A november 12-ei Klebelsberg Napokon elhangzó előadás szerkesztett, rövidített változata
Most, hogy a Napkelet című folyóirat születésének 100. évfordulójára emlékezünk, ajánlom, hogy az e témában lévő értékes irodalom-és eszmetörténeti szakmai előadások, megközelítések mellett egy kicsit lapozzuk fel magát a folyóiratot, mégpedig egy zenész (zenei érdeklődésű) ember szemével.
Kodály Zoltán a Nagyszalonta népdalkincséről írt írása a Napkelet hasábjain valódi kuriózum, apropóját tulajdonképpen két kiadvány nyomdai, egy időben történő megszületése adta. A tanulmányban szereplő egyik kötet nagy költőóriásunknak, Arany Jánosnak a gyűjtése, aki 1817. március 2-án látta meg a napvilágot Nagyszalontán. Arany gyűjtését 1874-ben vetette papírra Bartalus kérésére. (Nagy valószínűséggel Bartalus István népdalgyűjtő beszélte rá erre, mint ahogy arra is, hogy az általa írt dalokat is majd megismerhesse később a nagyközönség.) Ne csodálkozzunk mindezen, hiszen nemcsak költő, irodalmár volt Arany, hanem nagyon közel állt hozzá a zene is. Emlékszünk ugye balladáira, például középiskolai tanulmányainkból, A Walesi bárdokra, Szondi két apródjára, vagy az Ágnes asszonyra, ahogy fehér leplét, véres leplét a patakban mossa… Ezeknél a ballada zenei sajátosságai jócskán tetten érhetők. Ebből is láthatjuk, hogy Arany folyamatosan két diszciplína, zene és irodalom határán „egyensúlyozott”.
A tanulmány által említett második kötet zenei anyagát viszont pedig maga Kodály Zoltán gyűjtötte szintén Nagyszalontáról, – Arany szülőfalujából, – 1916 táján. Ez sem cseppet sem véletlen, hiszen feleségének, Gruber Emmának már 1907-ben, berlini tanulmányútja idején így írt egyik levelében. Ezt írja: „[…] Arany János (az én doppelgängerem és előrevetett árnyékom, vagy én neki árnyéka – mindegy.)” – s ez szinte mindenre magyarázatot ad. Azaz mindarra, hogy mi ösztönözte Kodályt ezen írásában a két kötet „összehasonlítására.” Arany és Kodály szellemi-alkotói rokonságának alapját a magyar kultúra talaján művelt közös hivatásuk mellett még az a bűvös 1882-es év is adta, amelyben Kodály született, illetve amikor Arany János meghalt. Ennek tudata, s az ebből kialakuló érzés Kodályt egész életén keresztül végig kísérte.
Ezen körülmények tisztázása után, az írás legfőbb gondolatait illetően itt és most csak egyetlen egyet emelek ki a meglepően sokból, és a közérdeklődésre is aspirálók közül. (Merthogy a publicisztika műfaja a nagyobb terjedelmet nem engedi meg, de kedvcsinálónak elegendő, hogy a kedves olvasó eljöjjön november 12-én, és a teljes előadást meghallgassa.)
A szerző többek között láttatja, és bizonyítja azt, hogy már az Ő, vagyis Kodály idejében is az átlagember, az egyén szemben állt az irodalommal, hogy napjainkról már ne is beszéljünk. Elismerem, hogy ez erős megfogalmazás, de írásában szinte sugallja, hogy a közösségek felbomlásával, az új közösségek ki nem alakulásával, és az ezek miatti személyesség megtapasztalásának elmaradásával magyarázható a könyvolvasási szokások hanyatlása, félretétele. Az emberek már nem ajánlják egymásnak a könyveket elolvasásra, majd elolvasásuk után, nem beszélik meg, nem beszélik ki az élményeiket, amelyeket a könyvek nyújtottak számukra. A szó az emberben ragad, a kommunikálás elmarad. Sajnos ez a jelenség idővel az énekszót, az együtt éneklést is kikezdte. (Napjainkban is láthatjuk, hogy milyen nehezen énekeltetik meg az embereket az előadók a színpadról.)
A 19. században a személyes szó, (speciálisan az énekszó, az együtt éneklés, a kórusban éneklés is, amelyet Kodály szívügyének tekintett – szerk.) egymás megismerését is jelentette, súlya volt az adott szónak, az érzelmek kibeszélése, eléneklése, pedig az alulról szerveződött népi kultúra terjedését bátorította. A XX. században a diktatúrák és háborúk évszázadában a betűkultúra részben elszigetelődést, az egyének közötti izolációt hozta. De ezen útra lépett a hangkultúra is, amikor a vizuális kultúra (TV. film, internet) színre lépett. Jó lett volna társadalmi szinten a leírtakat családban, közösségekben átbeszélni, megvitatni, de sajnos erre nem volt lehetőség, sőt a diktatúrák felülről irányított kommunikációja ebben nem is volt érdekelt. Kialakult a fősodor, aki nem értett ezzel egyet, az kiszorítottnak érezhette magát. S manapság? Folytatódott mindaz, ami elkezdődött, csak más formában…
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.
