
Hát sem az ellenzéki választópolgár, sem az ellenzéki politikus nem találta el ebben a szerencsejátékban, hogy az egyikőjük, vagy éppen a másik miben és mire is „játszik”. (De lásd. „Miként és miben gondolkodhat az ellenzék, amikor választási listáikon a sorrendet felállítják? c. 2022. január 4-i bejegyzésünket is.) Mert a folyamatosan, s gyakran csapongó értékrend változást nem tudta értelmezni, megérteni sem a baloldali aktivista, sem politikusa, de nem tudta követni őket a baloldali választópolgár sem.
Már ezek után csak néhány „hangulatfestő mondatfoszlányra” telik tőlem, felsorolással mintegy példaként; „közös gondolkodás látványosan nívótlan,”….”még annak tanulságait sem hasznosították,”…..”megtévesztették magukat, és ezzel félrevezették a választópolgárokat is,”……”ájult lelkesedéssel propagálták a metódust, nem hagyva teret a józan hangoknak.” Nem beszélve arról a felesleges és kidobott energiáról és időről, amelyet erre fordított a média, és az azt fogyasztó honpolgár.
Folytathatjuk ezt a sort továbbra is; ”az előválasztások iránti buta lelkesedés a nyilvánvaló kudarc ellenére sem lohadt le,”………” viszi el a balhét a tárgyilagos szembenézés hiányában,”…….”a hatpárti megállapodás már eleve hibás konstrukció volt számtalan okból,”……..
És még mindig nem elég; ”e nívótlan ellenzéki erőfitogtatás miatt, úgy volt vele, hogy egymás kölcsönös kinyírását elintézik majd az ellenzéki pártok szépen egymás közt,”……”ez a kormány nem is kívánhatott volna magának kedvezőbb ellenzéket, amely saját akaratából, lelkesedve és éljenezve vonult a vesztébe,”…..” az ellenzéki közvélemény … az egész jelenség általános elítéléséig nem képes vagy hajlandó eljutni”.
Végül befejezésként a végső, és kíméletlen konklúzió, amelyre még sajnálkozni sem lehet így hangzik;
e felesleges és költséges kutyakomédiát, e manipulatív és hazug, szemenszedett, szemtelen szemfényvesztést a következő választásokra készülve semmilyen formában – sem megújítva, sem átalakítva, sem sehogy –, semmiképp sem szabad megismételni. Soha többé.
De nem biztos, hogy a konzervatív oldalon is ezt így gondolják… Egy dolog azonban biztos, hogy jelen sorok írója többé nem tér vissza a választási témára. Immár csak előre szabad nézni és menni.
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.