A közelmúltban olvastam Botos Katalintól egy írását, amelyet a Magyar Nemzetben jelentetett meg, még a május 7-e számában, és Magyarország vízgazdálkodásáról kongatta meg a harangokat. Elgondolkodó volt már akkor is, de az ember igen gyarló, és ameddig csak odamegy a csaphoz, és megnyitja, s folyik, valamint azonnal olthatja szomját, lehűtheti meleg testét, vizet vehet a főzéshez, hát nem tulajdonít ennek nagy szerepet, nem értékeli az egészet különösebben, s természetesnek veszi a helyzetet, hogy mindez csak úgy van.
Gondolkodnak egyáltalán valahol a jövőről, jövőjükről az emberek, ahogy valamikor dédapáink a még békeidőkben? Erről szólt megrázó erővel, Botos Katalinnak, a „Létfontosságú lenne az öntözési hálózat a magyar vidéken” címmel olvasható, első ránézésre száraz szakcikknek tűnő rövidke visszatekintése.
Most, hogy túl vagyunk a sikeres őszi árvízvédelmen, emlékezzünk vissza arra a szeptember 17-én nyilvánosságra került közleményre, amelyben ezt láthattuk; „Orbán Viktor megadta az engedélyt a Lajta főmeder és a Balparti Csatorna közötti szükségtározó megnyitására. A szükségtározó a másodrendű védvonal megnyitásával biztosítja, hogy az elsőrendű fővédvonalakat ne törje át a víz, illetve garantálja Mosonmagyaróvár és lakóinak biztonságát” – Olvasható a miniszterelnök.hu-n, ugyanakkor szintén érdekes, hogy ez időtájt a témában figyelemre méltó tudósítás is megjelent a Magyar Nemzetben, szeptember 24-én.
Menjünk sorban, először Botos Katalin cikkére tekintsünk, amelyben többek között azt írja, hogy a szakemberek már
hosszú ideje figyelmeztetnek… az Alföld vízszintjének csökkenésére… a magyar termőterületek egy része öntözés nélkül elsivatagosodik… Hazánknak a mezőgazdaság fontos devizaforrása, amióta a világ a világ. Sajnálatos módon, Trianon leszakította az ország testéről a legjobb gabonatermelő területeket, mégis maradt az ország szívében számottevő termőföld. Hiszen bő fél évszázad alatt, a 19. században a folyamszabályozásokkal körülbelül 36 ezer négyzetkilométer mezőgazdasági termőterületet nyert az ország,(az egész ország 93 ezer négyzetkilométeréből!!!! – szerk.).… Enélkül Trianont követően az ország nem tudott volna talpra állni… S tudjuk, hogy az önellátáson túl a magyar agrárkivitel volt szinte az egyetlen, amiből, az országnak mindenkor tiszta devizabevétele volt; már a Horthy-korszakban is, és 1945 után különösen. Konvertibilis devizát csak az agrárium tudott kitermelni.
-olvashatjuk az eszmefuttatás láncolatában, és itt a láncolat szónak van különösen figyelemre méltó, és elgondolkodtató jelentősége. Mert importból kőolajat a múltban is ugyancsak gabona-hús ellenében kaptunk, megélhetésünket minden értelemben, közvetlenül és közvetett értelemben is a magyar vidék biztosította, amelyhez az éltető víz megléte elengedhetetlen volt, és ma is az. A zöldség-, a gyümölcs-, a szőlőtermesztés kultúrája, de a gyógyvizeinken, és tavainkon nyugvó turizmus is a vízgazdálkodáson, a helyes vízháztatáson, vizeink védelmén nyugszik, ahogy azt Botos Katalin is érinti.
Mégis úgy gondoljuk, hogy írásának befejező sorainak kellene hozzánk a legközelebb állniuk. Nem csak köszönet jár elődeinknek az életben maradásunkért, azért hogy egy talpalatnyi földet, hazánkat, az életlehetőség biztosítását mondhatjuk magunkénak ma, hanem főleg azért, mert a figyelmeztetés köntösébe rejtett harangok kongatása talán megszólaltathatja a lelkiismeretünket is minden nap, minden évszakban.
Ahogy dédapáink idejében felismerték az ország vezetői az ügy fontosságát, a mai időkben nekünk rá kellene döbbennünk, mennyire létkérdésről van szó. Elődeink sem számolhattak a külföld támogatásával. Ők is a jövőre gondoltak, nekünk is a magyar jövő érdekében kellene ezt mérlegelnünk.
– láttatja. (Folytatjuk)
