Nagymama és kérője, az asztalos

DR. BÁNDI KUND

1956 november farkán kopogtattak az Üllői úti lakás ajtaján. Az aknarepeszektől megsérül állóóra karcosan kongatta el a tizenkettőt. Míves, faragott díszeivel elütött a szegényes környezettől. Nagymama bekapcsolta a háborús beszolgáltatás elől megmentett rádiót. Annak idején oda csak a készülék ládáját adták be, amit az akkori nagy felfordulásban a Hivatal nem vett észre. A legnagyobb unokája meg a valahol fellelt, kibelezett dobozba építette bele a roncsnak ható, de működőképes világvevőt. A nyugati adók hallgatását ugyan lehetetlenné tették, folytonosan vartyogtatták, bugyborékoltatták az ÁVH és utódai által működtetett zavaróadók. Ezzel kiküszöbölték a nyugati világ hullámokban begyűrűző ópiumát a szocializmus építésében felüdült dolgozók immár nyugodt gyönyörűségére és össznépi vad, párthű kérésére.

Nagymama szemében újra könnycseppek jelentek meg rádió hallgatás közben. Először hitetlenkedő, majd felszabaduló örömében, amikor október 25-én a Szabad Kossuth Rádió adásába visszahozták a déli harangszót. Akkor a szívbéli kondulásra felkiáltott: Újra hallom az Öreg Rákóczi Gyurit!

Ez Rákóczi György erdélyi fejedelem kedvenc harangjának hangját jelentette Nagymama boldogságában.

Másodszor ma délben törölgette elkeseredésében a könnyeit. Egészen más könnyeket. Újra az eltelt keserű tíz év alatt addig megszokottakat.

– Kossuth Rádió! – jelentette a bemondó a déli műsor megkezdését. Harangozás nélkül. Tehát a Szabad Kossuth Rádió neve előtt már betiltották a „szabad” jelzőt. Így születnek majd új, meg erőszakkal visszahozott rákosista jelképek. Ki tudja, ilyen parancsra tűnik el a tizenkét napig megélhetett és gyakorolhatott igazi magyar szabadság.

November végére már elvezényelték a megszállók a negyedikét követőn rommá lőtt homlokzatú házuk elől a szovjet tankoszlopokat. Pedig a legénységük olyan békességben főzőcskézett a sor közé ékelt ellátó tehergépkocsi mögé csatolt gulyáságyút körülvéve, akárcsak otthon, Szibériában. Csak a vezénylő tisztjük nézett ki igazi orosznak, a legénységet mintha Mongóliából toborozták volna.

December közepére azután legalább látszatra, ezek az idejét múlta termékek eltűntek a főváros leghosszabb, 15,6 kilométert ütő sugárútjáról is. Csak még nem tudták, hogy az átkozott magyarok miatt már repedezik a távtartójuk, a Nagy Szovjetunió.

A Nagymamát körül dongták az unokái. Elégedetten kacarászva állapították meg, hogy most nem a hintőporos barna zacskóból indul rántást készíteni, mint pár nappal azelőtt, amikor a főváros elfoglaló támadók irgalmatlan tűzében, éjszaka fölmerészkedve a pincéből. A vaksötétben végrehajtott tankroham a gyéren védekező felkelők letiprására Nagyinak bátorságot adott a cselekvésre és föllopózott a pincéből, egyes-egyedül. Izgalmában a liszteszacskó helyett bizony a kicsik hintőporát kaparta elő a kamrából. A kék gázláng a tűzhelyen így is felkeltette támadók mesterlövészének figyelmét. A bátor főzőcskéző Nagymamát a csoda mentette meg az azonnal elcsattanó találattól. A hős harcos a céltávcsővel szerencséjére magasabbra célzott. Így csak a foghíjassá szegényedett üvegezés egyik megmaradt ablakszemét ütötte ki a lőszermag és szórta bele a szemközti falról az étvágygerjesztő mészport az addig is igen furcsa összetételű rántásba.

Nagymama most beengedte a lakásba és kellő módon kifaggatta a munkásruhás jövevényt a nemvárt látogatása céljairól. Végre megnyugodhatott. A kezdeti, akkortájt ugyancsak indokolt gyanakvás szakaszát követőn lassan fölengedett. A kerületi tanácstól parancsra kirendelt, jó tartású asztalosmester az orvtámadó idegen hadsereg által szétlőtt lakás ajtószárnyainak és ablakkereteinek helyrehozásához kérte tőle a szíves engedélyét. Ízibe hozzá is kezdett a helyzet gyors felméréséhez, majd a munkához. Nagymamát öröm töltötte el, ahogy oda-odapillantva látta, amint a középkorú mester – Deák Miklós a becsületes neve – a folytonossági hiányokat erősen odafigyelő műgonddal javítgatta és pótolta.

Nagymama a lakás emberibbé válását végig szoros figyelemmel kísérte. A gyerekek a mindentlátó képességükkel hamar észrevették, hogy Miklós bácsi gyakran fordul közvetlenül Nagymamához, hogy ezt-azt, söprűt, szemétmerőt, vagy az elvárhatónál sokszorta több pohár vizet kérjen. Tréfásan többször elhívta a háztartásban ügyködő idős asszonyt az éppen elvégzett munkarészhez, úgymond női szakértői szemléhez. Ilyenkor komoly képpel, de hamis szemekkel kikérte gyors és megfellebbezhetetlen véleményét az aknaszilánkoktól szétroncsolt és látszatra mindenképpen javíthatatlannak számító ablakkeretek feldoktorozása után. Valóban mestermunkát végzett. Pár nap múlva azonban már nem maradt Miklós mesternek további indoka a munkálatok elhúzásához, bár a végén időt és életet nyerve már gyakran meg-megállt tevékenysége közben, kihúzta magát és végig lapogatta a derekát, mintha szüksége lenne újabb erő gyűjtésére. Egyik nap Nagymama főzés közben fölkapta a fejét. Mit dúdolgat ez a Deák Miklós? Jól hallotta ezt az átalakított kedves népdalt? Icike, picike az Üllői utca. Valami a szívemet mégis odahúzza, jövet is menet is arra járok én is, pedig ahol lakozom, távol esik mégis.

Neki ugyan háttal dolgozgatott Miklós mester, de valami készenlét látszott a feje tartásán, mintha észrevétlenül szoros figyelemmel kísérte volna, milyen hatással jár a háta mögött ez a rögtönzött dalszínházi előadása azzal a vadonatúj átfogalmazással. Nagymama az unokái növekedésével egyenes arányban egyre töményebb, néha már szinte elviselhetetlen ötletekkel találkozott. Ezekkel összehasonlítva nem is tűnt előtte olyan meghökkentőnek Miklós mester célzatosan kifacsart nótaszövege. A tapasztalatai a férfiak kiismerésében sajnálatosan négy évtizednyi kiesést szenvedtek el szegény Gyurica elvesztésétől számítva. A szerelmi érdeklődés számtalan jelével és formájával ütközött az özvegysége első tíz évében. A sziklaszilárd hűsége az elhunyt szerelmese iránt leforgácsolta társaságából az ilyen-olyan érdeklődőket. Így élte meg 1939-et. A háborúban nemcsak a múzsák hallgatnak. A férfiak is. Jórészük örökre a hómezőkön.

Miklós huncut dalizása mégis vidámabb, mondhatni világosabb hangulatba vitte.

– Micsoda bolondos alak! – futott át rajta a felismerés. – Ez a fickó csak nem udvarolgatni akar nekem?

Özvegysége annak idején különb próbálkozásokat gondolkozás nélkül, szinte önkéntelen csuklómozdulattal visszavert. Most azonban saját maga lepődött meg legjobban, mert csöppet sem haragudott meg ezért a lélekben közelebb óvakodó énekelgetésért. Az ötven évvel ezelőtti békeidőkben bizony keresztülnézett volna az efféle próbálkozókon. Akár a legügyesebb kérőjén is. Akkortájt ez a magatartás bárdolatlannak minősült. Most ősszel újabb háború csapott le a magyarokra. Eltiporták azt a nyúlfarknyi szabadságot. Pedig két hétig nem kellett éjszakánként felriadni a ház előtt gyors csikorgással fékező fekete Pobjedákra, nem kellett rettegni a ránk rugdalt ajtó recsegésétől. November negyedikétől újra a csengőfrász uralkodott a néma városon. Ezek a régi-új zsarnokok a vidéket sem kímélték. A nagyvilág pedig elfeledkezett rólunk. Nagymama a sóhajába vitte az elkeseredését, nehogy a gyermekek megsejtsék a sivár gondolatait. Visszatért az ebédkészítéshez.

Miklós mester azonban finoman és tapintatosan megzavarta. Engedélyt kért, hogy az ő kifejezése szerint a harcokban ártatlanul véres veszteséget szenvedett állóórát is rendbe hozza. Alaposan megvizsgálta rajta a lőtt sebszéleket, anyagmintákat gyűjtött, hogy hasonló fával pótolja majd ki a várhatóan hamarosan lábadozóvá előlépett, aknarobbanástól még elcsúfított betegét. Nagymamát mindegyre odahívta és elmagyarázta, miért kell várni a pótlásokat eltüntető pácolás után, hogy ne üssön el a száradást követőn a kijavított felületek színe az eredetitől.

Mire aznap a legutolsó faragott cirádácskát is a helyére ragasztotta a vén időmérő házán, Nagymama már könnyű korai ebédre várta, mielőtt a gyerekek és Piroska lánya megérkeznének haza. Bíztatón bőségesre méretezte a leves hozzávalóit. Pontosan tudta a nagycsaládi gyakorlatából, ki, mennyit fal föl a fiatal farkasfalkából. Miklós mester sejtette, ilyen szépasszony-főztjéből kétszer illik még kérjen a kedves vendég. Ezért kavargatott Nagymama ilyen jókora adagot a tűzhelyen.

A hamisgulyás, a kor sanyarú követelményeinek kényszerből engedve, hús nélkül készült. Nagymama nőies varázslatának betudhatón azonban Miklós mesternek igen fogára valónak bizonyult. Látván az óriási fazekat, elnézésért folyamodott, de bizony másodjára is kért a gyöngéd fűszerekkel megbolondított étekből. Nagymama elégedett mosollyal nyugtázta a férfi jó étvágyát, ami illett az unokái végtelen befogadóképességéhez. Egészségére kívánta vendégének a szeretettel tálalt szerény lakomát. Nekiült a fiúk kíméletlen rosszalkodás-törvényének áldozatul esett nadrágok megfoltozásához. Hosszú csönd telepedett közéjük. Nagymama nem érezte, hogy ez kétszemélyes csönd. Deák Miklós annál inkább. Évtizedek óta nem tapasztalt ilyen megindultságot magán. Végig Nagymama kedves arcára tapadt a pillantása. Nem tudta szabályozni a lélegzetvételét. Mikorra már úgy érezte, megfullad, reszelős hangon kitört belőle a napok óta tervezett és sokszor átcsiszolt mondandó. Persze, egészen más lett, mint amiket távol, egymagában olyan szépen kimódolt. Felállt és nem túl hódítón, eléggé sarkosan meghajolt Nagymama felé.

– Nem vagyok álruhás herceg, asszonyom. Asztalosmesterként sohasem vágytam többre – szakadt ki a vallomás Miklós mesterből. – Becsülettel megéltem a tudásomból és úgy érzem, vittem valamire a magam becsületéből. Mikor jószerével, illetve rossz-szerével 1950-ben betiltották a kisipart, vállat vontam és zokszó nélkül elhelyezkedtem ennél az állami, „népi tulajdonban lévő” vállalatnál. Annyit elértem, hogy addig az anyagbeszerzéstől kezdve a faanyag szárításáig, persze előbb a hazaszállítást is beleértve, a rendelések után szaladgálástól, no, meg a kívánatra pontosan befejezett munkától aztán az elszámolásig, a számlám kibocsátásától, az adózásig mindent egymagamban végeztem. Most ezt huszonhat ember, meg némber végzi fölöttem. Ezek csakis kizárólag velem foglalkoznak. Hogy a társadalmi szervek képviselőiről még halkan se essék szó. Egymagamban élek, mióta szegény feleségemet eltemettem – váltott még szomorúbbra. Az utóbbi napok töprengéseiben eljutott oda, hogy pontosan fölismerje érzelmeit. Nehezére esett ugyan, hogy szabályozza őket, de tudta, hogy nem ronthat ajtóstul a házba. Ezzel, mint a nyílászárók felkent tudora, természetesen tisztában volt. Nagymama jókor észrevette, milyen égő figyelemmel hallgatja a szavait, azt a keveset. Tudta, hogy a barátságos elismerés még a kenyérnél is fontosabb ennek a férfiembernek. Látta rajta a jóra összpontosítást a piszkos történelem szorításában. Kíváncsian, de nem tolakodón figyelte a családot a mindennapjaiban. A gyerekeket sem faggatta ostoba felnőtt szokás szerint az iskolai előmenetelükről.

Miklós asztalosmester kis, sóhajtásnyi szünetet tartott. A szeme mégis hamisan villant a folytatásra, de Nagymama közben varrogatott és nem vette észre ezt a nyilvánvalóan betervezett csavart a beszélgetésükben.

– Pedig előnyös házasság lenne tisztelt hölgyem, ha hozzám jönne feleségül, hiszen komoly vagyonom van!

Nagymama összeráncolta a homlokát. Nagyon nemtetszem udvarlásnak vette ezt a szerinte bárdolatlan közeledési kísérletet.

Miklós fölemelte a kezét, ezzel türelemre intette a durcás Nagymamát és felnevetett.

– Kérem, igazán ne vegye ostoba fennhéjázásnak ezt a bevezetés nélküli tréfámat, asszonyom. Még nem vallottam be, hogy nem iszom és nem dohányzom. Tudja, hogy mennyit költenek az emberek, mennyi nehezen keresett pénzt dobnak ki ezzel az ablakon. Én csak tudom, hiszen látta, mennyi ablakot javítok meg. Akik nem tudnak uralkodni magukon, ezekkel a káros szenvedélyekkel vagyonokat veszítenek, észre sem veszik. Az én vagyonom éppen ez: az egészségem. Sajnos, magamnak tartogathatom, régen megözvegyültem, egyedül éldegélek, se kutyám, se macskám. Illetve igazat szólok, van kutyám is és macskám is – könnyebbült meg láthatón ettől a vallomásától. – Két napja csak azon tipródom, mit tudok én adni magácskának!

– Ugyan, semmit! – válaszolta Nagymama, de az elutasító szavak Miklós mester fülében mégsem csengtek teljesen reménytelenül. Ha nem röstellte volna, Nagymama bizony kuncogással fejeli meg ezt a várható leánykérést. Ugyan, mit csináljak ezzel a megélt háromnegyed évszázadommal, a betegségekkel, gyengeséggel fenyegető életkorommal, a jelenlegi sivár valósággal! – borzadt össze egész testében. Mennyi lehet még hátra nekem? Ám ahogy Miklós mester izgatottan kérő, előre hajoló arcába nézett, bizony elfújta gyászos gondolatait. Egészen ebbe a jelen, fényesedő percbe fújta vissza Nagymamát valami különös, régen tapasztalt fuvallat. Újra az arcán érezte az egykori simogató, lelket üdítő szellőt. A fura helyzet érdekes módon nem hűtötte le a kedvét, inkább enyhén kipirosította az arcát. Miklós udvarolgatása még a szájzuga környékén alig látható néhány enyhe ráncot is eltüntette. Nagymama messzire révedő tekintete előtt M.S. mester csodás Mária és Erzsébet találkozásának festménye vetült föl az asztalosmester mögött az üres faldarabkára. Találkozás? Milyen találkozásról lehet szó most, 1921 régmúlt gyásza után. A férje váratlanul meghalt. Gyurica koporsójába az akkori fogadalma belekattantotta a saját jövőjét. Pontosan negyven évesen özvegyen maradt. A gyerekek mellett immár egyedül a három földdarabocska megművelése a Tündérben, a Dörgőnél meg a Sóshegyen az egyszem román béresükkel, akit eddig ők tartottak el, szinte megoldhatatlannak tűnt. Az új hatalom segített ezen a gondon. Rövidesen elkobozták és tagosították, egybe szabták mindhárom területet. Az addigi hűséges béresük ingyenes állami adományként megkapta. Új tulajdonosként rögtön kékre festett paticsfalú kunyhót húzott föl rá a gyorsan gyarapodó családjával. Magára maradt özvegyként még szerencséjének tarthatta, hogy a városszéli házuk és vele a család ellátását szűken biztosító konyhakertecske nem került hasonló sorsra. Látástól vakulásig dolgoztak, lassacskán még eladásra is tudtak zöldséget termeszteni. Milyen kegyes a sors, Gyurica ezt már nem érhette meg.

Mekkora szerelem volt az! Nagymama gondolatai elkalandoztak, visszaröppentek kettejük viruló fiatalkoráig. Sem ő, sem Gyurica nem úszta meg szárazon a saját családjukkal folytatott háborút. De ők csak egymást látták. A két család meg az ősi hagyományt, ahol az öregek tanácsa döntött. Azok álmukban sem remélték, hogy Ámor mámora győzhet. A híres kettős botrány évekig táplálta a kisváros pletykaéhes öregasszonyait. A Nagymama családja eredetileg a hozzájuk hasonlóan módos gazdálkodó fiát nézte ki neki jövendőbeliként. A szülei remélték, hogy előbb-utóbb felhagy a szűzies makacsságával és beletörődik a XIX. század zárszavának megmásíthatatlan rendjébe. De ő a Gyuricájához húzott és senki másra rá sem tudott nézni. Megígérte a szálfaegyenes, nyalka bajszos fiatalembernek, hogy vele akarja leélni e földi életét és ez a pár egyszerű szó több, mint szent esküvésként erősítette a lelkét a családjával folytatott háborúban.

Persze, Gyurica sem úszta meg a szerelmes választását a saját családjában napirenden tartott folyamatos égiháború nélkül. Ő szörnyűségnek tartotta, hogy máshoz akarják kényszeríteni, mint akit szeret. Háta közepén sem kívánta a szülők kedve szerinti nászt. Mikor hosszú hónapok kemény beszélgetései nyomán végre a szülei úgy tekintetették, hogy a legkisebbik fiúk konok hallgatása szerintük addigra beleegyezéssé édesedett, megbeszélték a jövendőbeli nászukkal a lányos házba teendő látogatásukat. Ami már a követendő hagyományoknak mindenben megfelelő lánykérés. Gyurica, akár a makrancos ló, hányta-vetette magát, mikor egy szép vasárnapi napon ünneplőt parancsoltak rá, meg fehér kesztyűt. A rettenthetetlen apa szitkozódásig (no, egészen addig nem!) felhevülve az odarendelt egylovas bérkocsiba tuszkolta bele az áldozatát. A mama az egész úton hol a boldog unokavárás, hol a fiacskája nyakas ellenállásának bűvöletében folyamatosan könnyezett.

A lányos házon szinte láthatóan lengedezett a révkalauzi zászló, mutatván a kényszerű érkezőknek a Scylla és Kharübdisz közötti fényes jövő keskeny átjáróját. Mindennek ellenére meg kell adni, a világtörténelem tanúsága szerint soha ilyen mord vőlegényjelölt nem lépte át lányos ház küszöbét.

Nagymama ideérve gondolataiban, halkan felkacagott, ezzel teljes zavarodottságba lökte szegény Miklós mestert. Honnan tudhatta volna ez a szerencsétlen új kérője – de ne szaladjunk ennyire előre a történetben, hogy micsoda időutazásra meg térugrásra ragadta a Miklós mester még mindig karcsú beszélgetőtársát a szívtágító visszaemlékezés.

Nagymamában a kegyetlen évek kiformálták az emberi szenvedések korai felismerését. Nagy lélegzetet és még nagyobb bátorságot vett. Meg kellett magyarázza ennek a rokonszenves mesternek, nem rajta, nem is az ő kárára nevetett. A barátságos légkör fenntartására elhatározta, beavatja őt is az egykori történet sodró részleteibe. Így legalább nem egyedül kell somolyogjon azon a szerelmes Gyurica által sebtében kitalált, sőt kitálalt égbekiáltó visszásságon. Fél évszázaddal ezelőtt még másként csendült meg az a látogatás. A beidegződött formák és a hagyomány parancsai szerint. Illetve mindannak ellentmondva.

Gyuricáról sütött a hullamerevség. Ezen a képtelenségen megint bazsalygott egy sort Nagymama. A szokások rabjaként Gyurica édesapja erővel tolta be a fiacskáját a lányos ház fogadószobájába. Ott elkövették vele a háziak azt a szörnyűséget, hogy hellyel kínálták, éppen az iruló-piruló házikisasszony mellé.

Közelebb lépett, kivette a hófehér díszzsebkendőjét az öltönykabátja magas zsebéből és alaposan, hosszan leporolta vele a székét. Megvizsgálta, nem lett-e piszkos az érintéstől, alaposan kirázta, gondosan kiterítette az ülőrészre, majd óvatosan rá ült. Faarccal megtekintette, nem lóg-e túl a ruhája a vasalt, vakító fehér anyagon.

Vendéglátóik felszisszentek, pedig nem ültek gombostűbe. Még varrókészletbe sem. Gyurica édesapja mindenre fölkészült, még arra is, hogy a fiacskáját repülősóval téríti magához ájulása esetén. Mindössze annyit tévedett, hogy a vendéglátó család hölgytagjain kellett segítenie. Nagymama a tanulmányaiból tudta, hogy kis üvegcsében szalmiákszesz, tudományos nevén ammóniumhidroxid lakozik, ami folttisztításra is alkalmas, nemcsak eszméletvesztés elhárítására. Azonban a vendéglátó családon esett foltot a kisvároska összes mosodája képtelen ezek után eltüntetni. De meg nem történtté sem tudta tenni többé soha senki. Repülősó helyett Gyurica tette meg az utat kifelé a házból, nyomában futólépésben a porrá tört reményű szüleivel.

Páros élet a legszebb a világon. Nemhiába zeng erről a népdal. Elérkezett az a nap is, mikor nagysokára mindkettejük szülei belátták, képtelenség a két szerelmest elszakítani egymástól.

Mikor végre Gyurica a megbékélt családjával nagysokára lánykérőben megjelent náluk, Nagymama röpült Gyurica karjaiba. Illetlenség ide, illetlenség oda, de óriási szerelmi házasság indult el Tordán a főtéri gótikus templomból. Pontosan az Európában, sőt az egész világon 1551-ben legelőször kihirdetett vallásszabadság helyszínéről. Mert akkor nem kellett Európába igyekeznünk. Még ott voltunk 1918-ig, összekaszabolásunkig. Mert hagytuk magunkat Wilsoni, meg egyéb „elvekért” gőzös álmokba ringattatni.

Miklós mester látta szegény Nagymamán, mennyire messze szálltak vissza az időben a keserű gondolatai. Az unokákat akarta belefoglalni az udvarolgatásába.

– Rájöttem, asszonyom, minden rosszban megtalálhatunk valami jót. Nem is keveset! Látja, megszüntették a kisipart. Ez bizony földre sújtott. Igen ám, de ez hozta, hogy magácskát megismerhettem. Meg a családot. A rádió éjjel-nappal az annyiszor belénk vert tömegtermelés előnyeiről papolt, de – itt körbe mutatott az unoka-seregen – ez az igazi jövőépítő tömegtermelés!

A gyerekek abbahagyták a tanulást, ami elég könnyen ment nekik. Miklós a legnagyobbikhoz fordult.

– Láttam, hogy az emlősállatokról tanulsz. Tudod, hány féle nyúl van?

– Házinyúl és mezei nyúl! – vágták rá a kisebbek, nehogy kimaradjanak a feleltetésből.

– Üregi nyúl! – egészítette ki a rangidős fiú.

– De van ám még egy nyúl: rományul! – mire Nagymama édesen együtt kacagott a bandával.

Miklós mester most halkan Nagymamához fordult.

– Munkanapokon, mikor ebben a családban dolgozhatok – nevetett felszabadultan – megtalálom a boldogságot az életben. Erről jut eszembe! – komorodott el. – Most vasárnap találkoztam egy idős papbácsival. Idén tavasszal engedték haza a ruszki fogságból. Negyvenötben elkapták az utcán, elhurcolták és a szovjet hadbíróság tíz évi kényszermunkára ítélte hazaárulásért és szovjetellenes propagandáért. Hiába tiltakozott, hogy ő nem szovjet állampolgár, ezért nem lehet hazaáruló. Az erősen féltengelyes tudású tolmács és az őrök kirángatták a három percig sem tartó tárgyalásról. Mutatták, ha nem fogja be a pofáját, 25 évet kaphat azonnal, jogerősen.

A foglyok Szibériában az elkeseredés legaljára süllyedtek, sokakat valóban huszonöt évi kényszermunkára ítéltek. Összetörtek a kilátástalanságtól, hogy soha nem látják meg a szülőföldjüket. Ő tartotta bennük a lelket. Naponta versenyt rendezett köztük, ami megmentette a rabokat az életben tartó remény feladásától. Az nyert, aki a legtöbb apró jót tudott felsorolni a napi pokoljárásuk végén. Felsorolt nekem néhány kiosztott jópontot a versenyben. Számomra a legmegdöbbentőbb örömnek számított, amikor egy ízben az őrség megfeledkezett a negyvenfokos hidegben a többezer rab fülessapkájának alapos ellenőrzéséről. Ez volt a legcsodálatosabb, életre szóló élményük abban a paradicsomban.

– Örülhetett szerencsétlen Placid atya, hogy életben maradt. Nemlétező bűneire ráadásul ismerte Turgenyev, Puskin, Tolsztoj műveit, akik csak azért nem lehettek szovjetellenesek, mert az idő tájt, őszinte sajnálatukra, még nem létezett a nagy Szovjetunió – adta meg Nagymama a felmentő ítéletét.

*

Nagymama ebéd előtt sorra vette magában a békés tizenkilencedik század leánykéréseinek feltételeit. Főként a gyakorlatát. Az egykori újságok apróhirdetés rovatain akkortájt jókat nevettek a barátnőivel. Bár azok a fekete betűk a kor minden visszásságát tükrözték eléjük, elpalástolt sunyisággal.

Közben szaporán járt a keze, derült nyugalommal tisztította a zöldségeket.

Mi is jöhetett számba egykoron?

A vagyon? Pusztán a gazdagságért nem ment volna hozzá senki fiához.

Becsületesség? Az már igen vonzó, szinte döntő jó tulajdonság a párválasztásnál.

Szeretni tudás? Ha az ördögnél egy fokkal elviselhetőbb a választott külseje, akkor a ragaszkodás, a hűség megbecsülendő.

A jóképűség mindezeken felül örülni való ráadás, olyan, mint a nulla, ha az előző tulajdonságokat eléje teszi, az már kiadhat akár ötvenet is a száz százalékból.

Hűha, mennyi botlódrót összegubancolódott, amiben elakadhat az önjelölt kérő!

Gyurica elfogadása valójában itt billent át az élet valószínűség-számítása alkalmazásával.

Persze, a döntő a tudósok által megmagyarázhatatlan szerelem és a leküzdhetetlen vonzódás. Meg Gyurica hamiskás mosolya, amely az élet nehézségein átsegítő erőt mutatta. Éppen annyit, amennyire szükségük volt az összeillő párnak az egybekeléshez. Régen eltemetett emlékek.

És most itt van Deák Miklós mester. Vajon Gyurica milyen lett volna 1956-ra, ha megéri?

– Kétszer nem léphetünk ugyanazon folyóba! – ismételte meg hangosan. Csak úgy magának, nagy levegős sóhajjal. – Ami szép volt, elmúlt, más pennával írnak…

A többit elharapta. Nem számított sírós fehérnépnek. Erőszakkal kitörölte agyából a vers folytatását, ne ez legyen kőbe vésve a jelen életében. Mi az, hogy „sorsom rosszra fordult?!”

Itt vannak az unokái és… Érezte, hogy elpirul. Szóval, itt van a nagy választás előtte, éppen hetvenöt évesen. Csikófogakkal azért könnyebben elhatározásra jutott. Igaz, akkor tombolt a szerelem köztük.

Ez a Miklós, ez a Miklós! Nagymama észrevette, mennyire figyel a részletekre. Kérés nélkül megfente a zöldségtisztító kését. Vajon milyen zenét hallgat otthon a magányában? Érzik rajta a törődés és emberi érdeklődés, anélkül, hogy bántó vagy tolakodó lenne. Ahogy az unokáival pár szót vált, támogatja és jóra bátorítja őket. Szereti a munkáját, magára vonja ezzel a gyerekek figyelmét. Jó kapcsolatokat épített ki velük rövid idő alatt. Visszafogottan viselkedik a lányával, vele meg a békebeli megbecsülést idézőn bánik. Leülteti és finoman érvel, megbeszéli a javítás lehető módozatait. Nem szól bele a család hagyományos életvitelébe. Beismeri hibáit. Amikor a saját gazdagságáról kezdett beszélni, bocsánatot kért, hogy komoly dolgokban is szereti maga körül a vidámságot. Szelíden öntudatos, tudja, hogy mit érez és mit akar. Figyel az érzéseimre, tiszteletben tartja Gyurica emlékét, amikor véletlenül távoli célzás csúszott ki számon a megözvegyülésemről. Magatartásáról süt, hogy az én boldogságomtól függ az övé, ezért igyekszik a jövőnket összesimítani. A múltkor megemlítette a nyári balatoni terveit, megosztotta azokat és véleményt kért. Ha Balaton, akkor lángos! – huszáros nevetése elgurult a gyerekekig, mikor nyílt érdeklődésére rávágtam, hogy azt bizony magam is szeretem.

Milyen figyelemmel hallgatta Jules Lafargue költeményének felolvasását a Száz vers című gyűjteményes kötetből, Jékely Zoltán nagyszerű, dallamos fordításában. A vers után elmesélte a körben figyelő unokáinak, hogy Jékely Zoltánt Nagyenyeden ismerték meg, maga is már érett költő és frissen házasodott tanárként a Bethlen Gábor alapította híres Református Kollégiumban szervezte az önképzőkört. Mennyire együtt élt a verssel, finoman beleszőtte Nagymamát a dicséretébe. Bizony, szívesen ülnék akár őszi esőben szépasszonnyal azon a padon! – kiáltott fel lelkesülten. Az unokák persze hamarabb elszálltak az udvarlást kiélvezve, mint maga a szeretett célszemély.

Mennyivel másabb szegény Piroska választása! Péter sohasem beszélt a Balatonról, pedig a gyerekek mennyit álmodoztak igazi nyaralásról. Mennyire érzéketlen ember, mégis elsodorják a saját érzelmei. Ha véletlenül elkezd a család csevegni egymással, rögtön közbeszól és uralni akarja a beszélgetést. Ráadásul mindig igaza van. Az idei tavaszi dunai földrengést is úgy magyarázta, hogy a mélyben – nem mondta meg, milyen mélyen – összegyűlnek a gázok és azok okozzák a gyakran romboló földmozgásokat. A tektonikai lemezek mozgásáról és elcsúszásáról hallani sem akart. Neki mindig igaza van. Nem érti és nem követi Piroska érzelmeit. Szinte nincs is közeli jóbarátja. A társalgását súrlódások kísérik. Persze, a végén mindig másokat hibáztat. Folyamatos érzelmi kitörések övezik az életét. Ide vezettek a hibái. Elhagyta a családját.

Nagymama szinte összerázkódott. Kezdettől idegenkedett Piroska választottjától. Tudta, hogy a háta mögött őt a kedves veje anyósgenerálisnak csúfolja. Micsoda különbség! – megcsóválta a fejét a heveny összehasonlításra, a két férfit számbavéve.

Miklós mester nyílt, bátor és értelmes tekintete kedvessé tette Nagymama szemében a kézfogással járó testi érintést. Ahogy természetes, fővetéses meghajlással kezet csókolt, Nagymama nem húzta el a kezét. Mostani búcsúzkodásán viszont forróságot érzett Miklós ajkán. Megbizsergett a szíve tája. Nocsak! Úgy látszik, a lenyugvó napnak is van ereje. Erre a nemvárt fordulatra most kuncogásba fogott. Ejnye, manapság egyre sűrűsödnek a pajzán gondolatai! Visszatért Miklós mester jótulajdonságait taglaló felsorolásához. Hogy több kedvezőt talált köztük, a tulajdonságok száma szerinti döntés csak puszta elmélet. Hiába haladja messze túl a vonzó és előre sorolt emberkincsek tucatja a két alapos kétséget, a korkülönbséget, meg a műveltségüknek a neveltetésből fakadó más-más irányát. Milyen kellemes ember! vajon milyen lehet hozzábújni? Sikertelenül hessegette el magától, mindegyre visszatért és beborította Miklós mester alig észlelhető fenyőillata. Elfelejteti a gyilkos robbanószerek tépte ablakokból és ajtókból a javítások ellenére áradó keserű füstösségét. Miklós egyéni kisbékét hoz ebbe a szögesdrót világba. Olyan jólesik a vidámsága! Már gondolatban hozzá sem kell tegye, hogy mindegyre Miklós jött vissza a képzeletében. Nagymamásan, megszokott gondossággal föltette a belső kérdését, vajon mit eszik, tud-e főzni szegény? Az évtizedek óta tartó férfimagány elvadítja az embert. A kivédésére együtt énekelgetnénk a rákoskeresztúri szőlőlugasban.

Aztán mégis lehajlott a kedve.

Meddig tartana vele a kapcsolatunk? Átütő igazság, hogy lakva ismeri meg az ember a párját.

Újabb szálkás belső visszakérdezés. Párját?

Ám világító, rég nem látott kedves ötlete jött.

Vajon elmennénk-e táncolni?

Ennél a titkos felvetésnél megdöbbent. Utoljára Gyurica kérte föl tréfásan a gyerekeik szűnni nem akaró heje-hujájára. Mikor is volt? Melyik évben? Persze, 1921 Karácsonyán. Gyurica lelkem már súlyos betegségével kínlódott. Micsoda férfipéldány volt, Istenem! Egyetlen citera pengésre összevágta nemlétező sarkantyúját és felkérte örök szerelmét. Utolsó táncuk már botladozva, papucsban esett meg. Hiába szabódott és óvta a megerőltetéstől Gyuricáját.

– Akkor is! – rikkantott és derékon kapta. Az édesapjuk utolsó fellobbanását gyakran idézték később a már felnőtt gyerekeik. Harmincvalahány tavasz nélküle. Meg kegyetlen, magányos télidők. Megszokta és magánygyökereket eresztett itt, lánya családjában.

Eddig csak az unokái hoztak haza vidámságot az iskolai történeteikkel, meg az átlátszóan tagadott csínytevéseikkel. Az ő nemzedékük megélte nemrég a véres megtorlásokkal lezárt tizenkét, szabadságot ígérő, melengető napot. Ők szabadon akarnak élni. A szomszédban lakó villogó szemű diák nem véletlenül mondta Piroskának, amikor felvillanyozva hallgatták ezt a Nemeskürty Pistát, hogy hamu alatt tovább él a parázs. Ők a Pesti Srácok jövendő utódai – futott át a jó érzés Nagymamán. Büszkeség, meg féltés egyszerre. A sokezerszeres túlerő ellen kilátástalan a nyílt harc. Megtapasztaltuk. A jövőben az ész kell győzzön és a hit kemény kitartása. Csak föladni nem szabad! Amiről önként lemondunk, soha vissza nem kapjuk. Adja Isten, hogy a felnövekvő nemzedék soha ne adja be a derekét az elnyomóknak. Persze, így százszoros koloncot vetnek a nyakukba. De emelt fővel fogják viselni a szellemi rabbilincset.

Nagymama szabadnak született és kitart. Hiszen az éjszakái szabadok. Az álmai is.

*

– Édesanyám, jólesett ugyan, hogy ez az asztalos két szál piros rózsát hozott magának, meg nekem ebben a rommá lőtt városban. Nem is tudom, honnan szerezhette, de ez azért már megengedhetetlen bizalmasság.

– Piroska, – szigorkodott Nagymama – itt már nem „ez az asztalos”, hanem az én udvarlóm és ő már Miklós, a kicsiknek pedig Miklós bácsi. És vedd tudomásul, hogy vasárnap velünk jön a templomba.

Erre a megdöbbentő közlésre akkora szemeket meresztett a lánya, hogy nemcsak Európa, de még a Tengerentúl is belefért. Ott, ahol Gyurica annyit szenvedett Nagymamáért. Persze, az akkor még ifjú feleségéért és a már megszületett három gyönyörű gyermekéért tette. Meg az „amerikai álomért”. Bevette a lelketlen ügynökök által terjesztett csalit, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek földje és ott bárki hamarosan úszómedencés tengerpari kastélyt szerezhet magának Floridában. Kellett odaát a szorgos magyar munkáskéz. Gyurica hamar kiemelkedett az átlagos középeurópaiak közül és kisfőnökként nekiállt hazaküldözgetni a dollárjait a honn maradt, szeretett és annyira vágyott családjának. Azonban 1916 július harmincadikán állítólag német ügynökök felrobbantották az amerikai semlegesség ellenére a velük és velünk is hadakozó Orosz Birodalom cár atyuskájának szánt és berakodásra váró kétmillió (!) tonnát kitevő lőszer- és fegyverszállítmányt a New York-i kikötőben. Addigra már minden téren ellenséges érzülettel viselkedtek a jenki hatóságok az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraival. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya nem sokáig habozott. 1917. április hatodikán előléptek a háttérből és nyíltan, immár hivatalosan hadat üzentek a mi oldalunknak. Mutatja a pálfordulásukat, hogy az addigi be nem avatkozást hirdető Amerika képviselőháza hipp-hopp, 373:50 arányban megfojtotta a békét és az azonnali nyílt háborúra szavazott. Az ellenséges állampolgárokat azonnal letartóztatták, Gyuricát az Appalache hegység kőszénbányáiba hurcolták kényszermunkára. A rettenetesen megerőltető rabszolga-hajszolás és az odaszórt moslék táplálék fölemésztette szegény családapa testi-lelki erejét. Az ígért floridai tengerparti kastély helyett egyetlen, a menyasszonyi ládáknál kisebb és dísztelenebb, ráadásul félig üres tákolmánnyal hajózhatott át vissza a nagy vízen. Haza, amely akkor már nem volt. 1921-et írtunk.

Nagymama szívét most, a végre újra kifűthető lakásban ugyanúgy szorította a történelem, mint akkor, harmincöt éve. De nem hagyta, hogy újra pelyvaként szórják a szélbe.

– Édesanyám, mi a szándékod ezzel az … Miklóssal? Mi a terved vele, igazán mondd el.

– Elcsábítom! – adta a nagyvilági, sőt félvilági nőt Nagymama. Ez a hetyke válasz már lélekkínzásnak számított Piroskánál. Tetézte a bajt a férje elköltözése ahhoz a ribanchoz.

– Édesanyám, de ide semmiképpen nem jöhet lakni!

– Mégis csak lenne férfi a háznál! – feszítette a húrt Nagymama. Meg is bánta a húsbavágó megjegyzését. Gyorsan megölelte a lányát, hiszen akasztott ember házában emlegette a kötelet a közkeletű rendreutasító szólás szerint. Rájött, ilyen szabadszájú úton-módon teljesen eltávolítja magától szerencsétlen Piroskáját, ha így folytatja.

– Dehogy jönne ide. Legföljebb látogatóba és télvíz idején hozna mindkettőnknek piros rózsát! – göcögött békítőleg és még erősebben magához szorította elárvult lányát. A szoros, el nem engedő ölelés megeresztette nála is a könnycsapot. Szomorú szipogás hozta közelebb egymáshoz a két magányos asszonyt.

– Elválok Pétertől! – adta a kérlelhetetlen amazont Piroska. Nagymama ebben nem volt olyan biztos.

/Folytatás következik/