Mire valaki meztelen lesz, avagy a „király meztelen”…….

Mire valaki meztelen lesz az bizony nagyon hosszú és küzdelmes vetkőztetés, vetkőzés következménye volt régen is, s gyanítom a jövőben is az lesz, minden érintett számára. Sajnos Pomádé király új ruhája rá ég egyaránt viselőjére, öltöztetőjére, egész udvartartására……..

A jelenség „komédiai” ábrázolása nem más, mint, hogy a születésnapját megünnepeltetni akaró kényúr erre a napra a furfangos takácsok felajánlotta elkészítendő csoda ruháját „csak az igazak és okosak láthatják meg. Aki hazug, gonosz, vagy buta az nem lát majd mást, csak levegőt.” Ezért azután senki nem vallja, vallhatja be, még a despota magának sem, de a környezetében élők, élni próbálók sem, hogy nem látnak semmit. A zsarnok meztelenül színre lép a hazug és buta népe előtt, csak a kis suszterinas kiált fel; „a királyon nincsen semmi”.

Hányszor vagyunk mi magunk is hol az ilyen királynak, hol az élni próbálóknak a szerepkörében? Mert nem igazán szeretünk és nem is kifizetődő kis suszterinasnak lenni.

Emlékezetemben kísértetiesen sokszor fel – felelevenül, jobban mondva emlékeztet az 1980-as évekből, de a közelmúltban is átélt egy-egy személyes munkahelyi élményem. Mondhatnám úgymond, hogy egy „emberi erőforrást, emberi tényezőt” – (nem szerettem sohasem ezeket a régi / új kifejezéseket az ergonómia tudományára, különösen azok után, hogy a doktori iskolán megtanultam minden csínját- bínját), – fejlesztő osztályon dolgoztam. Kollégáimmal együtt – mindegyikünk több diplomával, pályaalkalmassági, pszichológusi, szociológusi, minőség mérnöki, szervezési, vezetői, stb. végzettségekkel és gyakorlattal rendelkeztünk, – „hivatalból értenünk kellett” a főnök és beosztott jó munkahelyi légkörének a kialakításához. Mégis lassan „adva lett” – alkalmazottként, kiszolgáltatottként – a „12 dühös”, avagy éppen „12 kőműves” embernek, (közelítőleg ennyien voltunk beosztottak mi is) az autokratizmusban, a korlátlan uralkodási vágyban szenvedő (kényúri) vezetőnk „szappanoperája”, drámája, és vele együtt a mi saját drámánk is. Mindig kedvencem volt a „Tizenkét dühös ember” c. film, amelyben az igazság fényre derítése – derülése érdekében az egyetlen autokratikus gyanúsnak tűnő esküdt, az újságíró rávezeti, meggyőzi a részletekben elvesző többit, a vádlott ártatlanságáról. (Kiemelném, bár mindig zárójelben vannak a „részletek”, és mindig a „gyanús” szavak, jelen esetben, most mégis ezek a kulcsszavak.) A film végén 11 megszégyenült, esküdt ember áll fel helyéről, rádöbbenve saját jellembeli hiányosságain.

De akkoriban mutatták be a Pesti Színházban a „Tizenkét kőműves” c. színdarabot is. Többen a kollégákkal elmentünk, hogy tapasztalatokat szerezzünk a művészet segítségével, hogy mi lesz, hogy lesz velünk, ha 12 ember szövetkezik egy nagy cél eléréséért, azaz pl. főnökünk reménybeli elmozdításáért. Láttuk, hogy a sikerhez mindig szükség lesz – a hosszú küzdelmes út során – szintén egy „autokratikusan gyanús” vezetésre, vezetőre – de most már valóban csak gyanús szinten, – mert a demokrata természeténél fogva, természetünknél fogva, úgysem emel – fogad el maga fölé egy igazi autokratikus vezetést, mint ahogy mi sem rövid, sem hosszú távon. Kérdéses volt már az is, hogy közülünk hányan vannak azok, akik esetleg vállalják e nem hálás pozíciót, vállalják-e forgó rendszerben a stafétabotot, mert sokáig nem lehet kibírni az ezzel járó stresszes helyzetet, különösen egy demokratának. De az is kérdéses volt, hogy a vállalók közül egyáltalán kit fogadunk el/fel időlegesen a szolgálatunkra. Szóval nem könnyű a bonyolult helyzet kezelése………Mert bizony, mindegyikünk tisztában volt azzal, hogy ahogy a 12 kőműves vezetője a legtöbbet, de minden kőművese is igen súlyos árat fizetett a „magas Déva várának” felépüléséért.

A főnökség a testületével összezárt, kéz kezet mos alapon, hogy kifelé a legnagyobb rendnek látszódjon továbbra is minden. A főigazgatónak sem kedve, sem ereje nem volt igazán belenyúlni a darázsfészekbe, csak mindössze annyi, hogy a renitens lázadó demokratákat folyamatosan fenyegesse, megfélemlítse. De még idáig sem volt egyszerű eljutni. Igen, mindenki egyénileg is, de a kollektíva együtt is félt. Féltünk magunktól, és a „szövetséges” másiktól. Kérdések sokasága merült fel bennünk. Vajon meg tudják-e bontani sorainkat, lesz-e olyan aki menet közben átáll-e az erőszakhoz, hogy a vállalt etikai/erkölcsi normáinkat feladjuk-e, egzisztenciánkat elveszítjük-e, szembe tudunk nézni-e majd később önmagunkkal? Tette fel mindegyikünk külön-külön a kérdések sorozatát, miközben természetesen a „trükkök” sorozatát találták ki számunkra, s ugyanezzel válaszoltunk mi is a folyamatos „praktikákra”, vegzálásokra – természetesen a munkavégzés mellett – a túlélésünkért.

Végül az autokratikus főnök távozott székéből. Ma sem tudom, hogy önként, megtépázva, belefáradva, vagy felállították. A főigazgató sem vallotta be soha, hogy bizony ő is felelős volt az elfajult, végül teljesen eldurvult helyzetért. Senki nem érezte győztesnek magát, a kapott és adott sebektől. Csak nagyon lassan nyugodtak meg a kedélyek, de már sosem volt/lett olyan a közösség, mint amilyen előtte. Az a valamikori oly sikeres szakmai minőségi műhelymunka felhígult, fellazult, majd végleg megszűnt. Az igazi és legfőbb felelőst azóta sem keresi senki….

És most jöjjön az elmélet, végső konklúzió.

Ha az autokrata vezetői vágyat a demokratikus közösség folyamatosan figyelem alatt tudja tartani, azaz nem engedi az autokrácia, az önkényuralomnak kifejlődését, akkor annál jobb mechanizmus nincs. Mert ha egy vezetésre kijelölt, vagy választott embernek nincsenek igazán autokrata vágyai, akkor abból viszont sosem lesz jó vezető. De akkor sem, ha az általa vezetett közösségnek autokrata vágyai és képességei mellett nem engedi a kontrollt, de a közösség sem végzi el „rajta” kontrollját, azaz nincs együttműködés egymással, főleg még időben és folyamatosan. Itt viszont a kulcsszavak; még időben és folyamatosan, mert ez jelenti és biztosítja egy autokratikus vezetés demokratikusságát.

Ne akarjunk – sem vezetőként, sem alkalmazottként, – de mindenáron vesztesnek lenni…..