Nincs a köztudatban, de a közösségi média által uralt világunkban gondolataink tisztázásához egyre szükségesebb visszamennünk a „kályhához”, a magyar sajtó történetének alapjaihoz, s megemlékeznünk Mikszáth Kálmánról, akinek kerek 150 évvel ezelőtt, 1874-ben jelent meg első önálló műve, az „Elbeszélések,” annak ellenére, hogy írói pályája igencsak nehézkesen indult. Merthogy pályája kezdetén stílusa elütött korának megszokott normáitól, ezért a szerkesztők írásaiból sok részt egyszerűen kihúztak. Mit szóljunk mi, a XXI. század billentyűzetet ütögető újságírói erre, amikor korunkban sokan, vezető közvéleményt formáló emberek azt gondolják, hogy csak és kizárólag egy-egy mondatos poszttal el lehet a tömegekhez jutni, ez a modern „újságírói munka,” nem kellenek a hosszabb, informatív írások, beszámolók, mert arra úgysincs ideje az embereknek. Aztán csodálkoznak egyesek, hogy az egy bites kommunikáció sem hat már… Vajon miért? Például azért nem, mert a szó legnemesebb értelmében vett polgár mégsem szereti az agyzsibbasztást, s valóban tájékozódni akar, s azt szeretné, hogy valóban törődjenek vele?
Értékvesztett világunkban, – amikor sok más szakma mellett az újságírói presztízs is leértékelődik, megkérdőjeleződik, – kevesen tudják, hogy idén a Mikszáth Kálmán díjat Berszán György, a Magyar Nemzet „Vélemény” rovatának a gondozója kapta. Ezzel kapcsolatosan pedig engedjenek maguknak egy kis időt és olvassák el alábbi sorainkat az esztétikáról, a tárcaműfaj mikéntjéről, megismerhetik az irodalmi tárca ismérveit. Ugyanis az irodalmi tárcában a szerző olyan lényegi törvényszerűségeket keres, amelyeket jól felismerhető, külső jegyek és árnyalati különbségek leírásával pontosan elemez, s ezáltal hív meg bennünket a közös felismerésre, a helyzet tényleges feltárására. Egész pontosan rávilágít arra, ami körülöttünk van, amiben élünk, ösztönzi „szomszédjainkat, hogy velük a párbeszéd” elkezdődhessen.
Most pedig ahogy már a fentiekben beharangoztuk, ugorjunk vissza az időben. Az 1800-as évek utolsó negyedében indult útjára Magyarországon a sajtó. Az 1885-ös évben országosan 472 havi, heti- és napilap jelent meg, döntő többségében irodalmi lapként, de szinte olyan lap nem is volt, amelyben ne lett volna szépirodalmi rovat. Ezekben – mivel ebben az időben még nagyon kevés magyar regény íródott – főként idegenből fordított külföldi írók munkái jelentek meg, s azok is a terjedelmi korlátok miatt, folytatásokban. Ezért a magyar kispróza szerzői az úgynevezett a kisebb terjedelmű tárcarovatokban kaptak helyet;
ahol útleírásaik, esszészerű tanulmányaik, csevegéseik, s a rovat terjedelméhez szabott rövidebb elbeszéléseik, rajzaik jelennek meg……..A legnagyobb népszerűségre Ágai Adolf (1836–1916) jut, akinek újszerű hangvétele igen széles olvasóközönséget vonzott……A csevegés mestere, aki jókedvűen és éles szókimondással beszél társadalmi visszásságokról, morális kontroverziákról és kulturális bajokról.
Egyes tárcaíróknál „a fanyar, keserű életszemlélet, másoknál a lélektani igényesség és az analitikus módszer egyre bátrabb alkalmazása, a harmadiknál a szociális kérdések iránti józan érdeklődés” dominált. Mikszáth Kálmán is kezdetben tárcaíró volt, könyvei, – a kilencvenes évek közepéig (egy-két regényt kivéve) – csupa tárca- és novelláskötetként jelent meg.
A kor emlékezetes Singer és Wolfner kiadójának évi almanachjaiban, – amelyhez Mikszáth ír két évtizeden keresztül előszókat, – a század valamennyi jelentős tárcaírója, s elbeszélője szerepel. Majd később, immár a novella reprezentatív jellegét dokumentálva születik meg a tízes években az Érdekes Újság Dekameronja, amely már száz magyar novellistát, tárcaírót gyűjt össze, ugyanakkor ebben az időben még mindig nem lépett színre igazán a nagy prózai művek írása. Ady Endre ekkor írt cikkében azt olvashatjuk, hogy a novellában szinte a magyarság erejének igazolása van. Többek között azt írja, hogy „nini, miket merünk és tudunk” leírni, és hogy a magyarság „nem volt haszontalanfajta, s tud vagy tudhatott volna intellektuális értékeket vinni a világkultúra hadi-múzeumába”.
Ez a mini sajtótörténeti kitekintés egyúttal magyarázat arra, miért szemlézzük oly nagy szeretettel a Magyar Nemzet „Vélemény” című rovatát, amely lényegében véve a tárca műfaji gyökereire emlékeztet, s annak „sikeres hatásmechanizmusaira” igyekszik építeni. Az idei Mikszáth-díj átadásáról készült tudósítás „Matatásra és álmodásra ítélt publicista” címével és első soraival is bizonyos tekintetben a tárca műfajára „hajaz”, valamint a publicisztikát járja körbe, miközben a kitüntetett, Berszán György tevékenységét, az előzményeket, a körülményeket – személyiségén keresztül – is ismerteti. Maga az írás egy idézettel indul, mégpedig Fricz Tamás politológus laudációjából, ezzel is bizonyítva, hogy igenis politikai/közéleti műfajba is sorolandók ezek az irodalomban jegyzett tárca/vélemény hangvétellel megjelentetett írások.
A publicisztika nem más, mint embertársaink szenvedélyes szolgálata. Nem magát elefántcsonttoronyba záró magatartás, hanem a segítő szándék kifejezése, ismeretek terjesztése, javaslatok megfogalmazása az olvasók számára mindig közérthetően
Fricz Tamás
– hangzott el az idei Mikszáth-díj átadásának ünnepén.
A tudósításból megtudhatjuk, hogy idén tavasszal a 18. alkalommal ismerte el Mikszáth Kálmán-díjjal, a nemzeti, konzervatív, szabadelvű újságírói hagyományok művelőit a Mikszáth Kálmán Kulturális és Média Alapítvány kuratóriuma. Korábban, a Magyar Nemzet jelenlegi munkatársi gárdájából ezt a kitüntetést 2021-ben Faggyas Sándor, 2022-ben pedig Pilhál György is megkapta. (Pilhál György hasonló, „Tollhegyen” című rovatát, írásait is rendszeresen figyeljük. – szerk.)
A cikk szerzője arra is felhívta figyelmünket, hogy Fricz Tamás laudációjában miként jellemezte Berszán Györgyöt:
ennek a műfajnak…egyszerre értője, művelője, mértékadó és mértéktartó kezelője, gondozója és alkotója……….. (valamint – szerk.), hogy ez azért nehéz írásos önkifejezési forma, mert szenvedély, indulat rejlik benne, s ezek kordában tartása nem kis művészet, önkorlátozás és önfegyelem kérdése.
Ugyanakkor az írás szerint Fricz arra is utalt, hogy amennyiben az író egyben szerkesztője is az adott rovatnak, – mint ahogy Berszán György, – akkor „segíteni kell az időnként begőzölt fejű szerzőknek, vagy fordítva, a gondolataikat csak kifejezetten unalmasan leírni tudó alkotóknak”.
Illetve a
jó szerkesztő érti és érzi az arányokat, hogy miből kell elvenni és mihez kell hozzátenni, mikor kell keményen meghúzni a fölösleges locsifecsit, és mikor kell egy kis kiegészítéssel megerősíteni egy gondolatsort, mely nem beavatkozás, hanem a mondandó kiélesítése.
(A Hidegkúti Hírek szemlézője, a komment írója pedig nem más mint az egésznek, a vélemény rovatban megjelentetteknek „a kiemelője”. – szerk.)
Berszán György a díj átadása után arra, hogy „milyen súllyal vannak jelen az életében azok a nagy magyar újságírók, akik Mikszáthhoz hasonlóan egyben a magyar irodalom jeles képviselői is voltak”, így nyilatkozott;
azért is büszke dolog magyarnak lenni, mert a magyar irodalom a bőség kosarával egyenlő. Ez a kosár akkora, hogy a garázskapun sem fér be.” Majd így folytatta; „Jókai, Arany, Ady és Krúdy. Most populista leszek, de Petőfi is. Őt szavalni mindig felemelő érzés, akárhány éves is az ember.
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.