A szimbólum fogalmát, és hatásmechanizmusát mélyebben kifejteni ezen írás keretében most nincs mód, de egyetlen „megközelítésébe” azonban érdemes bepillantunk. Különösen akkor, ha az alábbi médiaorgánumban egyre erőteljesebben megjelenő kommunikációs jelenségre magyarázatot kívánunk kapni. Közelmúltig a sajtó kulturális rovataiban, – ha egyáltalán arra „áldoztak” helyet és időt, – a zenéről, zenei nyelvről, zenei eseményekről a súlyának nem megfelelő mértékben, kevés anyag látott napvilágot. A zenei témájú írás kimondottan mostohagyermeknek számított, ezen belül nem is beszélve a zene hatásmechanizmusának érintéséről. (Utóbbi nem tévesztendő össze magával az önálló zenetudomány területével.) Mostanában, mintha megváltozna ez. Például a Magyar Nemzet nagy terjedelmű Kultúra rovatában is egyre gyakrabban jelennek meg a zene „másodlagos” hasznosságáról, hasznosításáról szóló tudósítások. Ezekből, illetve ezeknek a főmondanivalóiból egy csokorra valót kötöttünk, de hogy a leírtakat megértsük, elfogadjuk, ahhoz előtte egy „pici elméletre” is szert kell tennünk.
A zene esetében csak a legelvontabb úgynevezett hangszimbolikai beérzésről/beleérzésről beszélhetünk, míg más művészeti ágban kisebb–nagyobb arányban már kézzelfoghatóbb, alkalmazott szimbolikák vannak. (Így például a képzőművészeti, irodalomi alkotásoknál az alkotói gondolatok, szándékok egyre zökkenőmentesebben léphetnek be a befogadó érzelmi világába.)
Nem kívánható, hogy most a szimbólum fogalma, és hatásmechanizmusa mélyebben kifejtésre kerüljön, csak a könnyebb érthetőség kedvéért egyetlen megközelítését szeretnénk láttatni. Például, ha az a „valami” nem kézzelfogható, s csupán jelezve – valamihez hasonlítva – van az a megszokott, már jól ismert ismeret, érzékelt érzelem, akkor ezt egyszóval, a szimbólum szóval azonosítják be. A zenénél csakis tiszta szimbolikus beérzésről, beleérzésről lehet szó, másképpen szólva csak az érzékelés síkján „működik” a zenei szimbólum. Ilyenkor a zene akár a megszemélyesítés érzését is hozhatja. Például egy zenei hang, fordulat, viszony számunkra magát az embert problémáival, kérdéseivel egyetemben, az emberi mozgást, az emberek egymás közötti viszonyát is érzékeltetheti, jelentheti. Ezeknek a szimbólumhalmaza maga a zenemű. Az hogy ezt hogyan, mi módon közvetíti a befogadó részére, az nem máson, mint a hangoknak és más érzékleteknek a hasonlóságán alapul. Nem mehetünk abba sem részletesen bele, hogy a mozgásképzetektől kezdve a légzést, a szívverést és magát a beszédet is bele tudjuk érezni a zenébe. De azt kijelentjük, hogy a beleérzés, így a zenei beleérzés is, a legősibb és legelterjedtebb „közlekedés”, ma úgy mondjuk, hogy kommunikációs eszköz a világ és az „én” között. Sőt az „én és én” között is (magamon belül – ahogy ezt a zenei kommunikáció tudománya tartja), mert nem csak emberek között van szigorúan véve kommunikáció. És ekkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen sokféle kommunikációról tudunk, megannyi szimbólum rendszerrel… Gondoljunk például a verbális és nonverbális jeleken – a mimikán és gesztuson keresztül – jött üzenetekre, amelyek végül is valamilyen egyéb szimbólum hatásmechanizmusán keresztül váltanak ki érzéseket és értelmezéseket, s amelyek az emberi kommunikációnak megannyi különböző formái.
Tehát mint ahogyan azt már korábban hangsúlyoztuk, a zenébe tisztán szimbolikusan tudunk beérezni (beleérezni), hiszen amit érzünk láthatatlan, a hangszimbolika a hangoknak és más érzékleteknek hasonlóságán alapszik. Ennek megfelelően éles, hegyes, metsző, lágy, kemény, édes, meleg hangok a korábbi hő-érzeten, tapintáson alapulnak. Más korábbi megtapasztalásokon nyugszik viszont, hogy a magas hangokat világosnak, kicsinek, míg a mély hangokat sötétnek és nagynak érzékeljük.
És most nézzünk egy csokorra valót a gyakorlati példákból a jelzett média tudósításokon keresztül. A Magyar Nemzet Mi gyógyítja a lelki sebeket? címmel augusztus 22-én a Zenevarázslat Mozgalom és az Egyszülős Központ közös zenei táboráról ad hírt. „Van háromszázezer egyszülős család és mögöttük ugyanennyi történet……..és ugyanazokkal a gondokkal kell megküzdeniük, mint az ideális, két szülős családnak, de egyedül kell boldogulniuk.” Ehhez hozzáteszem gyereknek és szülőjének együtt „egyedül” még nehezebb. Az interjúban a tábor megálmodója, Várnagy Andrea Liszt Ferenc-díjas zongoraművész így nyilatkozik;
…a zene hidat épít önmagunk és egymás felé. Igazi közösséget kovácsol, amely megerősít, és orvosság a félelmek és a szorongások ellen. Erre nem csupán a gyermekeknek van szüksége, hanem az egyedül maradt szüleiknek is. Egy gyermek akkor van jól, ha az őt nevelő szülő is kiegyensúlyozott. Itt nem csak a szülők, hanem a gyerekek is egymásra hangolódnak.” (Figyeljük csak meg, hogy azonos formával, a zenei hangolódni szóval, – azaz a zenében használatos szóval – fejezi ki magát az interjúalany a közös érzelemvilág kialakulásához – szerk.) “Azt látják, hogy a másik gyerek is küzd valamilyen problémával, hiszen mindnyájukat érte valamilyen trauma, nem tudnak kimaradni a gondokból, …egyéves mentorprogram keretén belül, ősztől zenés beszélgetős esteket is szerveznék, …a zene által kinyitnak egy olyan lélekkaput, …ahol együtt énekel a szülő a gyerekkel……
Az interjú minden mondata önmagáért beszél, a zene és a zeneterápia hasznossága nem csak háromszázezer embernek segíthet, hanem másoknak is, akik gondokkal küszködnek. Abból pedig mindenkinek manapság sok van.
A lelki fájdalom gyógyítása mellett –újabban – az „irányított” zene fájdalomcsillapító hatásának egyre jobb felhasználására is rámutattak angol és ír kutatók. „Nem mindegy, ki dönt a zenéről” címen, a Magyar Nemzet augusztus 18. számában számolnak be az orvosi gyógyászatban ilyen területen végzett kutatások eredményeiről. A beszámolóban arról olvashatunk, hogy a több mint 12 hete tartó krónikus fájdalmak megléte esetén már igen nagy a hatékonyság, de csak akkor, ha a páciens maga dönt arról, hogy milyen zenét hallgat. Az akut eseteknél – amelyek a fenti időnél rövidebb ideig állnak fenn – még kevésbé magyarázható meg a zene e jótékony hatása, de az is rejtélyes, hogy a zene tempója kevésbé játszik szerepet a fájdalom csökkenésében. A kutatás során az akut fájdalommal élők fájdalomszintjét mérték zenehallgatás előtt és után.
Kiviláglott továbbá, hogy azok a résztvevők (betegek – szerk.), akiknek a mindennapi életüknek is része a zenehallgatás, még fokozottabban tapasztalták a fájdalomcsillapító hatást akkor, amikor a zene fölötti kontroll érzését adták nekik”…”Fontos tényező az, hogy a páciens választhasson, és hogy már tapasztalt zenehallgató legyen… ezt a két tényezőt, a választást, – (illetve ennek lehetőségét – szerk.) – és a zenében való elmerülés képességét vizsgálják majd tovább,……amelyekkel a zenehallgatás, a zenében való elmerülés képessége fejleszthető.
A hatékonyság kulcsának megfejtésére álljon itt az orvosok összegzése;
Most már tudjuk, hogy a zene egészségre gyakorolt jótékony hatásának fontos pillére a zene megválasztásának aktusa. Valószínű, hogy az emberek közelebb érzik magukhoz azokat a zenéket, amelyeket maguk választottak és figyelmesebben hallgatják.
Végül a Magyar Nemzet augusztus 10. számában, a „Legyen a zene mindenkié!” című írás született meg, az ismert kodályi felhívás nyomán. Ez annak apropóján íródott, hogy öt-nyolc éves gyerekeknek megjelent Kiss Bea ismert zenepedagógusnak – fuvolaművésznek „A hangok mindenhol laknak” műfajteremtő mesekottája. A képeskönyv jelleggel összeállított, valódi hangszeres előkészítő képes-kottás könyv rendhagyó, ahogyan ezt a szerző beharangozza a legkisebbeknek;
…..igyekszem megragadni figyelmüket, hogy észrevegyék az egészen hétköznapi dolgokban vagy akár versekben rejlő csengő – bongó zenei mintázatokat. Másrészt segítőim, a manók……., ők gyűjtik be a természet hangjait a könyv elején – legyen az csicsergés vagy ütemes szárnysusogás -, hogy kottákba öntsék azt. A főszereplő azonban az, akivel játszunk – a gyermek,
s aki a későbbiekben valójában saját magának a mesélőjévé is válik, – ahogyan reméli ezt Kiss Bea.
Az interjúkészítő kérdésére, miszerint, „Jól gondolom, hogy nincs hasonló kezdeményezés a kisgyermekkori zenei nevelés területén?” adott válasz igen elgondolkodtató:
Legnagyobb zenepedagógusaink mindig is az átélés, átérzés képességének a fejlesztését tekintették a legfontosabbnak munkásságuk során……Mégis elvétve találunk csak olyan kottákat, amelyek a legkisebbeket szólítják meg, mégpedig úgy, hogy képzeletüket is minden pillanatban megragadják a zene birodalmába lépve.
Ehhez viszont pedig nem lehet mást hozzátenni, mint hogy a zenetanuláshoz, zenére történő neveléshez minél korábban érdemes hozzákezdeni, ahogyan ez mindenki által közismert Kodály országában.
Zene, költészet és képzőművészet különleges elegye ragadja meg a fantáziánkat és jár körbe egy – egy érzelmileg fűtött, teljesen hétköznapi vagy éppen szimbolikus tartalmat, hozzáadva azokhoz további rétegeket… Neked milyen színe, illata van a csendnek?…….dalban a mackó cammogását utánozva, majd összehasonlítani a csizmák kopogó-dobogó ritmusával, karakterével. Elmesélni, hogyan szoktak minket elaltatni a Tente baba, tente….mondókánál……Észlelni, érzékelni a minket körülölelő hangzó világot, hiszen a Hangok mindenhol laknak – nos, mindez csupa kaland.
– a könyvnek ilyetén történő szerzői bemutatása inkább vallomás, ars poetica, mint gyakorlati útmutató a használhatóságára. És hogy mire jó ez a használhatóság, arra álljon itt a szép és megszívlelendő szavai Kiss Beának; „Az élményszerű zenetanítás a rohanó mindennapokban nem egy újabb terhet ró gyermekeinkre, hanem boldogabbá, teljesebbé teszi őket.”
(Írásunkkal, a 100 évvel ezelőtt alapított „Napkelet” folyóiratra, annak zenei anyagaira emlékezzünk.)
