Illik, nem illik, én most mégis megjegyzem –olvasói levél

„Az emberek felnőttkoruk már több mint egyharmadát időskorban fogják tölteni.” – cikkük Faggyas Sándor „Az időskor határán innen és túl” c. kiváló írása alapján született. Ehhez „illik, nem illik” – olvasván -, én most mégis megjegyzem, hogy nem tudok, vagy csak részben tudok egyet érteni azzal, hogy „A jövőnek azzal tartozunk, hogy továbbadjuk az életünket gyerekeinknek, unokáinknak.” Értem én, hogy mit akart mondani ezzel a szerző, de nem arra sikeredett. Az életünket, – mert az egyszeri, és csak a sajátunk, – nem tudjuk továbbadni, bárhogyan is szeretnénk. Nem hiszek a reinkarnációban sem így, sem úgy. ^[1]A lélekvándorlás, latin szóval a reinkarnáció (= újra megtestesülés) vagy görög szóval metempszükhószisz (ókori görög: μετεμψύχωσις) filozófiai és vallási fogalom, … Bővebben

Nem adhatjuk tovább az életünket gyerekeinknek, unokáinknak, de amit átadhatunk, azt nekünk kötelességünk, és számukra hasznos is. S ez nem lehet más, mint az egész életünk során „felhalmozott” tudásunk és tapasztalatunk.

Ne akarj a gyerekeidben tovább élni, ne akard, hogy gyerekeid tovább éljenek benned – gondolatot valamikor fiatalon egy Csáth Géza íróról szóló tv-filmben hallottam először, ami már akkor is nagyon elgondolkodtatott. Ha egyszer gyereket akarok, gyerekem lesz, erre mindenképpen emlékezni fogok, emlékeztetem magam – határoztam el akkoriban magam.

Igen, csak felhalmozott tudásunkat és tapasztalatainkat adjuk át a jövőnek, hogy gyerekeink, unokáink ne kövessék el azokat a hibákat, amiket mi elkövettünk, s értékeinket, erkölcsünket, amelyek még jobbá tehetik életüket, mint amilyen a miénk volt, és a tudást, amit mi szereztünk meg véres verejtékkel könnyebben szerezzék meg. S ez nem kevés, ne akarjunk többet. Majd odafentről figyeljük őket, hogy jól sáfárkodtunk – e földi véges életünkkel…