Álmok lázában

Hogy milyen szerepet választunk magunknak mi, újságírók ebben az őrületesen kavargó, bizonytalan és rendezetlen világban, változatlanul a saját választásunk. Hiszen bármi történjen is az emberrel, kortól és helyzettől függetlenül mindig választhatja a szabadságot, még akkor is, ha nem könnyű, akkor is, ha nem annyira kifizetődő.

Szentesi Zöldi László

Szentesi Zöldi László írásaira korábban is nagyon figyeltem. Azonosulni tudok az olyan újságírói magatartással, amelyből az is kiolvasható; hogy milyen ember írja a publicisztikát, ki is az illető, mert az egész írás, és természetesen ezzel együtt alkotójának hitelességét kérdőjelezheti meg, avagy éppen hogy bizonyítja annak meglétét. Ha ez nincs meg, akkor már csak hamis, vagy igaz informátornak, propagandistának, pénzért dolgozó munkatársnak stb. tekintem az írót. Az olvasottat, pedig semmi esetre sem publicisztikának, s ezzel elárulom, hogy kedvenc műfajomat általában a vélemény, a vélemény jellegű rovatokban találom meg. Itt az írásokban együttesen van jelen a hír, az információ, és az ezt kommentáló írói hozzáállás, amely végül is a már említett hitelességet és olvasói élményt adja. No, ezt a komplexitást Szentesi Zöldi Lászlónál mindig, – így most megjelent munkájában, a fenti idézet is onnan van, – tetten érhetjük, legutóbb a Magyar Nemzet, 2022. december 7. számában is „Lázálmok helyett életet – Csendes órák – Az újságírói munka célja nem a szolgáltatás, hanem az igazság rendíthetetlen képviselete” hosszú cím alatt. Mondhatnánk, hogy a szakmán kívül keveseket érdekelhet mindez, és az igényes újságolvasót sem hozza lázba a napi orgánuma, abban lévő olvasnivalója, hiszen már lassan hozzászokott a hazugságokhoz.

Ez az írás többről szól, és nem csak azért, mert írójának hitelességéről, a hiteles alkotói folyamatról, gondolkodásról, ezek hosszú kialakulásáról olvashatunk, hanem a szerző személyes élményanyagáról is, saját szemüvegén keresztül. Látásmódja az újságolvasó számára is elgondolkodtató, s követendő, mert tudja, hogy a „partnerséget” csak úgy tudja kialakítani maga és az olvasója felé egyaránt, ha őszintén közel hozza magához olvasóját.

Ha a feltáró hajlam és az erkölcsi bátorság hiányzik az újságíróból, akkor lelkes vagy lelketlen íródeákként pergeti az éveket a pályán, sehonnan nem érkezik, sehova nem tart, nincs is különösebb szellemi célja. Nem akarja elmondani a véleményét, nem szelídíti a káoszt, nem tisztít, és nem tisztul, pusztán felmondja a kötelezőt, amihez sem tehetség, sem elhivatottság nem szükséges.

De tudja, hogy ez nem elég. Az olvasóról is látleletet állít ki, segítségül hívja Ortegát és művét „A tömegek lázadása” című könyvéből idézve, mintegy tükröt tartva az önismerethez, a változáshoz;

Ha arról volna szó, hogy a tömeget alkotó emberek kivételes képességűnek hiszik magukat, csak egyéni tévedésről beszélnénk, nem pedig felforgató szociológiai magatartásról. Korunknak azonban az a jellemzője, hogy a közönséges lélek nemcsak tudatában van saját közönségességének, hanem van mersze, hogy jogot követeljen a saját közönségességének, és mindenütt azt érvényesíti.

Sorra veszi, rávilágít a tévedéseinkre, a „tévedésekre”, a tévedések kialakulási folyamatára, mert tudja, ha nincs meg a felismerés, akkor az olvasóban sem az önvizsgálat, sem a helyes önismeret nem indul meg. S mivel a világnak mi is részesei vagyunk, ezért követünk el hibát, nem is keveset, egyiket a másik után, miszerint: „Az első tévedés, amikor vizsgálat nélkül elhisszük, amit látunk… Valójában tanulmányozni kellene az ügyet, a legalaposabban elmerülni a részletekben, megérteni és végül minősíteni az eseményeket, de nem mások, hanem a saját véleményünk alapján.”

Gyakran pedig akkor tévedünk, amikor „kialakítunk magunknak egy buborékvilágot, amelynek közepére önmagunkat helyezzük, mintha a világon mindennek létezne valami rejtett értelme, de mi persze átlátjuk a káoszt.”

Márpedig ezek vezetnek el bennünket ahhoz, hogy egyáltalán önállótlanságról beszéljünk; „lemondunk a vizsgálatról, az igazságot kicicomázzuk, felöltöztetjük a képzelet cifra elemeivel. A hazai újságírás színvonala is azért zuhan, azért olvasunk annyi rossz cikket, mert a gondolkodás luxusát egyre kevesebben engedik meg maguknak”. Végül, mindezekből, valamint az ún. „össznépi játékból” mindenki számára hatalmas tanulságot von le, amely ha nem vigyázunk, akár újkori nemzeti karakterológiánk megalapozásává is válhat. /Lásd. Kis magyar karakterológia/

A végén egyébként úgyis egyedül maradunk. … Aki nem erre fizetett belépőjegyet, talán nem is érti, miért természetes magányosnak lenni, ha az ember az igazságot szolgálja, nem pedig a látványt. Lenni, működni, elmúlni közös sorsunk, de ha már a híreket hozzuk-visszük, véleményt formálunk, hozzáteszünk ezt-azt a magunk korához, illő volna szabadon szállni, és rögzíteni mindazt, amit valóságosnak és tanulságosnak hiszünk. Ha ezt elmulasztjuk, a saját utunkról is végérvényesen letérünk.

Megszívlelendő gondolatok ezek mindenki számára.