Gazdasági, politikai, család szervezetek „jó főnökei”, avagy a kapitalizmussal járó „kultúra” átkai

A film csak január 23-ig látható itt a médiaklikken!

A jó főnök” címmel nem rég a köztévében bemutatott „vállalati” spanyol filmszatírát 2022 –ben mutatták be a hazai filmszínházaink, kevés sikerrel, amibe valószínűleg belejátszott a járványhelyzet is.(Mindössze 1318 – án váltottak rá jegyet.) Az akkori filmkritikák egyikében, Csomán Sándor kritikustól ezt olvashatjuk;

A jó főnököt valószínűleg éppen azok nem fogják látni, akikről igazán szól: a céges világ mókuskerekét napi szinten hajtó átlagemberek, továbbá az olyan neurotikus céges vezetők, mint maga Blanco. Javier Bardem új filmje hitelesen mesél a mérgező vállalati életről, a hatalom természetéről és a 21. századi társadalom hazugságáról, miszerint a kapitalizmussal járó céges „kultúra” hozta el a megváltást – holott az önmagában mindössze egy rossz berendezkedésre adott hasonlóan igazságtalan, velejéig erkölcstelen alternatíva.

Most mégis műsorra tűzték A 2022-es Oscar 15-ös shortlistjére bejutó, végül jelölésről lemaradó, a mérleggyárnak tulajdonosáról és a vezetetteknek, az alkalmazottaknak viszonyáról szóló látleletet, s gyanítom a hazai belpolitikai életünk egyik szegmensének hasonlósága miatti aktualitás adta erre a fő inspirációt. A több szálon futó mérleggyári történetben állandóan és folyamatosan, visszatérően szerepel egy elbocsátott, – s emiatt fellázadt dolgozó, – aki a gyár bejárata előtt állva, kezében egy megafonnal lázítja a bejövő és hazamenő volt kollégáit. Ezek a film legkibírhatatlanabb, irritáló jelenetei. A főnök pedig mindent alárendel annak, hogy elhallgatassa, a lázadás kitörését elfojtsa. Erre épül fel a film egész mondanivalója, a cselekmény minden filmkockája.

Mindezt a „jó főnök igazságának, igazságosságának” tükrében, a mérlegegyensúly metaforájába ágyazva.

Az egyensúlyt azonban éppen emiatt képtelen fenntartani: amikor egy problémát időlegesen megold, újabb keletkezik, így a mérleg egyik serpenyője mindig üres…a hatalmat birtokló szűk elitet és a közembereket áthidalhatatlan szakadék választja el egymástól, az egyenlőtlenség szükségszerűen konfliktusokba torkollik, melyből mindig a befolyást bitorló személyek jönnek ki győztesen.

A végső konklúziót a kritikus így látja;

Javier Bardem új filmje hitelesen mesél a mérgező vállalati életről, a hatalom természetéről és a 21. századi társadalom hazugságáról, miszerint a kapitalizmussal járó céges „kultúra” hozta el a megváltást – holott az önmagában mindössze egy rossz berendezkedésre adott hasonlóan igazságtalan, velejéig erkölcstelen alternatíva.