A „liberális atyák” kortársai közül, az egyik legjelentősebb zene-filozófiai munkássága a német származású Theodor W. Adornonak volt. Wagner művészetéről önálló, teljesen átfogó, „sajátos értékelést” is adott, és Schönberg és Stravinsky zenei tevékenységének elemzésén keresztül, illetve segítségével a nem klasszikus általa úgynevezett „új zene filozófiájának” ismérveit is meg merte fogalmazni. A zene és filozófia együttes területén, illetve az általa elkeresztelt „új zene filozófiájának” ismeretanyagában igazán a csak az abban járatos és érdeklődő zenetudósok „igazodnak el”, mégis, ha felszínesen is, akkor is ebben egy kis sétára hívjuk a tisztelt olvasót. Ígérjük, hogy senki sem fogja megbánni, ha velünk tart, mert így talán egy kicsit könnyebben érthetjük meg a napjaink woke-mozgalmáról (az ébredés mozgalma), az eltörlés kultúrájáról (cancel culture), avagy a kritikai fajelméletről (critical race theory), illetve a genderideológiáról szóló tudósításokat, írások mögöttes tartalmait. Legalábbis azok kiinduló ideológiai alapjait, bármennyire is nehéz ezt megértenie egy hétköznapian gondolkodó ember számára.
Akár sokan is mondhatják (ironikusan) azt; hogy majd pont a zene-filozófia segítségével tudunk az előbbiekben eligazodni, amikor már az „új zenét” sem, Schönberg és Stravinsky zenéjét sem tudjuk „zökkenőmentesen befogadni”. Mégis a zene nyelvének egyetemessége, annak önmagában való érthetősége, avagy nem érthetősége, más megközelítésben szépsége, vagy éppen elutasítottsága érzékelteti igazán, a legjobban, és legegyszerűbben egy mindenkori „valaminek”, az adott esetben történő elfogadását, illetve elfogadásának mértékét, érzését. Ráadásul vitathatatlanul a leghumánusabban és leginkább erőszakmentesen közvetít a zene. Tehát bátran induljunk el, – látszólag nagyon messziről, – a barangolásunkra, világosítsuk fel magunkat a tőlünk távoli fogalmakról, ha a már átélt gazdasági marxizmus okozta „szenvedést” túléltük, s ha az Amerikából érkező, újonnan hódításra készülő úgynevezett kulturális marxizmust még időben semlegesíteni akarjuk. Ne a saját bőrünk vásárra vitelével tanuljuk meg, hogy mi is az a kulturális marxizmus ideológiája, főleg annak gyakorlata, még akkor sem, ha korabeli kitalálói is kezdetben csak iskolában, a maguk alapította egyetemi tanszéken, a ma már hírhedtté vált Frankfurti Iskolában kezdték el oktatni a mára már utcára kerülő randalírozók sokaságát.
Theodor Adorno ennek az iskolának oszlopos elméleti kidolgozója, a kulturális marxizmus oktatója, egyik atyja volt, a látszólag senkinek sem ártó zenefilozófia területén. „A modern zene filozófiája”1 című munkájának – élete végén, halála előtt megjelent – angol nyelvű kiadásához írt összegző utószavában elhatárolja magát minden olyan kortársnak nevezett, – és majd később is megszülető, – művészetfilozófiai műtől, amelynek szerzője a korábbi zenei „szellemi teljesítményeket” (231. o.) csak azért, és csak azzal utasít el, hogy az már idejét múlt. Adorno ezt igen furcsán teszi, s gondolatmenetét feje tetejére állítva ad minderre magyarázatot. Írja, hogy helytelen szemléletből fakad, amikor „az idő puszta lefolyását” teszik előtérbe, s azzal mérik, hogy a zene modern – e, vagy régi zene – e, azaz „klasszikus”. Figyeljünk csak! A klasszikust mindig következetesen idézőjelbe tévő Adornonak az időhöz való viszonya egészen sajátos, zavaros, s még azt is mondhatjuk, hogy tudatosan felrúgja az időhöz kötött addigi értelmezést, a klasszikusnak nevezett fogalomkör vonatkozásában, a megkülönböztetésére szolgáló, idővel történő „kategorizálás” – t.. (A kategorizálás szót ebben a kontextusban maga Adorno használja, amikor a klasszikust mindig idézőjelbe teszi.) Ez abból táplálkozik, ahogy azt később meg is fogalmazza –; „a zenében az időhöz fűződő paradox viszony”(63. o.) a zenei kidolgozás függvénye, s nem „az idő puszta lefolyása.” (231.o.) Azaz nem attól klasszikus, avagy attól modern egy zene, hogy az időben mikor született. Másképpen fogalmazva, egy régen komponált zene is lehet modern, és annak fordítottja is lehetséges. Az el/megnevezéseket nem a zene születésének ideje határozza meg nála, hanem a zenei kidolgozásé. Például további értekezése, elemzése és értékelése szerint, a zene, amely nem rendelkezik „totális” kidolgozottsággal, – azaz amíg „nincs alávetve a kidolgozásnak,” – az csak valameddig tudja „távol tartani az idő erőszakos ürességét.” (64.o.) Értelmezése szerint, ennek az ürességnek van létrehozója, értelemszerűen így létrejötte is, és ha szabad nekem tovább értelmezni mindezt, akkor az előbbiek alapján van mindenkori mértéke is, hiszen az időnek mindig is van „mértéke”. (Legalábbis évezredek óta vannak mindenki által elfogadott mértékegységei, például perc, óra, nap, hónap, év… korszakok, örökkévalóság, stb. – szerk.) Láthatóan felsejlik a későbbi eltörlés kultúrája, a „múltat végképp eltöröljük”…….Annyi a hagyománynak, a történelemnek, az identitás gyökereinek.
Ezek a fentiek; az alkotó „szubjektív kifejezésének dinamikus erői”(64.o.), valamint a „konvenció” maradványainak egymás elleni harcában születnek meg. (Sicc!) Ugye milyen bonyolult magyarázat, és érthetetlen az egész, pedig amikor meghallgatunk egy zenét, akkor az embert nem is érdekli, hogy a mű mikor született, azt klasszikusnak, vagy modernnek sorolja be önkényesen. Adorno által felállított értékelési/kategorizálási, vagy ki tudja hogyan értelmezendő rendszere alapján egyáltalán nem töpreng el, hanem csak egyszerűen dönt; hogy tetszik-e neki, szépnek találja, vagy feláll, és ott hagyja a koncerttermet. Jellemző a Frankfurti Iskola Adornojára, hogy magától értetődő, tudó és érző dolgokat tesz erőszakosan, tudományosnak álcázva elénk. Például azt írja, hogy a brahmsi szonátaformánál mutatkoznak meg a zenei kidolgozás első jelei; a „szubjektivizálás és objektiváció egymásba fonódik.”(64.o.). Beethovenen, Wagneren keresztül Schönbergig, és Stravinskyig számba veszi ki, és milyen mértékben közelíti meg az általa bevezetett totális zenei kidolgozást, és e zenei kidolgozás alapján mennyire tarthat igényt a zeneszerző a „klasszikus polgári zene örökségre”, (64.o.) (De jó lenne tudni egy közönséges földi halandónak, a zenét csak szerető, de zenei műveltséggel nem igen rendelkező koncerthallgatónak, hogy mit is jelentenek Adorno szavai. – szerk.) Itt már ítélkezik, minősít, – amikor leírja, hogy ő szerinte „mennyire tarthat igényt” – a liberális szokásoknak megfelelően…….
Wagner viszonylatában konkrétan már így ír; „A nyelvet a romantikus – wagneri vonal változtatta meg a zene objektivitásának és kötelező érvényének kárára. Ez a vonulat felbontotta a dalok motivikus- tematikus egységét, amit vezérmotívumokkal és programmal pótolt.” (65.o.) Jóval később – immár Stravinsky és a restauráció cím alatt írottakban – már ennél is súlyosabban fogalmaz; „A rongálás művelete áthelyeződik az általában vett idiómáról az amúgy is pusztulásra ítélt hulladékra: ez az első engedmény.” (191.o.) És így tovább, …… nem számít semmi, csak az ő értékítélete.
Nem kívánom az olvasót most terhelni Adorno további megközelítéseivel. Majd egy később megjelenő részben mutatom be, hogy ezek ellenére viszont mégis milyen pontos diagnoszta volt, és hogy az abból levont következtetései ugyanakkor rendre mennyire hibásak voltak. A zavaros fentiekből azonban már mindenképpen látható, hogy távol kell tartanunk magunkat a Frankfurti Iskolától, ideológiájától, még az ártatlannak tűnő frankfurti zene filozófiától, filozófusától is. Még akkor is, ha „csak” a kulturális marxizmus elméletének egyik területét, illetve annak zenei teóriáját, ideológiáját dolgozta ki. Elméletei „nem fogyaszthatók”, áltudományos módszere csak kétkedővé teszi az olvasót. A következő részben még Wagner munkásságáról, – Adorno által írottakból szemlézünk, – bizonyítva egyrészről Adorno pontos diagnosztizáló képességét, másrészt ideológiájának veszélyességét. Majd még egy további részben, immár magának a Frankfurti Iskola létrejöttének körülményeit, céljait, mai korunkra beérett hatásait, stb. járjuk körül, mindezt a bevezetőben említett woke-mozgalomra, az un. eltörlés kultúrájára, és más közös gyökerű jelenségekre vonatkozóan mutatjuk be.
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.