Fenyves Mária Annunziata: A szépségek foglyai…

Gyenge hópihék derengtek a hajnali szellő jöttében. Szálltak a kis kristályok, s az órák múlásában már csupa fehérbe öltöztették a tájat. A fák ágain pihentek e csodás pelyhecskék, szálló piciny kis csodák, az égből küldött kis ajándékok. Libbenő kis csodák, a tél csodái, díszei, a nappalok és éjek báját adó csöndcsodák!

A szépségek foglyai e kis csodák a nagy Természetnek, a percek, pillanatok, órák csodái, illattalan szépséget adók, örömet adók, örömet hozók, tisztaság hozók, a ködös, párás levegőben, amikor megrebben a csönd a pihék hullása közt hangtalan….

Hullj kicsiny, fehér hópehely, árasszátok a szeretetet széjjel, jöjjetek tisztaságotokkal és adjátok a szépségeteket a nagyvilágnak.

A napsugár a fakó nagy felhők fölött jár, mert a magasból hulló szeplőtlen hó, szinte megbűvölten száll e földre, száll felém is. Most legyint a szellő: pihenj szép fehérség, – mondja egy hópehelynek, – most csak tiéd e ragyogás, e kristályos tisztaság, a télnek kedves szépsége, akik kincseiteket szinte szétszórjátok, hogy aztán csöndes magányunkban, a percek, az órák sokaságában nyomtalanul eltűnjetek a csöndben, hangtalan, úgy, ahogy jöttél, jöttetek, átadva helyeteket a fénynek, egy másik fénynek, a napsugárnak, ami az ÉLET!

S árad majd a fény, a fák ágain, törzsein is fényt váltanak a messzi égi, s földi tájak, s a szépség kis foglyai, kristályai elillannak hangtalanul, úgy ahogy jöttek, hogy majd egy újabb tél küszöbén újra megjelenjenek hófehér tüllfátylukban.