A feltett kérdésre a választ közel másfél órányi várakozás után tudhatjuk meg talán a „Balhé a Riviérán” című francia film folyamatos „vitája” végén. A vita a házasságtörő, a még mindig nagyon vonzó, szerepét ragyogóan játszó Annie (Sabine Azéma) és a már nyugdíjas férj, katonatiszt François között folyik, utóbbi, a szerepét túljátszva, színtelenül, – s még azt is megkockáztatom, hogy hiteltelenül – védi becsületét (inkább az úgynevezett tiszti becsületet). A konfliktus a film legelején azzal indul, hogy Francois (André Dussollier) megtalálja kikapós asszonykájához írott, annak régi szeretőjétől kapott, erotikus tartalmú leveleit. S ahelyett, hogy Annie akár csak egy kicsit is megszeppenne, szinte azonnal kicsinyíti a megtörténteket, hivatkozva arra, hogy „az már olyan régen volt”, és így már el is évült. Francois természetesen másképpen látja a dolgokat, az egészet, – nem jogi kérdésnek, hanem erkölcsi problémának tartja az „ügyet”. Felhorgad, tetemre akarja hívni a valamikori barátot is, a szeretőt, Borist (Thierry Lhermitte), aki még mindig igen figyelemreméltó férfi sok nő számára. A magányosan élőt együtt felkeresik Nizzában, hogy „tisztázzák a régmúltat”. A férj be akarja adni a válókeresetet, sőt egyre „durvábbá” kezd válni a helyzet; Annie mivel hajlandóságot mutat a régi kapcsolat felmelegítésére, ezért Francois meg is akarja ölni az újabb csábításra készülőt. Annie egyre jobban „befeszül”, az újabb és újabban kialakuló egyre gyerekesebb szituációk miatt, és most már ő is válni akar. Ekkor hangzik el a filmben, – valakinek a szájából az egyetlen és tanulságosan megszívlelendő „tézis”, ami a későbbiekre, illetve gyakorlatban és a filozófia szintjén is működésképesnek látszik.
„- Ha gond van egy házasságban, akkor meg kell várni amíg elmúlik.
– És ha nem múlik?
– Akkor tovább kell várni.”
Természetesen erre a „storyra” nem lehetett volna leforgatni egy egész estés filmvígjátékot, – mert annak akart készülni, – így azután be kellett építeni további szálakat is, amelyek egyáltalán nem könnyed hangvételűek. Történetesen a házaspár gyermekei is Nizzában élnek. A barátnőjével együtt élő lányuk ilyen irányú kapcsolatát az apa a nizzai látogatása során tudja meg, amelyet igencsak nehezen dolgoz fel. Az egyik fia bábművész, és a család már az ötödik leánygyermekük érkezését várja, amit a volt katona, s a még mindig katonás nagyapa ugyancsak nehezen visel el. A már gyermekkora óta amúgy sem sokra becsült, művészhivatású, érzékeny lelkületű gyerekénél a sorozatos leány unoka áldásnak nem örül. Még DNS vizsgálatot is végeztet, mert nem hiszi, hogy az ő fia csak „erre képes.” A másik fia, aki viszont hivatásos katona lett, -s akire talán még büszke is lehetne, – az ölésre szánt fegyverhez segíti, ennél több szerepe az idősebb fiúnak nincs is, s az pedig megint egy más kérdés, hogy filmbeli karaktere egyáltalán nem kidolgozott. Ezek a „szálak” csak úgy lógnak a levegőben, teljesen „önálló életet élnek”, s az alapprobléma/a kérdés megválaszolásához nem adnak hozzá semmit.
Talán legfeljebb csak annyit, hogy a három gyerek élete, sorsa más, mint amit elvártak volna tőlük a szülők. Annie és Francois – végül is valamilyen mélyebb, nem tisztázott módon, – de a gyerekek válást ellenző kéréseire, hatásaikra kimozdulnak az elhatározásaikból. Snitt. Valamikor, nem tudni pontosan, de egy későbbi nagy „ családi összeboruláskor”, a film végén megérkezik a már nem várt DNS eredmény, amit felbontás nélkül Francois látványosan összetép, Annie meg az összetépettet tűzbe dobja teátrálisan, „mielőtt meggondolnám magam” kijelentés kíséretében.
Úgy néz ki, hogy elévült a sok balhé a semmiért? A film megnézését mégis ajánljuk annak, aki nem fogja tudni, hogy nevessen, avagy inkább bosszankodjon a film „erkölcsi tanmeséjének” láttán, s amelynek mondanivalója igényesebb, valóban tanulságosabb kimunkálást érdemelt volna.
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.
