Szomszédunk, Pitti Katalin

Előző írásunkban ígértük, hogy közreadjuk a régi nyomtatott Hidegkúti Hírekben megjelent Pitti Katalinnal készült interjút. Fogadják szeretettel:

A dér fehér csipketakarója beborította a tájat. Csúszkáltunk a havas hidegkúti utcákon. A bágyadt napsütésben valahol a dombok tövében látni véltük a gercsei templom körvonalait. Csend és békesség a még érintetlen tájon. Kislányommal mégis Izgatottan kerestük a házat, Pitti Katalin, a világhírű operaénekes hidegkúti otthonát. Eszter néni, Pitti Katalin édesanyja szíves szóval invitált, miután lecsillapította a csöngetésre felvonuló kutyahadat. Bent a meleg otthonban ugyanaz a béke és nyugalom. A kandalló előtt hintaszék várja a pihenni vágyót, az édesanyja frissen sült gesztenyével kínál. Észre sem vettük, hogy az ófalui templomban elütötték már régen a delet, úgy belefeledkeztünk a múltidézésbe, az operaénekes pálya és az egyéni életút gyönyörűséges-gyötrelmes rejtelmeibe. Égi és földi dolgokról beszélgettünk, gyermekkorról, anyaságról, férjekről, művészetről, tartást, erőt nyújtó Isten-hitről.

– A negyedik karácsonyt töltöttük itt, Pesthidegkúton – kezdte Pitti Katalin. A sorsom úgy hozta, hogy mióta férjhez mentem Wolfhard von Boeselager német báróhoz, két ország között ingázom. Amikor hazajövök, szeretnék minden kötelezettségemnek eleget tenni, mert nagyon fontosnak tartom, hogy ahol számítanak rám, ahová hívnak, oda elmenjek. A férjem ötlete volt, hogy keressünk egy házat, költözzön össze a családom, hogy itthon együtt legyek szeretteimmel.

– Hogyan kerültek éppen ide, erre a történelmi helyre, hiszen a középkorban idáig húzódhatott Gercse község.

– A történet meglehetősen prózai. Róttuk a kerületet, egyik hirdetés a másik után. Emlékszem, már besötétedett, mire a téli estén ideérkeztünk. Kedvesen fogadott a mikrokertészettel foglalkozó Hegedűs család. Bár látszott, hogy sok munka vár még ránk, de a vételár megfelelő volt, így belevágtunk. Összeköltöztünk édesanyámmal, a húgommal és gyermekeivel és a sógorommal. Csak a huszonöt esztendős lányom maradt benn a városban.

– Manapság, amikor a családok széthullanak, Önök összeköltöztek?

– Amikor ez a gondolat megszületett, még nem sejtettük: mindannyiunk életében nagy változást jelent. Még szűk családi körben is nehéz az alkalmazkodás: hogy tekintettel legyünk a másikra, ugyanakkor a saját életünket élhessük. Édesanyámnak volt a legnehezebb. Megriasztotta a mi tempónk, szenvedett ettől a rohanástól és vágyott vissza a magányba. Megbeszéltük, hogy nem kell mindennap főznie, nem kell mindenben részt vennie, csak azt tegye, amihez kedve van. Az étkezőben, a nappaliban találkozunk, de ha egyedül szeretne valaki lenni, elvonul a saját kuckójába. Így jól érezzük magunkat, csak ne kellene annyit utaznunk…

– Még jóformán meg sem telepedett, máris lokálpatrióta hévvel adakozott. A nyáron ünnepeltük, hogy az Óbudai Polgári Társaság és a Pesthidegkút Alapítvány segítségével újjáépülhetett a gercsei templom. Az újjászentelés évfordulóján ebben a templomban énekelt.

– Aznap délelőtt volt a húgom esküvője az ófalui templomban. Lajos atya megkért, nem jönnék-e át délután. Férjemmel együtt átsétáltunk. Megérintett bennünket a szinte még érintetlen táj varázsa, a templombelső puritán szépsége. Ide el kell zarándokolni a hívő embernek.

– Átélt keresztény hite lényéből sugárzik. Amikor Ave Mariát énekel, szinte megemelkedik, aki hallgatja, mintha nem is ezen a földön lenne.

– Mindig hívő ember voltam, igazi eszmélésem úgy tizennyolc esztendős koromra tehető. A zenével való közelségből teljesedett ki úgy igazán kapcsolatom az Istennel, ezáltal mélyült a hitem. A nagy géniuszok nem alkothatták volna meg műveiket, ha nem vezérelte volna őket Isten. Meggyőződésem, hogy Isten mindenkiben jelen van, csak nem mindenki veszi a fáradságot, hogy megkeresse, hogy főt hajtson neki. A zene, a természet … olyan csodálatos dolgokkal vagyunk körülvéve, amire ebben az iszonyatosan rohanó, eltorzult értékrendű világban kevesen figyelnek oda. Pedig tönkremegy a föld, a világmindenségnek ez a része, ha az emberek nem állnak le a nagy hajszával, ha nem fordulnak Isten felé. A gondolkodó ember felelőssége, hogy megmutassa ezt az utat.  

– Elég erőt, energiát érez minderre?

– Bizonyos vagyok benne, hogy küldetéssel jöttem a világra, miként a többi társam is. Az én földi ajándékom az éneklés. Mindig arra törekszem, hogy az ének technikáját tökéletesen elsajátítsam. így, amikor a nyilvánosság elé lépek, csak azzal törődőm, hogyan közvetítsem a mondandót, a gondolatiságot, amiért íródott. Aki képes az én hullámhosszomon felemelkedni, velem együtt repülni, abban a pillanatban elfelejti a gondjait és talán nyugodtabban kezdi a másnapot. Hivatásommal együtt jár az állandó készenlét. Amikor fölmegyek a színpadra, az a beteljesülés folyamatának utolsó stációja. Minden alkalommal újat kell létrehozni. Számomra ugyanaz a szerep mindig más és más. Mert miként változik az ember, úgy élem újjá a művet. Ha kinyitjuk a szívünket, új energiákkal töltődünk fel, ez ad erőt, hogy szolgálni tudjuk az ügyet, teljesíthessük a ránk mért küldetést, amiért ide küldettünk a földre.

– Nagyívű pályafutásának huszonöt éves jubileumát ünnepelték karácsony előtt az Operaházban. A magyar opera színpadán indult, csodálatos sikerei voltak a nagyvilágban – Németország, Japán, Amerika operaszínpadain aratott sikert -, mégis itthon van az operarajongók nagy örömére.

– Kisleány korom óta mindig énekelek. Szentesen voltam kisiskolás, már akkor mondogatták, hogy különleges a hangom. Úgy emlékszem, hogy amikor Petőfi Füstbe ment terv című költeményét tanultam, édesapám elmagyarázta, hogyan formáljam képpé a szavakat, mintegy belső monológként jelenítsem meg. Boldogság volt így szavalni. Aztán 1961-ben a fővárosba költöztünk. Szüleim nehéz sorsa meghatározta az életünket. Édesapám a háború előtt kadétiskolába járt, a háború után földönfutóvá lett a családja. Édesanyám szüleit az oroszok tömegsírba lőtték. A társadalom kivetettjei, a két „klerikális család” így találkozott össze. A fővárosban segédmunkásként vállaltak munkát a Pálma. Gumigyárban. A Köztársaság téren laktunk, iskolába menet az Erkel Színház művész-bejárója előtt vitt el az utunk. Még álmodni sem mertem, hogy átlépem valaha is az ajtaját. Húgommal együtt, két kis vidéki lányként nagyon magányosnak éreztük magunkat az osztályban. Tanítóim azonban felfigyeltek rám, Magdi néni, a színjátszó kör áldott jó vezetője, Ida néni, az énektanárnőm, szerepeltettek, biztattak. Aztán a Madách Gimnáziumban is kiváló szaktanárok egyengették az utamat. Szolga László énektanárnak köszönhetem, hogy a pályára kerültem. Megjegyzem, amikor a rádió kórusába jelentkeztem, azért nem vettek fel, mert túl erős volt a hangom. Borgulya András zeneszerzőtől megkaptam Sík Olga telefonszámát. Ő megdicsért, hogy nagyon szép a hangom, de intett, ez a pálya nagyon nehéz. Még hozzátette: -Látom sűrű a szemöldököd, ez nagy akaraterőről árulkodik! Az ő tanácsára egész nyáron szolfézst tanultam, negyedikre felvettek a konzervatóriumba.

– Innen már egyenes Út vezetett a Zeneakadémiára.

– Nem, édesapám hallani sem akart a művészpályáról, s amikor ellentmondtam, elküldött otthonról. Csakhogy ez hajtóerő volt. Imádkoztam, hogy sikerüljön, hogy bizonyíthassak. Még a főiskolára jártam, amikor Barbarámat vártam. Apjától, Kovács Pétertől hamar elváltam. Szüleim nagyon örültek az unokának, én is boldog voltam. A főiskolát kiváló eredménnyel végeztem, jól indult a pályám, de állandóan kerestem a párom, aki elfogad a gyermekemmel együtt. Többször férjhez mentünk és többször elváltunk. Csak a munka és a munka, nem jártam társaságba, így a kollégák lettek a partnereim. Későn jöttem rá, hogy sem Leblanc Győző, sem Begányi Ferenc – bármennyire is szerettük egymást – nem örültek a színpadi sikereimnek.

– Ha asszonysorsa sokáig nem is volt szerencsés, a pályán szép utat járt be. A főiskolán opera tanszakra járt, még ez időben megkapta az első nagy szerepet Verdi Othellojának Desdemonaját, s egy csapásra megismerték.

– Igen, a filmet a zenés tévészínház mutatta be, Ferencsik János vezényelte, ő vezette a zenei felvételeket is. Simándy József volt Othello, Melis György Jágó, s engem, a főiskolás leánykát választottak Desdemona szerepére. Majd összeroppantam a nagy feladat alatt. Hál’ Istennek Patkó József tanár Úr, Péter Szabó Anikó nagyon sokat segítettek. Aztán 1976-ban a lipcsei Bach versenyen második lettem. Egymás után kaptam a szép szerepeket – Sybill, Hoffmann meséi, Traviata, Turandot, Manon Lescaut, a dalestek. A külföldi utak – Bécs, Németország, Amerika Japán – külön élménnyel töltöttek el. Úgy érzem, a pályámon még mindig úton vagyok. A tokiói utamon újjászületett Violettám. Még mindig tanulok, képes vagyok új művészi élményekkel töltekezni.

– Úgy fogalmazott, hogy 1994 óta más minőségben éli az életét, amióta feleségül ment Boeselager báróhoz.

– Ő nagy tudású, csodálatos ember. Minden igaz, amiről a pletyka szól: hogy Németországban csodálatos kastélyban élünk, de nem ez a fontos. Azt már kevesen tudják, hogy első felesége magyar származású volt. Fényes Csilla hazánkban a Máltai Szeretetszolgálat létrehívója volt. Jótékonysági esten ismerkedtem meg vele, ahol a Tolcsvay testvérek Magyar miséje volt a fő műsorszám. (Az égi hangot Tolcsvay László nekem írta.) Csilla meghívott minket Németországba, nála laktunk a kastélyban, templomokban énekeltünk, csodálatos napokat töltöttünk ott, de a báróval nem is találkoztunk. Csilla nagybeteg volt, s amikor távozott az élők sorából, a Kongresszusi Központban egy újabb jótékonysági koncerten Csilláról megemlékeztem. A gyerekeivel halála után is megtartottam a kapcsolatot. S aztán jött a báró és egymásba szerettünk. Ez az igaz történet, ha nem én élem át, nem hiszem el.

Pitti Katalin jelenléte az operaéletben ünnep. A huszonötödik évfordulón hosszú tapssal ünnepelték. De ez csupán pillanatnyi megállás volt. A művészi pályaív egyre erőteljesebben szárnyai.

Erdősi Katalin