A 2025. évet az Országgyűlés Klebelsberg-Jókai emlékévnek nyilváníttatta, amellyel azt szeretné elérni, hogy a klebelsbergi örökséget széles körben megismerjék az emberek. Itt mi Pesthidegkúton már 25 éve, a Klebelsberg Emléktársaságnak az alapítása óta ápoljuk szellemi hagyatékát, és ezt tettük régen, és tesszük ezt most is számos módon, illetve formában, így többek között a régió megújult online lapjának hasábjain. A Hidegkúti Hírek adta lehetőségével élve, – az idén számos alkalomkor, s mind nagyobb számban, – fogunk kapcsolódni e jubileumi évhez, a magunk eszközeivel. Így elsőként magát Klebelsberget idézzük meg az 1931-ben elhangzott felszólalásával, amelyet az országgyűlés 1931. május 13-i ülésén mondott el. Az elhangzottak akár a mának is szólhatnának, a téma választásának az aktualitása miatt, de emellett rávilágít, s mintául szolgálva betekintést nyújt az akkori parlamenti munka életébe. Klebelsberg a széleslátókörű kultúrpolitikus a tudós alaposságával terjeszti elő mondanivalóját, a maga sajátos, a rá oly jellemző megközelítésében.
***
Behatóan szólnék, ha megengedné a t. Ház, a magyar nyelv kérdéséről. (Halljuk! Halljuk!) Itt kettős panasz merül fel. Az egyik a mind gyakrabban mutatkozó idegenszerűség a magyar nyelvhasználatban, (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) a másik pedig az, hogy még érettségit tett ifjaknál is mutatkozik nyelvtani, sőt helyesírási ismeretek hiánya. (Úgy van! jobbfelöl.)
Ami először a nyelvhelyesség kérdését illeti, ma az ellenfél, aki ellen küzdeni kell, nem a nyelvújítás, vagy a nyelvújítás mintájára való helytelen szófaragás, hanem a nyelvtorzítás, amely főleg Budapestről indul ki (Jánossy Gábor: Úgy van! Úgy van!) s a szórendben, a szerkezetben, a hangsúlyban mutatkozik és a magyar nyelv szellemétől és géniuszától távol áll. De túlhajtották az orthológiát, a nyelvhelyesség követelményeit is. Ez ugyanis bizonyos nyelvszegényítéssel volt egybekötve és a nyelv teljességének és világosságának rovására ment.
Nemrégen felhozta hozzám egy szülő gyermekének dolgozatát, amelyben a tanár úr egészen jóhiszeműen irtogatta a gyanús képzőket, amilyen a »mány« is és a dolgozatban három »mány«-végű szót aláhúzott. A végén azután az a gyermek ugyanabban a dolgozatban nem jól fejezte be a mondatot és a tanár úr odaírta vöröstintával, hogy: »Hol az állítmány?« (Derültség.)
Baj van a »da«, »de« végződésű szavakkal is. Nem mondjuk, hogy »ovoda«, vagy »járda«, hanem azt mondjuk, hogy »kisdedóvó«, »gyalogjáró«. Csakhogy gyalogjáró az is, amin járunk, az is, aki jár. Kisdedóvó az a hely, ahol óvnak és az is, aki óv. Meg kell ezeket a dolgokat gondolni. A nyelv szegényítése ellen való védekezés esetleg a nyelv világosságának árt. Nem akarom ezeket a gyanús képzőket védeni, azonban szükségesnek tartom, hogy ezen a téren tovább ne menjünk, mint ameddig mennünk kell. Éppen azért felkérem a Tudományos Akadémiát, hogy éppen úgy, amint a helyesírásra nézve bocsátottak ki igen jó és célravezető utasításokat, azonképpen a nyelvhelyesség kérdésében is foglaljon állást, mert ezeket a kérdéseket tudományos vitákkal végelemzésben eldönteni nem lehet, ez tudományos felfogás dolga. Itt tekintély kell, amely dönt, és erre van hivatva a mi tudományos akadémiánk. Legyen vége egyfelől a fölösleges irtogatásnak, de másfelől természetesen őrizzük meg nyelvünknek tisztaságát. (Ügy van! jobbfelöl.) Azt hiszem, hogy ezen a réven igen sok kérdést rendbehozhatunk, amely ma nincs egészen rendben.
De itt van nyelvtani kultúránk. Itt megint az a nehézség mutatkozik, hogy a középiskola alsó tagozatában tanul a gyermek leíró nyelvtanokat és pedig tanul négyet, a humanisztikus gimnáziumban latint, görögöt, magyart és németet, a reálgimnáziumban pedig magyart, németet, egy modern nyelvet és latint. Tehát négyféle grammatikai rendszert tanul párhuzamosan, azonban az egységes nevezőre hozva nincs (Jánossy Gábor: Szegény gyerekagy!) és különösen a felső tagozatban nem foglalkoznak behatóan a nyelvtannal. Arra van tehát szükség, hogy egyfelől a mi finn-ugor nyelvtanunk, másfelől az indo-germán nyelvtanok közötti különbség kimutattassék és az eltérés az ifjúnak öntudatossá tétessék és különösen, hogy egy magasabb osztályban mégegyszer alaposan magasabb szempontból nyelvtani kultúrát kapjon, legyen nyelvszemlélete. Ezért a VII. osztályban rövidíteni akarjuk a régi magyar irodalomtörténet tanítását, amely félévig elég és Révay-Verseghy és Kazinczy után, akiknek életműve kapcsán megismerkedik úgyis az ifjúság a modern nyelvtani törekvésekkel, beiktatjuk a VII. osztály második felében újból a nyelvtannal való foglalkozást. (Élénk helyeslés.) Mert azzal a gesztussal, hogy a nyelvtant a VII. osztályban már ismerni kell, nem lehet a dolgot elintézni. (Úgy van! Úgy van!) A VII. osztályban tanítani kell a nyelvtant, természetesen nem leíró módon, hanem úgy, ahogy az a 17 éves ifjú intellektusa mellett kívánatos.
Azt hiszem, hogy e kis módosításoknak a révén még inkább megfelelőbbé fogjuk tenni a mi középiskolai nyelvtanításunkat. Szükségesnek tartanám azt is, hogy irodalomtörténeti tanításunknál ne a történeten legyen a súlypont, hanem legyen ez irodalomismeret. Ne annyira az egyes remekművek tartalmát tanulja meg az ifjú kivonatokból, hanem olvasson minél többet (Helyeslés.) és éppen ezért Négyessy László barátommal összhangban, aki a tantervnek és az utasításnak ezt a részét páratlan gonddal dolgozta ki, a súlypontot mindinkább az irodalom ismeretére akarjuk helyezni.
(Gr. Klebelsberg Kunó, Vallási és közoktatásügyi miniszter felszólalása az országgyűlés képviselőházának 504. ülésén, 1931. évi május hó 13-án, szerdán. Almássy László, Puky Endre és Czettler Jenő elnöklete alatt. Jegyzőkönyv.)
