Találkozás Orosz István művészetével

Hihetetlen élménypedagógiában volt annak része, aki részt vehetett egyszer is Orosz István grafikus, illusztrátor, plakáttervező, rajzfilmrendező, költő, novellista és regényíró tárlatvezetésén. Előtte nagyon készültem a vele való találkozásra, előtte többször is megnéztem kiállítását, hogy befogadása kellő mélységű legyen bennem majd a személyes találkozásunkra.

Ezért is hívjuk fel külön a figyelmet, hogy az ez év március 22-én nyílt életmű kiállítását június 22-ig lehet még megtekinteni a méltó környezetben lévő balatonfüredi Vaszary Galériában, az utolsó nap délelőtt 11-kor a művész újra tárlatvezetést ad.

Annak pedig kifejezetten örülnénk, ha majd ennek a kiállítási anyagnak egy kis részét itt a Klebelsberg Kultúrkúriában is megnézhetnénk, ősszel a Klebelsberg Napok 2025’ jubileumi év keretében. Erről is beszélgettünk, hiszen a Budakeszin élő alkotóművész kedvező fogadtatásáról biztosított, ha a rendező Klebelsberg Emléktársaság jövendő támogatói is majd hasonlóan akarják ezt. Az időpontot még egyeztetni kellene, bár tavaly az egész 2025 évet Klebelsberg Emlékévnek nyilvánította az országgyűlés.

A kiállítás több mint impozáns, s amikor az emeletre felérünk, szembe találjuk magunkat rögtön a művészeti munkálkodásának megközelítését leíró poszterrel, melyen Török András a kiállítás kurátora és barátja ezt meg is erősíti. Így hangzik, egymás alatti sorokban, – ez valóban a tárlatlátogatóban csak a kiállítás megtekintése után kap igazi értelmezhetőséget -;

Vannak dolgok

amiket el tudok képzelni

és le tudok rajzolni

Vannak amiket

el tudok képzelni

de nem tudok lerajzolni

vajon le tudok – e rajzolni

valami olyat

amit nem tudok elképzelni?

Tehát ezt a gondolatsor futamot érezhetjük végig, és kapunk rá válaszokat a munkásságát láttató termeken, a bemutatott munkáin keresztül. Orosz István elmondta, hogy miért rajzol annyi rinoceroszt, – itt egy teljes termet is szentelhetett a grafikusok szentállatának. És, hogy miért az, azt érdekességként megosztotta rajongóival; Dürer, a grafika nagy mestere rajzolta le legelőször az orrszarvút, 1515-ben, azok után, hogy egy barátja levelében leírta milyen is ez az állat, amelyet Európában akkor láthatott először a nagyközönség. Dürer, aki ugyan személyesen nem látta, de a levél alapján tökéletesen lerajzolta a nagytestűt, – máig is megmagyarázhatatlan módon, – két szarvval ábrázolta. A rinoceroszok központi helyen szerepelnek rézkarcain, most mégis, a nagyítóval rajzolt halálfejes képeihez, – a „tükrös labirintusba” elhelyezettekhez, – invitált a művész. Ezek történetét részletesen ismertette, azaz, hogy hogyan is kérték fel illusztrátornak, Sebastian Brant középkori költő verseinek Marton László magyar fordításához. Erről, – Révész Emese művészettörténész tollából, – mindent megtudhatunk, ha elolvassuk „Bolondok hajóján? Kortárs könyvillusztráció és kortárs bibliofília.” c. írását [Borda Antikvárium, Orosz István]

A labirintus egy kis folyosóba torkollik, ahol két animációs filmjét élvezhetjük; az egyik Lenin és Bogdanov sakkjátszmáját örökíti meg, ahol az egy darabig egyenrangú feleknek látszó partnerek után, a folyamatosan egyre felülkerekedő Bogdanovot egyre kevésbé viseli el Lenin. A változás folyamata, végül Lenin agresszivitása igen jól érzékelhető a filmen. A másik rövidfilm „Rajzoló” címen szinte „fricska” a képzőművészetnek; az alkotás folyamán a képre kerülő valóság a valóságban eltűnik, helyet cserélnek a közben megszülető alkotással, amikor a kép elkészül. A következő teremfordulóban kézbe vehetjük, beleolvashatunk a művész-író könyveibe. A sorokat olvasva nehezen tesszük le egyiket-másikat, a benne lévő magvas gondolatok miatt. A következő vetítőteremben gazdag élettörténetét láthatjuk, míg az emeleti utolsó kiállítási anyagot nem is próbálkozom leírni. Az úgynevezett 2 és fél dimenziós anamorfozis /anamorfikus ábrázolás, láttatás tükörhengerek segítségével még magyarázat után sem volt számomra teljesen tiszta, és még így is érdekesen lenyűgöző volt. Rezüméjét E. A. Poe A holló c. novella és a matematika logika hasonlóságára futatta ki, és ehhez nem kell a művészi ihlet, ahogyan állítja ezt maga a művész. Ezt az ábrázolási technikát ^[1]https://www.ponticulus.hu/rovatok/hidverok/laczik-tukros-anamorfozis.html#gsc.tab=0

már Leonardo da Vinci ismerte, alkalmazta.     

A földszinti első kiállítási terem a „lehetetlen tárgyak helye”. Az installáció útmutatója így kalauzolja a látogatót. ”A lehetetlen tárgyakat le lehet rajzolni, de képtelenség megépíteni, vagyis háromdimenziós valóságukban létrehozni őket. Vagy mégsem?……Szóljon úgy a tétel, hogy a lehetetlennek vélt formák csupán a hagyományos, a konvenció béklyójába szorított gondolkodásmód számára elképzelhetetlenek, egy agyafúrtabb olvasatban azonban, ha tetszik, anamorfikus látással, korántsem irreálisak.” A falon többek között „Fal”, „Deszkametria”, „Paradoxonometria” elnevezésekkel a sorszámozott műalkotások egy-egy sorozatát láthatjuk, hihetetlen kidolgozottsággal. A „Deszkametria” elnevezés alatti sorozata például úgy készült, hogy házának régi, bontott tetőléceit kiválogatta, ez után megtisztította, igen pontos alakzatokba vágta, egymáshoz csiszolta, újakkal is kiegészítette,- szinte hasonló módon, mint az intarzia készítésnél,- végül különböző geometriai formákba álmodva az egészet művészetté tette. De ne gondoljuk, hogy a hatás valamilyen absztrakt művészet iránti érzést váltja ki a szemlélőben, bennünk. Szokatlan, elsőre megmagyarázhatatlan érzés, majd kellemesen elfogadhatóvá válik a látvány, sőt „érthetővé”, ahogy az e mellettiek rézkarc sorozatának egyes képei is azzá válnak. Köztük „a valós arányaiban nem tükröződő” középkori „kicsike” vitorlás hajó fedélzete, s azon a keresztben álló hatalmas orrszarvú. Fantasztikus és munkaigényes kidolgozottság, modern művészet ez a javából. Mindenképpen elgondolkoztatja az átlag, az esztétikát kereső embert, hogy talán pontosan ez hiányzik, amikor egy modern műtárgyat kiállító galériába mostanság belép. A következő terem képei mellé, – a már érzésvilágunkat megdolgozva,- a „paradoxonometria magyarázatát” is megadja Orosz István. „A valóság és képzelet egymásra épülő szintjei a végtelenség és időtlenség illúziói sosem függetlenek az időtől, több dolgot sejtünk meg a világból, mint amennyit a hagyományos logika mentén felfoghatunk.”…”Időt nem akartam lerajzolni.” A képek mindegyike csodálatos, – mindezt folytatva egy igen kis helyiségben megállva, – a „Színe és visszája” alatt olvashatjuk, hogy „a műalkotásnak legalább kettő jelentése van, mást jelent közelről és távolról, a nézőnek kell megkeresni a távolságot, és alkotótárssá válik, mert magát is azonosítania kell, a helyzetét…”

A Varázsfuvola (Mózart cím a képen) és Liszt Ferenc Tivoliban képeihez pluszban ezeket a gondolatokat fűzte; > A legmarandóbb kertélmények Itáliához kötnek,…Holdkóros bolyongások, tévelygések, űzetések helyszínei. Csupa dekadencia és nárcizmus, utánzás és póz. Maszkokban ágáló hazugság. Más szóval: művészet…….Hiába látom őket fiatalnak képzeletem képernyőjére vetítve, az esendő, öreg kertek romantikája megejtőbb. A pusztulás őszinteségéé. Az avart rugdalva Csokonaival dúdolom: „E helybe andalogni jó….” <

Tovább menve az anamorfozis egy újabb megközelítéséről beszélt, a perspektíváról. A fordítók erre a távlat szót használják, ana=vissza és a morphosis=változás szavak összevonásából, amit a jezsuita Gaspar Schott alkotott meg 1650-ben először. Valószínűleg Shakespeare korábbi művészetére is e szó jelentőséggel bírt volna, az ebből táplálkozó gondolatvilága azonosnak tűnik a későbbi kreált szó jelentéstartalmával. A hosszú és ahhoz képest igen keskeny kép melletti, balról jobbra történő elhaladás közben a művész felhívta figyelmünket a „Shakespeare színháza” c. kép érdekességére. Valóban az elhaladás során mindig mást és mást látok a képből, mintegy dinamikával, hol közelebbi, hol távolabbi részeket érzek, valamint az ezekkel egyenértékű hatást generáló kisebbnek és nagyobbnak tűnő részleteket. Ennek a perspektivikus hatásnak a kipróbálása, elérése inspirálta a mű elkészítését, és a címadást is. A Vaszary villa másik épületrésze a már jól ismert plakátművészetnek ad otthont. Természetesen itt megtalálhatjuk az emblematikus, a tányérsapkás orosz tisztet ábrázoló híres plakátját is, „Utisz” monogrammal, görög betűkkel, amelyet a rendszerváltás előestéjén egyetlen éjszaka több ezer példányban nyomtattak ki, és ragasztották fel az utcai falakra önkéntesek százai. A kész tények az akkori hatóságot annyira meglepték, hogy nem intézkedtek, „most már mindegy” mellett a retorzió is elmaradt.

Jó lenne, ha e munkáiból láthatnánk minél többet az ősz folyamán, majd a Kultúrkúriában. Végül álljon itt az „igazi” plakátok és a plakáttervezésének filozófiája;

„A plakáttal kapcsolatosan gyakran mondják „itt és most”, csak adott helyszínen és időben „tölti be funkcióját”. Nincs így. Kortól és helytől független-legalább is az igazi plakátok. Már nem is fontos, milyen eseményt reklámoztak valaha. Az alkotó hitelessége teszi maradandóvá.”….”Az alkalmazott művészet területéről szépen átvonulnak az önálló képzőművészet világába.”

       És a „hogyan tervezz plakátot?”- Orosz István szerint:

Ha plakátot kell tervezned, először próbáld meg írásban összefoglalni az elképzelésedet. Aztán kezdd el egyszerűsíteni a szöveget, hagyd el a haszontalan mondatokat, a fölösleges frázisokat, a töltelékszavakat. Arra koncentrálj, hogy csak a legszükségesebb elemek maradjanak meg. Ha elkészültél, olvasd át újra, mire jutottál; biztos, hogy találni fogsz még fölösleges részleteket. Dobd ki azokat is könyörtelenül! Ha már egyetlen betűre sem lesz szükséged, akkor vagy kész a plakáttal.