A Tollhegyen célja nem egyéb, mint levetkőztetni és kikacagni a hétköznapok dagályosságát, tolmácsolni magyarról magyarra, hogy milyennek látja a világot a klaviatúra mellől. Csipkelődni, felhördülni, cirógatni, ha kell, nyelvet ölteni, de politikát nem akar csinálni, mert az mások dolga.
mottó: Pilhál György
Prológus:
Pilhál György ars poeticáját a Magyar Nemzet tudósításában olvashatjuk, amelyben beszámol arról az örvendetes kitüntetéséről, amelyet a napokban kapott meg a lap publicistája. A „Jótollú magyar újságíró 2025” elnevezésű díjat a Nézőpont Intézet alapította, s 2019 óta ez a díj napjainkig „csak látszólag szakmai díj, a szuverén magyar nemzet iránti hűség és alázat megbecsülése is”- ahogy a kitüntetés átnyújtásakor mondotta az alapító képviselője. Pilhál György a lap állandó,- a naponta megjelenő keretes rovatának, a vezércikk alatti, – „Tollhegyen” címen megjelenő gazdája, mintegy rövidebb, második vezércikknek kitalálója. Az immár „jó tollú” is 30 éve írja, a hét hat napján rója a sorokat. Minden egyes alkalommal „30 sort ír, ami egy héten 11 ezer karaktert, egy évben pedig több mint négymillió leütést jelent…mindig jó színvonalon, megfelelve a szerkesztői és az olvasói elvárásoknak, erre nagyon kevesen képesek a magyar médiában.” – méltatta Néző László, a lap főszerkesztője. Majd hozzátette; „Főszerkesztők jönnek-mennek a Magyar Nemzet élén, de Pilhál Gyuri örök.”
Olvasóink gyakran találkoznak a Magyar Nemzetet pásztázó szemlézéseinkben Pilhál György nevével, rovatával, ahogyan a másik két díjazott Szentesi Zöldi László /2020/ és Huth Gergely /2021/ magvas gondolataival is, az orgánum „Vélemény” rovatának elemzése során. Ez utóbbiak a politikai közélet egy-egy aktuálisabb kérdéseiről szólanak, ahogy Pilhál Györgyé is, de Pilhálé sok esetben még irodalmi mélységű is, gyönyörű nyelvezettel ötvözve. (Természetesen recenzióink során az írások teljes anyagának elolvasásához mindig mellékeljük a cikk linkjét is, hogy egyedi kívánságra ajánlásként, – az első betűtől az utolsóig, – minden leírt sor nyomon is követhető legyen, – megspórolva az olvasónak az időt, és válogatást, a minőségre történő szűrés munkáját….)
Pilhál György legveretesebb írásaiból most egy csokorra valót kigyűjtöttünk. Ebből, az eddigi, ez évi megjelentekből, s az általunk tartott legszebb sorai közül most néhányat rövidebben – hosszabban meg is idézünk. A tallózó kedvet és ihletet adjon mindenkinek a tovább gondolkodásra, s mindenkit inspiráljon arra, hogy a szerző könyv alakban megjelentetett válogatását meg is vegye.
Micsoda? „Pártfogás nélkül veszélybe süllyedt igaz”? Hogyan van ez? Pártfogó kell az igazságnak, hogy talpon maradhasson? De még mennyire! Ne vágjunk naiv ábrázatot, hogyne kellene a pártfogó! Az újságnak, hogy tehesse a dolgát, az olvasó pártfogása kell. Hogy legalább ő, akinek írjuk a lapot, higgyen abban, hogy a szerkesztő, a szerző nem takargat semmit, ellenben makacsul kutatja az összefüggéseket a hírek rengetegében. Nem „függetlenkedni” akar (azonos távolságot tartani jobbra, balra), hanem az igazról szeretne hírt adni. Igen, pártosan, a saját meggyőződése szerint. Hiszen – erre is van Kölcsey-idézet –: „Több kívántatik az írótól, mint a beszélőtől. Ennek szavai elhangzanak, az író pedig maradandó bötűkbe önti gondolatait, s messze vidéken s jövendőben is óhajt olvastatni.” Én is így vagyok a magam bötűivel.
Meghökkentő, hogy gyakran éppen irodalmat tanító pedagógusoktól hallani effélét, holott nekik aztán tudniuk kellene, hogy a literatúra szépsége olykor pont az írás régiességében rejlik. Épp egy magyartanárnak kell tovább devalválni az amúgy is fonnyadó műveltséget? Egyikük szerint Az ember tragédiája, sőt a Csongor és Tünde is nehezen emészthető a tanulók számára, „csak Petőfitől kezdve élvezhető a magyar irodalom”.
Szabó Dezsőnek a magyar irodalom nagyjai közt a helye….
Hol kirekesztőnek, hol németgyűlölőnek tartották, de azt még az ellenségei sem vitatták, hogy minden vívódása, tettlegességig fajuló indulata mögött a magyarság féltése állt. 1938-ban írta: „Öntudatot mindenekelőtt! Ez ma égetőbb szükség a kenyérnél, hiszen ez a magyar kenyér feltétele. (…) Az egyetlen lehetséges termő egység: a magyar öntudat.” Legismertebb jelszavát ki ne ismerné: „Minden magyar felelős minden magyarért!”
Pilinszky János azt mondja: „A részletbe vagyunk száműzve, vissza kell találnunk az egészhez.” „A mindenséggel mérd magad!” (József Attila) költői (s)óhajtása ez prózában, mely már évezredek óta kíséri fajtánkat, mindhiába, mert mi csak az idővel, a véges időnkkel vagyunk elfoglalva – csak rohanunk, hátha meg tudjuk előzni, mielőtt lejár –, a teljességből, az egészből, a mindenségből, annak megéléséből végképp kimaradunk. Holott: örökkévalóságra vagyunk ítélve a kezdetektől fogva. Időtlenségre. Mégis a részletet választjuk magunknak.
Amiből mára hatalmas vállalás, néha szinte terhes kötelesség, lehetetlen küldetés lett. Sokak számára egyenlő az önfeladással. Ki akar manapság elköteleződni? Kitartani, minden áron?…. A szerelem mindent visz, a szeretet mindent legyőz. Aztán az élet viharaiban majd kiderül, hogy meddig tart ki ez az elszántság. Hol találkozik az önös érdek a közössel? Tudjuk-e játszani a húzd meg, ereszd meget? Hátrább lépünk-e egyet a családi béke kedvéért? Meg tudunk-e bocsátani másoknak? Számíthatunk-e egymásra? Mit és meddig tűrünk?
Az én öt unokám ötszörös örömöt jelent számomra, és szent meggyőződésem, hogy nagymamámnak „köze van hozzá”, hogy az egyik unokám négyéves korában lelkesen kérlelt: Nagymama, taníts meg mindenre, amit te tudsz!…….. Természetesen nemcsak a nagymamák, hanem a nagypapák napja is …. Egy, a Birmingham Young Egyetemen végzett kutatás azt vizsgálta, milyen szerepet játszanak a nagyszülők az unokák fejlődésében. A fő megállapítás az, hogy a nagyszülők szeretete és odafigyelése a kulcsa az unokák boldogságának.
Elvadult a világ, vele együtt a sajtója. Egyik szörnyűbb, mint a másik. A sajtó megpróbálja híven tükrözni az eldurvult mindennapokat, sajnos sikeresen. Megérdemlik – megérdemeljük – egymást. Azon veszem észre magam, valami különös dacos hangulat lep el, amikor a délutáni kávé után a monitor elé ülök… Mennyire másképp képzelte el ezt az egészet az a félszeg ifjú, aki annak idején, úgy ötven éve, hebegve, pirulva bekopogott az újság redakciójába? Aki szép, kerek, dallamos cikkeket remélt majd fabrikálni az olvasónak, teli derűvel, tanulsággal, szelíd, messzire mutató gondolatokkal…
Talán még olyasféléket is, mint amit azok az ámult nagyok írtak egykoron, a pályakezdő Márai, Kosztolányi….. Elszaladtak az évek…. Az a hajdani félszeg gyakornok – ez te vagy – meg egyszer csak arra eszmélt: már fogalma sincs, hogyan kell megírni egy mosolygós tárcanovellát, egy karácsonyi cikket, anyák napi köszöntőt. Pedig lenne még rá olvasó. Hol vannak már azok az ólomból szedett, kurzív betűs keretes írások, amelyekben icipicit még te is benne voltál? A szíved biztosan.
Epilógus:
Pilhál György fiával, Tamással, – lap másik kitűnő publicistájával együtt, – Lovas István-sajtódíjat is kapott 2021-ben. Különös örömmel és tisztelettel vagyunk irántuk, amikor sokszor a vezércikket is író fiú és az apa egy oldalon jelennek meg. Köszönet az apának, hogy kinevelte fiát a „magyar nemzet iránti hűségre és alázatra”.
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.
