A kommunizmus áldozatai

A GULÁG-ok létrejötte

Oroszországban a bolsevikok hatalomra jutása után a nekik nem megfelelő embereket kényszer munkatáborokba zárták. A javító munkatáborokat 1934-től a GULAG (Javító munkatáborok Főigazgatósága) alá szervezték. A II. Világháború kitörésekor a GULAG mellett egy másik táborrendszert is létrehoztak, ebbe kerültek a hadifoglyok és az internált civilek, ez volt a GUPVI. Magyarországon a Vörös Hadsereg 1944 augusztusában átlépte a határt, 1944 novemberétől fokozatosan érkeztek az országba a Szovjetunióban kiképzett magyar kommunisták, így Rákosi Mátyás is. Sztálin célja a kommunista diktatúra kiépítése volt, a politikai és társadalmi rend erőszakos megváltoztatása, az egypártrendszer bevezetése, tervgazdálkodás, államosítás, a független közösségek, egyházak lehetetlen helyzetbe hozása az elfoglalt közép-keleteurópai országokban is.

Az 1945-ös választások

A Független Kisgazdapárt a második világháború utáni első választáson 1945-ben 57.03%-os eredménnyel nyert, de nem alakíthatott önállóan kormányt, mivel a jelen levő szovjet hatóságok nem engedték, így koalícióra kellett lépnie a Szociáldemokrata Párttal, a Nemzeti Parasztpárttal, és a Magyar Kommunista Párttal. Mindegyiküknek más volt az elképzelése, a Kommunista Párt szocializmust, a Kisgazdapárt demokráciát akart. A Kommunisták szalámizó technikával elsősorban Kovács Béla főtitkárt, Nagy Ferenc miniszterelnököt vették célba. Kovács Béla népszerű volt, 1947. február 25.-én államellenes összeesküvés vádjával letartóztatták, bírósági ítélet nélkül szovjet fogságba hurcolták. A Gulágon és szovjet börtönökben raboskodott. Ez után Nagy Ferenc lemondott és a szovjetek segítségével a kommunista hatalom átvétel 1949-ben megtörtént.

A kommunista egyeduralom létrehozása

A kommunista párt egyeduralmára építő szovjet típusú politikai rendszerek fokozatosan alakultak ki a kelet-közép-európai országokban. Ebben segített a Kommunista Tájékoztató Iroda – Kominform létrehozása. A már korábbi, Mongóliában szerzett tapasztalatokat felhasználva az adott országhoz igazították a kialakítást az egyes országokban

Az alkalmazott forgatókönyv az alábbi volt:

1. A forradalmi párt megalakítása szovjet ügynökök segítségével
2. Idegen seregek által megszállt ország „felszabadítása”
3. Ideiglenes kormány megalakítása szovjet felügyelettel
4. Nemzeti hadsereg létrehozása
5. A helyi erők segítségével az ország szovjet megszállása
6. Népfronton alapuló ideiglenes kormány kialakítása
7. A Kominform alá vonni a helyi kommunista pártot
8. Szovjet tanácsadók kiküldése
9. Szovjet típusú demokrácia meghonosítása
10. Tisztogatás, nem kívánatos elemek likvidálása
11. Az egész intézményrendszer szovjet mintára átszervezése

Tömeges internálás

A háború után a szovjet vezetés szabad kezet kapott a Nyugattól, ezért a lakossággal azt csináltak, amit akartak. Nekik elsősorban a Szovjetunió háború utáni újjáépítésére munkaerőre volt szükségük, ezért akit lehetett elvittek. Elsősorban a német nemzetiségűeket, vagy német nevű embereket jóvátétel címén, de mindazokat is, akiket munkaképesnek ítéltek. Az emberek elvitele már 1944-ben megkezdődött, de a nagyobb létszámú elhurcolás a háború végével történt meg. A vélt, vagy valós háborús bűnösök mellett bárkit begyűjtöttek, bizonyíték sem kellett hozzá, koholt vádakat találtak ki, így vált az internálás a diktatúra fontos eszközévé.

1945-től több tízezer ember került őrizetbe, börtönökbe, kényszer lakhelyre, vagy kényszer munkatáborokba, sokan csak a társadalmi helyzetük miatt. A rendőrség bárkit őrizetbe vehetett, nemcsak a háborús bűnösöket, hanem akiket az új rendszer politikai ellenfélnek, vagy megbízhatatlannak ítélt. Az internálások 1945-49 között tartottak. Minden megyeszékhelyen és nagyobb településen, Budapesten és környékén 15 ilyen internáló tábor volt, az országban összesen 58 db. Elsősorban fiatalabb embereket, 14-65 év közöttieket vittek el munkára. A Legismertebb internáló tábor a főváros környékén a Buda-Dél volt. Kegyetlen parancsnoka után Dreyfuss panziónak nevezték. Ez volt a központi tábor, mely 1949-ben Kistarcsára költözött.

A kistarcsai táborból román átmenő táborokba (Máramarossziget, Foksány, Brassó, Temesvár) kerültek a foglyok, majd marhavagonnal szállították őket a Szovjetunióba. GUPVI lágerekbe kerültek (Hadifogoly-és Internálótáborok Igazgatósága) a hadifoglyok és a malenkij robotra elhurcolt emberek. A GUPVI 4000 táborából a magyar foglyok mintegy 2000 táborban szóródtak szét. A szovjet hadbíróságok által elítélt emberek a GULAG-ra javító munka táborokba kerültek. A foglyok embertelen körülmények között napi 10-12 órán keresztül dolgoztak, rendkívül kemény fizikai munkát végeztek, a szibériai hidegben megfelelő öltözék, táplálék hiányában. Húshoz nem jutottak, leves, marhakrumpli, csalán, sózott hal képezte az ellátást. Orvosi ellátás nem volt. Fertőtlenítőszerek, víz hiányában a fertőzések, járványok (tífusz, malária) gyakoriak voltak.

Elsősorban vasút-, és út-építéseken, bányákban dolgoztak. Az őrök között sok kegyetlenkedő volt, az általános büntetés az ételmegvonás volt, de ennél súlyosabb büntetéseket is alkalmaztak (hidegben meztelenre vetkőztetve vízzel locsolták, vagy szűk verembe zárták, ahol le sem tudtak ülni). Összesen mintegy 700.000 magyar állampolgár került szovjet munkatáborba, közülük körülbelül 400.000 ember került haza. A deportálás alatt és a munkatáborokban körülbelül 300.000 ember vesztette életét, 10 ezer fő a Gulag büntetőtáboraiban halt meg. A GULÁG Emlékbizottság adatai alapján 1946-ban 100.000-170.000, 1947-ben 100.000, 1948-ban 85.000, 1948 után 250.000 magyar tért haza. 2000-ben 1 fő, az utolsó magyar hadifogoly, Toma András jött haza. Őt 1944-ben sorozták be, majd hadifogságba került. A táborban megbetegedett és ismételten kórházba került, majd elmegyógyintézetbe zárták 53 évre, mivel kitörölték a nevét, és ő csak magyarul tudott, ezért csak ennyi év után derült ki, hogy magyar.

A GULAG intézményét 1960.január 25.-én szüntették meg. A GULAG táborokról sokáig hallgatott a nyugati világ, csak az 1970-es évektől vált nyilvánossá, amikor Párizsban megjelent Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág című munkája. Rózsás János visszaemlékezései 1980-ban jelenhettek meg a Gulágon elszenvedett szörnyűségekről.

A magyar GULÁG

A társadalmi helyzetük miatt megbélyegzett embereket családostól elhurcolták, sokakat kényszerlakhelyre, zárt táborokba vitték.

Az ÁVH 1950. jún. 8-ról 9-re virradó éjszaka 11.800 embert hurcolt el kolostorokból, rendházakból. Koncepciós perekben 14 püspököt, 1300 papot, 3100 és szerzetest hurcolt el börtönbe záratta, vagy internálta. Ezek közé tartozott Mindszenty bíboros, boldog Meszlényi Zoltán püspök, boldog Sándor István szalézi szerzetes is.

1950/53 között tömegesen hurcolták el a megbízhatatlannak ítélt családokat először a déli határ közeli településekről, nagyobb városokból, így Miskolcról, Szegedről. Általában éjszaka verték fel álmukból a családokat és pár órájuk maradt arra, hogy a legszükségesebb holmijukat összepakolják, majd teherautókon elszállították őket. 1950-ben a szerzeteseket is elvitték.

A kommunista diktatúra legsötétebb időszaka 1950. jan.1-re köszöntött be. Ekkorra a Péter Gábor vezette ÁVH átvette a börtönök és internáló táborok feletti irányítást.

Az ÁVH jelmondata az volt: „ne csak őrizd, gyűlöld is!”

1950/53 között mintegy 9000 embert vittek el, akik Hortobágy, Nagykunság, Hajdúság területére kerültek lakhatatlan pajtákba, juh hodályba, istállókba, korábbi tanyákon alakították ki a táborokat. Összesen 12 zárt tábort hoztak létre. Azokra a budapestiekre is hasonló sors várt, akiket osztályellenségnek tartottak. 1951 nyarán 13.000 budapestit vittek el így, elsősorban értelmiségieket. Otthonaikat elvették. Azt híresztelték, hogy ezeknek a lakásait a szegény munkások kapják meg, de valóságban a rendszerhez hű pártkáderek, katonatisztek, ÁVH-sok foglalták el.

A szovjet büntetőtáborok mintájára alakítottak ki Magyarországon kényszer büntető táborokat. Kényszermunkások építették fel Sztálinvárost, a várpalotai hőerőművet, A Borsodi Vegyi Kombinátot, a Tiszalöki vízi erőművet. A kényszer munkatáborok felépítésének szervező szakértője Garasin Rudolf volt, aki már a Gulágon is „jeleskedett” ebben. Ilyen tábor volt Recsken, Tiszalökön, Kazincbarcikán, Sajóbábonyban, Bernátkúton.

Ide a minden társadalmi rétegből kerültek, munkások, értelmiségiek, politikusok, földbirtokosok egyaránt. A politikai elítéltek sokszor maguk építették fel a zárt táborukat, a szögesdrót kerítéssel, primitív barakk épületekkel.

A recski tábor szigorúan titkos tábor volt. 1951-ben egy fogoly szökés kapcsán szerzett róla tudomást a világ a Szabad Európa rádión keresztül. 1800 rab élt ott. Bányában dolgoztak, követ törtek, primitív szerszámokkal napi 12-14 órában. Élelmet alig kaptak, gombát, bogyókat, zöld hajtásokat is megették. Sokan meghaltak az embertelen körülmények miatt. A tábor a külvilágtól hermetikusan elzárva 3 évig állt fenn. Recsken raboskodott például Faludy György költő is. Akik túlélték, azok 1953-ban szabadultak ki.

Szabadulásuk után rendőri felügyelet alá, vagy börtönbe kerültek, ők 1956-ban szabadultak ki. Arra kényszerítették az embereket, hogy a szabadulás után se beszéljenek el semmit sem a táborról, sem a körülményekről. Lelkileg és testileg megnyomorították ezeket az embereket, egész családokat tettek tönkre. Szabadulásuk után sem élhettek tisztességesen, megfelelő munkát sem kaptak, egyetemre sem juthattak be.

1956 után a Kádár rendszer alatt is folytatódott a terror, megtöltötték a kistarcsai, tököli táborokat, a forradalom leverése utáni négy évben a politikailag veszélyesnek tartott embereket bezárták a jogorvoslat minden lehetősége nélkül.

1945 és 1989 között politikai indítékból több mint 70.000 embert börtönöztek be Magyarországon. A Szovjetunióban 65.000 magyar Gulag áldozatot tartanak nyilván, ezen kívül vannak azok akik járványban, tranzittáborban, az oda vezető út alatt haltak meg. A magyar történészek szerint a szovjet kényszermunkatáborokba magyarok közül minden harmadik meghalt.

A GULAG, GUPNI táborról a hazatért foglyok megfigyelésre, vagy börtönbe kerültek, életüket továbbra is megnyomorították. Velük együtt a családjuk életét is tönkre tették. A rendszerváltás után beszélhettek csak a szenvedéseikről.

Híres elhurcoltak

A GULAG áldozatok közül megemlíteném a teljesség igénye nélkül a következőket:

Rózsás János, aki Szolzsenyicinnel együtt raboskodott és kényszermunkán töltött éveiről könyvet írt, Olofsson Placid Károly bencés szerzetespapot, aki ugyan 1955 novemberében szabadult, de papi hivatását csak a rendszerváltozás után gyakorolhatta, Cziffra György zongoraművészt, akinek az ujjait verték büntetésből, Bethlen Istvánt, aki miniszterelnök volt és a Szovjetunióban rabkórházban halt meg 1946-ban.

Menczer Erzsébet, a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások elnökének előbb az édesanyját vitték el málenkij robotra, majd az orvos édesapját is. Ő beszámolt arról, hogy az édesapjának a kényszermunka során elfagytak a láb és kézujjai.

Írók, művészek véleménye a GULÁG-ról

A Gulagról szóló szovjet közmondás:

Aki nem volt ott, majd sorra kerül. Aki ott volt, soha nem felejti el.

Szolzsenyicin írja:

A táborokat azért találták ki, hogy embereket semmisítsenek meg …Vezetőik (a nyugati vezetőkre érti), parlamenti képviselőik, szónokaik, publicistáik, íróik és véleményformálóik képesek voltak évtizedeken át szemet hunyni a 15 milliós Gulág felett

Szolzsenyicin

Kertész Imre írta:

A nácikat túl kellett élni. A bolsevizmus idején semmi remény nem mutatkozott a túlélésre, a rendszer nem úgy nézett ki, mint amely véget ér.

Kertész Imre

Az Örök tél című 2017-ben készült filmdráma (Szász Attila rendező, Köbli Norbert forgatókönyvíró) a II. Világháború végén dél-dunántúli sváb faluból málenkij robotra GUPNI lágerekbe elhurcolt munkaképes nőknek állít emléket, akiket hazatérésük után hallgatásra ítéltek.

Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke korábbi évben elmondott megemlékezésekor arról szólt, hogy:

A kommunista diktatúra olyan totális hatalomra törekedett, amely nem elégedett meg csupán a test feletti hatalommal, hanem a lelkek, az emberi szellem felett is át akarta venni az uralmat. A hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy az áldozatok emlékét kitöröljék a nemzeti, sőt a hozzátartózói emlékezetből is.

Latorcai János

Egyesek ma is megpróbálják elfelejteni a borzalmakat, az eszmét jónak tartják. Ezzel szemben nincs ideális kommunizmus, a az eszme kiszolgálói mindenhol terrort, megfélemlítést hoztak létre.

Milan Kundera cseh író szerint:

A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik az emlékezetüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyveket ír, műveltséget nyújt, és más történelmet gondol nekik. A nemzet aztán lassan nem érti jelenét, és elfelejti múltját.

Milan Kundera

Február 25.-e a Kommunizmus áldozatainak emléknapja. 1947-ben ezen a napon hurcolták el Kovács Béla országgyűlési képviselőt, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. A totális diktatúra kezdetét ettől a naptól számítjuk. 2001 óta február 25-én azokra az áldozatokra emlékezünk, akiknek az életét, boldogulását, jövőjét elvették, meggyötörték, megalázták nemcsak őket, hanem egész családjukat is tönkre tették.