A Köln 75 címmel forgalmazott filmet zenés drámaként hirdetik, s talán e műfaji meghatározás igaz is, de több benne a „rohangálásnak” mondott dráma, mint a zenei betétetek. „(pl. amikor Vera kétségbeesetten rohangál a zongora után). A zenei aláfestés tökéletesen illeszkedik a filmhez, még ha egyetlen Jarrett-szám sem hangzik el,….)” Lásd. – Jazz.hu szerk.
Irk Réka írásában a világhírű jazz-zongorista, Keith Jarrett 1975 – ös kölni koncertjének szeretne emléket állítani, amelyben a világ legtöbbet eladott jazz szólóalbumának, The Köln Concert lemezfelvételére kíván emlékeztetni, s amely pont 50 éve történt. De meg kell említeni, hogy „a film elkészítéséhez sem a zongoraművész Keith Jarrett, sem az ECM kiadó tulajdonosa Manfred Eicher nem járult hozzá.”- a kritika írója szerint, ami önmagában is több, mint érdekes.
Valószínűleg ez az oka annak, hogy a filmen látott történetet nehezen tudjuk követni, a teljesen más elvárasaink miatt, hiszen nem egy szokásos koncertfilmet láthatunk. Helyette a 16 éves, pályakezdő, és minden követ megmozgató koncertszervező, Vera Brandest alakító Mala Emde színészt követhetjük nyomon, ahogy fanatikusan erőlteti át magát mindenkin. Vagy magát mindenkire, – a koncert megtartásának, s a megszületendő lemezfelvétel érdekében, – a művésztől, a saját családtagjain keresztül, szinte az önpusztításáig. A történet tehát egyrészről a koncertszervezői munka minden nehézségét bemutatja, amelyre nem mindenki kíváncsi, főként a koncertre, illetve a várt koncertfilmre ellátogatót, másrészről a jazztörténetéről tartott ismeretterjesztő jelenetek sem mindenkit érdekelnek, érdekelhetnek. Azokat, akik művészeti élményben szerettek volna részesülni e másfél órában.
Teljesen idegen és beilleszthetetlen az egészbe egy a szinte horrorra sikerült hosszú és „önálló” rész. A valahonnan előkerült angol újságíró, – aki egyébként a művész autójába bekérezkedve, – erőszakosan kérdezgeti az alkotói válságba került művészt és segítő társát, – (sofőrjét, menedzserét, mindenesét, Manfred Eichert, aki a müncheni ECM Record lemezkiadó tulajdonosaként nagyon akarja a lemezfelvétel kiadását), – annak ellenére, hogy arról kimondottan Jarrett nem akar beszélni. Majd átveszi az ütött-kopott Renault 4 autó volánját, a vezetés közben elaludttól, – egy éppen csak megúszott katasztrófa után, – folytatja a provokatív „álinterjúját”. (Valahogy kiderül a filmben is, hogy ez a történet nem igaz, nem történt meg sohasem, hogy ez csak az újságíró képzelet szárnyalása volt.).
Igaz, hogy a filmben is a magyar felirattal az angolul beszélő Michael Wattts újságírótól pontosan ennek során kapunk értékes jazztörténeti szakmai ismeretterjesztést, mintegy bemutatva az improvizáció lényegét és a zenészek koncertre való felkészülésének folyamatát. A másik történeti szál az említett koncertszervezői munka „bemutatása”. „Ehhez, mint szervező hadd tegyem hozzá, hogy a film betekintést nyújt a koncertszervezés nehézségébe, és rámutat arra, hogy miért érdemes a klub- és fesztiválszervezők munkáját megbecsülni. Ritka az az alkalom, amikor minden tökéletesen működik, és nincsenek megoldandó feladatok.” – olvashatjuk Irk Réka kritikájában. Ezt a koncertszervezői munkával együtt járó „rohangálást” még aláírom, elfogadom, de a koncert megvalósuláshoz szükségesnek és „igazoltnak”, s a mindenkin átgázolt, látatott cselekményt, ilyen szervezői tevékenység sikerességet nem hiszem el. Vera Brandes apja a lányának 50. születésnapján sem tudja megbocsátania az akkori erőszakosságát, pedig akkorra már sikeres, és gazdag producer, promóter lett a lányából. Gondolom, hogy ”maradandó élménnyé” szelídültek a kölni operaház igazgatójának is a 34 évvel ezelőtti események. Képzeljük csak el, hogy mit érezhetett az igazgató, s milyen volt a hozzáállása a dolgokhoz, amikor a 16 éves lány kibérelte az aznapi operaelőadás után 23.00 órai kezdéssel az opera színháztermét, Érhető, hogy inkább elszabotálta a jó, és felhangolt zongorának a biztosítását……
(„Az már vita tárgyát képezheti, hogy az ott dolgozók szándékosan vagy véletlenül nem készültek erre az alkalomra, de tény, hogy a szerződésben kikötött zongorát nem készítették elő.”)
Végül essen Keith Jarrett filmbeli szerepéről is néhány szó, miközben képileg keveset tudunk meg róla. A világ akkor ismerte meg a nevét, amikor Miles Davis világhírű zenekarában játszott, majd kétszer is elutasította a zenekarvezetőjének felkérését a munka folytatására. Szóló karrierben gondolkozott, amikor a Amerikában a jazzt javában még nagy zenekarban játszották. Megújulást előbb a kisebb zenekarok megalakításában, majd a triók, duók formációiban keresték a zenészek. Jarrett is ezért jött át Európába, hogy szóló koncert turnéval népszerűsítse zenéjét, de ez nem nagyon sikerült neki, amíg színre nem lépett, nem találkozott Vera Brandessel, akinek sokáig ellenállt, az akkorra már elszegényedett, beteg művész. A győzködés, – Brandes fel nem adása, – végül is mindenkinek sikert hozott, az utolsó utáni pillanatban, amikor az akkor még nagyhatalmú rádió egyszer bemondta koncert hírét. S ezzel megtöltve a koncert termét, illetve felvehették az egészet lemezre, egy hideg januári napon. Megjegyezni kívánjuk a lemez világsikere után, „az eredeti lemezről nem hangozhatott el egyetlen szám sem” a filmben.
Talán nem lehet véletlen, hogy Jarrett és Manfred Eicher nem járultak hozzá a film elkészüléséhez. Watts egy helyen azt kérdezi Jarrettől, – amivel Brandes is állandóan győzködi, hogy;
- „Fél a kudarctól?” – mire Jarret válasza az, hogy „Minden este….Mindig párbeszédben állok valami mással, mint amit éppen játszom.”l
Köln 75 – német, lengyel, belga filmdráma, német és angol nyelven, magyar felirattal
- Rendező és forgatókönyvíró: Ido Fluk
- Szereplők: Mala Emde, Susanne Wolff (50 éves) – Vera Brandes
John Magaro – Keith Jarrett
Alexander Scheer – Manfred Eicher
Ulrich Tukur – Dr. Brandes, Vera apja
Jördis Triebel -Ilse Brandes, Vera anyja
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.
