A muhi csata, a mohácsi csata és a Don-kanyar számítanak hazánk legismertebb katonai katasztrófáinak. Míg azonban az első kettő már a történelmi feledés homályába vész, addig a Don-kanyar ma is közvetlenül él az emlékezetünkben.
Dióhéjban a Don-Kanyari katasztrófáról
Német parancsra vezérelték a Don folyóhoz a 200.000 fős 2. magyar hadsereget, azért, hogy a Sztálingrádot (ma Volgográd) 1942 augusztusa és 1943 februárja között ostromló német csapatok szárnyait biztosítsa. Az 1942-es tél azonban még orosz mércével is kegyetlenül hideg volt, így a precíz német haditechnika rendre csődöt mondott, élelmezési és ellátási nehézségek alakultak ki. Hónapokon át mínusz 20-30 fokban, szakadó hóban kellett tartani a 220 kilométer hosszú partszakaszt a frontvonalban szolgáló mindössze 30-35 ezer embernek, míg a többiek hátvédként szolgáltak. 1943 január 12-én a szovjetek megindultak a befagyott Don folyó jegén át és a következő hetekben tízezrével estek el a magyar honvédek a megsemmisítő ütközetekben.
Szabó Péter hadtörténész, a Don-kanyar című kötet szerzője szerint mintegy 130.000 főre tehető a teljes veszteségünk. Körülbelül 49-50.000 fő esett el, és nagyjából ugyanennyi katonánk sebesült meg, míg 27.000-28.000 főre tehető a hadifoglyok száma, akik közül kevesen térhettek haza. A rendszerváltásig még csak beszélni sem volt szabad a témáról, de az azóta megindult kutatások számos honvédsírt azonosítottak be. Kiemelendő a fényeslitkei Mártha Tibor áldozatos munkája, aki 30 év alatt évente több alkalommal is kiutazott a Don-kanyarba a szétszórt hadisírokat felmérni, gondozni. Rudkino mellett, a legnagyobb oroszországi magyar tömegsírban közel 27.000, míg Boldirevkában 8.735 magyar katona nyugszik.
dr. Szentpétery Tibor emlékezete
Itt, Pesthidegkúton személyes szálak, emlékek is kötik a település régi lakóit és az ő leszármazottjaikat, illetve az ő barátaikat, ismerőseiket a szörnyű eseményekhez. Ilyen volt például az örmény-magyar származású dr. Szentpétery Tibor (1916-2005). A Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát 1937-ben, de amatőr fotósnak állt és 1938-ban már aranyérmet is nyert munkájával. Hazafias érzülettől vezérelve, 1939-ben önként jelentkezett katonai szolgálatra, a Don-kanyarba 1942 májusában a magyar hadsereg Haditudósító Századának egyetlen amatőrként beválogatott fotósaként került. Fényképei fontos dokumentumai ennek a korszaknak, a romba dőlt városokat, az alkalmazott haditechnikát és a katonák mindennapjait is láthatjuk a neki emléket állító szentpeteryfoto.hu című weboldalon.
1942 augusztus 15-én egy szovjet mesterlövész súlyosan megsebesítette, de szerencsére a szeme előtt tartott Leica fényképezőgépe felfogta és eltérítette a neki szánt lövedéket. Sikerült hazamenekíteni őt, egy bravúros műtéttel megmentették a karját az amputálástól. Mindezek miatt a doni katasztrófakor már nem tartózkodott a fronton, felépülése után 1945 januárjában Németországba vezényelték és itt esett végül 1945 április 30-án amerikai fogságba. 1946-ban térhetett vissza Budapestre. Hű maradt magyar és nemzeti elveihez, így 1956-ban ismét az utcán találjuk őt, amint a forradalom eseményeit örökítette meg. A sok háborús téma, harci cselekmény megörökítése mellett szerencsére békésebb témák is jutottak neki, így kiemelendők a műemlékekről, archeológiai ásatásokról (Budai vár feltárása, Aquincumi Múzeum ásatásai) készített munkái is. A Budapesti Városvédő Egyesület fotócsoportjának vezetőjeként kiadványokat állított össze, kiállításokat is rendezett. 2001-ben a pesthidegkúti Petőfi Sándor Művelődési Otthonhoz tartozó Közösségéi Házban az erdélyi szász erődtemplomokról készített felvételeit bemutató kiállítást láthattak az érdeklődők. Nyolc évvel halála után, 2013-ban a Pesthidegkúti Helytörténeti füzetek 1. száma tartalmazta a dr. Szentpétery Tibor tiszteletére rendezett emlékülés anyagát, melyet a Kultúrkúria és a helytörténeti kör közösen rendezett.
Zárszó
Ma már az orosz-magyar viszony kiegyensúlyozottabb [1]http://library.fes.de/pdf-files/id-moe/11384.pdf, mint a szocializmus időszakában volt, szabad beszélni a „Málenkij Robot”-ról, a Gulágról és a magyar katonai temetőket is példásan gondozzák. Időnként azért még fel-fel lángolnak orosz részről a szovjet világot visszasíró helyi hangok, melyek nem felejtik el negatív színben feltüntetni [2]https://en.topwar.ru/94983-neizvestnaya-voyna-predislovie-k-novomu-ciklu.html a Don-kanyar magyar hőseit. A hazánkat a II. világháború végén módszeresen kifosztó szovjet csapatokról viszont az oroszok rendre hallgatnak, ahogy a tőlünk vagonszámra elhordott értékes műalkotásainkat, műtárgyainkat sem sietnek tömegesen visszaszolgáltatni. Utoljára 2006-ban a sárospataki könyvtár könyvei érkeztek vissza Oroszországból azon az áron, hogy 400.000 dollárt kellett fizetnünk értük a könyvek „tárolásáért és gondozásáért”, illetve 1 millió dollárt adtunk két a II. világháborúban lerombolt orosz múzeum helyreállítására. A leromlott állapotban levő könyveket persze nekünk, magyaroknak kellett szakszerűen restaurálnunk és az oroszok is jól tudták, hogy ezek a kötetek nekünk magyaroknak jelentik a legnagyobb értéket és mivel jól dokumentált, lopott műtárgyakról van szó, rajtunk kívül másnak úgy sem tudják értékesíteni őket.
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.