A segélykiáltásnak is beillő kérdést Kiss Károly közgazdász, társadalomkutató tette fel, publikálta, mintegy ijedtségként így év elején a boldog új év kívánság helyett. Ilyenkor szokták azt mondani „nem megijedni, nem félni kell, hanem nevelni kell”. A szerző maradéktalanul eleget tesz ennek, amikor először számba veszi a problémát, mondhatnám, hogy diagnosztizál arról, hogy milyenek is a gyerekeink. Talán még sok mindenben igaza is van a feltérképezésnél, bár az általánosítás sohasem jó, vagy célravezető. Egy kis történeti visszatekintéssel kezd, amikor 1935-ből, két korabeli újságírótól idéz. „Egy egész generáció rothad el a szemünk láttára: apátia, kiábrándultság és bűnözés jellemzi őket”. Majd „generálisan” hozzáteszi mindehhez, -miután általánosságban a jelen fiataljainak „mindenkori jellemzőit” sorra vette, -hogy „az életből már kifelé tartó idős generációk minden korban aggódtak az utánuk következők miatt; vajon képesek lesznek-e átvenni a helyüket, betölteni a szerepüket. Így van ez most is,…….”, de ma már „aggodalmuk valóban megalapozott és indokoltabb, mint korábban”, – mindehhez hozzáfűzve.
Majd hosszan kifejtve, ok-okozattal bizonyítja bő szakirodalmon keresztül, korunk fiataljainak jellemző „paramétereit”, – itt, és most csak felsorolva; hogy infantilisek, önállótlanok; lelki egészségük hiányzik, mentális betegségekben szenvednek, illetve tanulási rendellenességgel küzdenek, merthogy „manapság már nem illik lustának vagy butának nevezni egy gyereket”/ – és az identitászavar /a való és valótlan/virtuális világok keveredése/ problémaköreit. Ez utóbbit tartja egyébként – kiemelve – a legsúlyosabb problémának, mivel gyerekeink „nem lesznek képesek megkülönböztetni a valódit a virtuális világ jelenségeitől és a fake newstól”, mert tájékozatlanok, általános műveltségük hiányos, s ebből egyenesen az következik, hogy igen könnyen befolyásolhatók.
Különben a szerző még mielőtt végső aggódásait, több kérdés formájában is megfogalmazza, -azaz hogy „Hogyan fognak az egyre komplexebb, átláthatatlanabb világban a mai fiatalok boldogulni? Hogyan lesznek képesek azt irányítani és kézben tartani? Hogyan lesznek képesek megkülönböztetni a valóságost a virtuálistól?” -az általa javasolt és megmentő „oktatási reform tantervvel” kínálja meg az olvasót. Ezt annyira komolyan veszi, hogy felütésként, s exkatedra kijelenti: „A felsőoktatás specialistákat képez, akik egyre többet tudnak egy egyre szűkülő témakörről, és – ahogy mondani szokás – a végén mindent tudnak a semmiről.”
Nem mondok mélyebb szintű véleményt a szerintem eleve átgondolatlan, kötelező jelleggel oktatandó, javasolt tantárgy csoportjairól, amelyektől úgy tűnik, – azaz az ilyetén történő bevezetésüktől, – a fiatalok fent vázolt javulását, a megoldást várja. Mellékesen megjegyzem, hogy nem kell, és nem is végez, végezhet mindenki felső iskolát. Az oktatási intézmény legfőbb feladata valóban az ismeret átadása, s ez fokozottan igaz, ahogy haladunk előre az általános iskolától kezdve az egyetemig, igenis az „egyre szűkölő” témakörökben helyesen, de az nem igaz, hogy a végzett nem tud „semmiről”, különösképpen nem a szakmájáról. Amit kifogásol a fiataloknál az semmilyen oktatással nem pótolható, nem megoldható, mert az ugyanis a családban történő nevelési hiányosságok miatt van, s amelyet csak hellyel-közzel tud ellensúlyozni az általános iskola. A szakirodalom szerint egy gyermek 12-14 éves koráig nevelhető hatékonyan. Anakronizmus lenne, ha 20-30 éves fiatalok nevelésébe kezdene az egyetem…. Az egyetem szakmát ad, és nincs köze az infantilizmushoz, önállótlansághoz, a lelki egészség hiányához, a mentális betegségekhez, illetve a tanulási rendellenességhez, és az identitászavarhoz – legalábbis többségében közvetve, – mert akkor el sem jutott volna az egyén az egyetem megkezdéséig.j
Oktatás és nevelés, két különböző dolog, miközben természetesen elismerve, hogy mindig párban járnak, de egymáshoz képest az arányaikban mindig változóaknak kell lenniük. Egészséges, ha a nevelést a gyerek születésétől azonnal elkezdjük (az ismeretek „csepegtetése” mellett), mindig az érettségének megfelelő időben. Nem tagadva azt sem, hogy ha később is ismereteket adunk át, azt is csak az alázatosan nevelő célzat közvetítésének érzésén keresztül élje meg/át a gyerekünk. Nem szabad elengednünk a gyermekünk kezét, még felnőtt korában sem, de ez már nem lehet „késői nevelés”, hanem esetleg csak a tapasztalati ismereteink átadása lehetséges, szükséges már ilyenkor, és akkor is csak a segítségnyújtásra korlátozódhat a kapcsolatunk. És, ha mindez nem sikerült Neked, akkor Te vagy mindenért a hibás.
Látható, hogy a nevelésért elsősorban a család a felelős, és nem az iskola, nem az oktatási intézménytől kell elvárnunk bármit ebben a problémában, és főleg a mi, a szülő felelősségét nem szabad áttolni rájuk, vagy várni a megoldást tőlük. Ez nem helyes, de lehetetlen is.
Ha feltesszük a kérdést, hogy „mi lesz velük-nélkülünk?,” akkor azt magunknak tegyük fel, s azt is nagyon korán, még időben. A felelősség alól a szülő nem bújhat ki, mert bizony ez nem más, mint a nagy betűvel írott szülői felelősség. Másképpen fogalmazva a jövő, a jövőnk.
Vedd magad mellé gyermekedet és neveld! És ha te tudod – az iskola mellett, és után, – tanítsd meg azokat az ismereteket, amit az iskola elmulasztott. Vidd el kulturális és művészeti programokra, szervezd meg, és fordíts rá kellő időt, hogy meg tudjátok beszélni az élményt, amiben közösen részetek volt. Olvassatok együtt, nézzetek filmet, járjatok múzeumokba, hallgassatok koncerteket, sőt „használjátok” közösen a médiát is, és magyarázz, és magyarázz…. Tanítsd a jóra és szépre, „tájékoztasd” erről ameddig a gyerekeink minderre hajlandóak, s eljönnek veletek……..De ez már egy másik történet, az élménypedagógia, a művészetpedagógia, a múzeumpedagógia, stb. felségterületei, amelyek nagyon jól ötvözik az ismeretek oktatását és a nevelési, pedagógiai módszereket egyszerre.
A pedagógia nem az iskola priviléguma, hanem a családé. És ez még akkor is igaz, ha az erkölcstant önállóan is tanítják a középiskolában, avagy a pedagógia tudományát az egyetemen. És ez még akkor is igaz, ha „a középiskolában tanultak nem elegendők az általános műveltséghez” – ahogy a szerző írja, mert sem ott, sem az egyetemen az nem szerezhető meg, s egyáltalán nem az általános műveltség megléte, s a függvénye annak, hogy „mi lesz velük- nélkülünk?” Nem is lehet az, mert az általános műveltséget „áthallással” sem lehet megtanítani tantárgyakon keresztül.
Természetesen sok részigazság van az írásban, de a szerző pontos címzettje elsősorban, s legfőképpen maga a gyerek családja. Így azután nem aggódni kell, hanem időben nevelni kell……
