Ilyenkor az év elején, kezdetén gyakran köszönésként, avagy éppen elköszönés helyett ismeretlen embereknek is boldog, újabban boldogabb új évet kívánunk. Van ebben bizonyosan egy picinyke irónia, de komolyan gondolkodás is, fűszerezve azzal, hogy egyúttal minden alkalommal magunknak is ezt kívánjuk, az egyre kiszámíthatatlanabb jövőre vonatkozóan. Gajdics Ottó is megtette kívánságát az olvasói számára, mint ahogy most szerkesztőségünk is minden olvasójának boldog új évet kívánunk. Publicisztikájában az év fordulójának alkalmából szokásától eltérően „csendesebb” hangvételben írt, szokásától eltérően nem agresszív stílusban, ahogy ez nála az utóbbiban sajnos előfordul, amikor a politizálás terepén a Hír Tv műsorvezetőjeként tevékenykedik. Számomra az ilyenfajta „harsányság” nem igazán kedves, – (zárójelben megjegyzem, hogy a politikai propaganda terén nem is igazán hasznos), – de most visszafogottabb hangvételére felfigyeltem, mely további gondolkoztatásra késztetett……
Azt írja boldogságkívánásakor ilyentájt, hogy
csupán annyit gondolnak e mögé a legtöbben, legyen neked mindenből több, jobb, viselhetőbb, amiben nélkülözést szenvedtél. És persze ez is fontos. De meg sem karcolja azt a felületet, amelyen igazából ki tud rajzolódni a valóban értelmes élet boldogsága…Boldogság kizárólag családban, nemzetben és hitközösségben van. Aki ezekből szándékosan kizárja magát, borzalmas állapotba kerül. Magányos, sikertelen, ettől frusztrált, agresszív, erőszakos és szeretet nélküli. Frusztráltságából fakadó agresszióját pedig azok ellen fordítja, akik nem olyanok, mint ő…..minél inkább erőteljes az elhagyatottak támadása, annál erősebben kell hinnünk az összetartozás erejében, annál intenzívebb szeretettel kell visszautasítanunk próbálkozásaikat, amelyekkel megfosztanának közösségeinktől. A közösségeinkbe pedig befogadunk vallásra, bőrszínre vagy politikai irányzatra tekintet nélkül bárkit, aki a fentiekkel egyetért.
További polemizálásától, következtetéseitől már más irányt vettek gondolataim. Egész pontosan akkortól, miszerint mi „befogadunk tekintet nélkül bárkit”. Bizony ezzel már nem értettem, érthettem egyet, és nem azért mert akár „finnyás” lennék a most ide beemelt „politikai irányzat” gondolatkörére, hanem azért, mert mi is lehetünk, lehetnénk magányosak, és/de bárki lehet magányos. Ennek az érzésnek jelenléte, de oka és következménye sincs kapcsolatban a befogadással, és főleg nem tartozik a politika szférájába semmilyen értelemben.
Természetesen elsőre semmitmondó lenne feltennünk azt a látszólag értelmetlen kérdést, hogy ki az, „aki szándékosan kizárja magát” a boldogságból, hogy magányra ítéltessen? Ugyanakkor ha jobban belegondolunk, pont annak az embernek a törekvése, aki felismeri, hogy az az adott közösség rossz úton halad, s pont azért vállalja az önkéntes magányt, hogy megkímélje magát a visszásságoktól, boldogtalanságtól. Vagyis az idézettnek fordítottja bizonyítja, hogy a kirekesztettség, magány és a boldogság ilyesfajta kizárólagos összekapcsolása erős általánosítást hordoz magában, hiszen függetlenül attól, hogy ki gondolkozik, avagy éppen nem gondolkozik „ családban, nemzetben és hitközösségben,” még igenis lehet boldog akárki és bárki, és magányos is, együttesen. Persze olyanra is szép számmal van példa, hogy nem szeretnénk magányosak lenni, akarunk is, próbáltunk is ez ellen tenni, mindhiába. Úgy is lehetünk magányosak a családban a fentiekben leírtak szerint, hogy azok, „akik nem olyanok, mint ő(k)” ki akarnak közösíteni bennünket. Ez többé-kevésbé sikerülhet is nekik. Ugyanakkor létezik olyan is, hogy társasmagány. Ilyenkor felszínesebb, vagy kevésbé felszínesebb témákban még el is beszélgetünk egymással, de a tabuk, s a valódi lényeges dolgok, különbségek elkerülése bekényszerítenek bennünket a hallgatásba, a dolgok folyamatos elsimításába, amely csak időlegesen adhat „megoldást,” de az igazságot tudó ember, ezzel a „meg nem értettséggel” igenis tisztában van.
Mindentől függetlenül azért boldogok maradhatunk, ha azok akarunk maradni, mert megtudjuk, és megteremtjük azt magunknak. Nem zárójelesen írom le: ha Istennel vagy nem lehetsz boldogtalan!
Persze pontosan tudják, hogy a kiközösítettnek, az ilyennek mondott, vélt, vagy az általuk magányosságra ítéltnek nem könnyű a helyzete, mert ezt akár büntetésnek is érezheti, tarthatja az illető. Sőt lehet, hogy ezt „ténylegesnek” is igaznak érzi, avagy igaz az – mindkét részről, – a kvázi büntető és a „büntetett” oldaláról is.
Gondoljunk bele, -visszakanyarodva csak egy bekezdés erejéig a „politikai irányzat” gondolatkörére, -hogy mennyire kirekesztő, magányos helyzetbe kerülhetünk akár egzisztenciálisan is, ha nem úgy gondolkodunk, ahogy a „szekértáboron belüliek.” S ez már valóban „húsbavágó probléma”, ahogy ezt a gyakorlatban egyre többször tapasztaljuk, s nyugaton azt már fegyverként is alkalmazzák. Ez már nem csak az egyéni individuális magányosság, etika kérdése lehet, hanem társadalmi – politikai, erkölcsi probléma is.
„Nem tudtuk ugyan megakadályozni, hogy folyamatos támadás érje nemzeti, vallási és nemi identitásunkat, de a boldogtalanok sem tudták elhitetni velünk, hogy itt minden rossz, itt nem lehet élni, itt levegőt sem lehet venni, innen csak elmenekülni lehet” – folytatja egy helyütt Gajdics Ottó. Igen, ettől még nem voltunk sem boldogok, sem boldogtalanok, csak nem örültünk…
Summa- summarum: befogadástól, kirekesztéstől, minden materiálistól függetlenül is lehetünk boldogok Vagy másképpen: amikor boldogok vagyunk, akkor hiszünk, bízunk magunkban, de egoisták nem vagyunk, hanem autonómak, függetlenek.
Tehát boldogság lehet magányunkban is.
Mert ez az egész a pszichológia és a filozófia, hit felségterülete, a magányosság érzése mindenkinél egyéni, más és más, értelemszerűen pszichikai és hitbéli, s elsősorban nem politikai az erkölcs negatív kontextusában. Csak annyiban, ahogyan Faggyas Sándor fogalmazza meg Szentmihályi Mihály pszichológus nyomán szabadon „A 2024-es évszava: a hit” esszéjében.
„Korunkat az erkölcsi normák elutasítása és a felfokozott anyagiasság elfogadása jellemzi, a mai fogyasztói társadalom tömegemberének hite a narcisztikus én központúság és a gátlástalan élvhajhászás.”
Gajdics Ottó utolsó mondatával viszont maradéktalanul egyetérthetünk.
„És amiből (a fentiekből is -szerk.) a boldogtalanok egy kukkot nem (sem -szerk.) értenek.”
