Hidegkúti Nyári Szabadegyetem – 6. rész

A MŰVÉSZETI ALKOTÁS, MINT KOMMUNIKÁCIÓ ÉS ETIKAI ELEMZÉS – A NÉGY SARKALATOS ERÉNY III.

Bátorság

A bátorság alapvető „feltétele” a sebezhetőség. Ebből következik, hogy csak az lehet bátor, aki előrelátóan gondol a jövőre, a tettek következményeire, a fájdalomra, s ennek ellenére a félelmet –gyávaságot is legyőzve elfogadja a sebet. Sebnek nevezzük, ha lelkünket, azaz önmagában nyugvó létünket sérelem éri. Ez akaratunk ellenére történik velünk, de mégis az erkölcsi jó vagy hosszú távú lelki összhangunk, illetve legmélyebben fekvő lényegünk sérthetetlensége érdekében elszenvedjük azt. A legmélyebb és legnagyobb seb, maga a halál. Így a vértanúságban, mártíriumban nyilvánul meg a legmagasabb rangú bátorság. Nyilvánosan hirdetni és felvállalni az Igazságot, a Jót, Istent, tükröt tartva a saját pillanatnyi érdekeit előnyben részesítő embertömeg üvöltése ellen, maradandó, felejthetetlen minta lehet emberiségünk történetében. De másik megrendítő példa lehet számunkra a hazájáért és istenéért harcoló katona karaktere egészen az ókori görögöktől napjainkig, aki a Jó-ért áldozza fel életét. Silány az a kor, amelyik azt terjeszti, hogy az igazság és a jó emberi beavatkozás nélkül, fizikai vagy lelki harcolás nélkül, csak úgy „magától” megvalósul. Ilyenkor az adott korszak embere becsapva önmagát illúzióban altatja tudatát, szellemét, a társadalmi vezetők pedig „sajnálkozva” irányt szabnak a felébredés akadályának. Természetesen ne csodálkozzunk, ha ily körülmények közt kiradírozódni látszik a bátorság fogalma a szótárokból és a fejekből egyaránt.

A bátor ember, a halállal szemben néző ember nem veti meg, becsüli le életét, csak a szellemi jót magasabbra tartja, a fizikai létezésnél. Ugyanúgy szenved, mint egy „hétköznapi” társa, de a lelki dimenzió kitágulásával legyőz mindent, és mindenkit, és túlélve az idő múlékonyságát bevonul az Örök Birodalmába. Egy „véges szellem” számára e feszültség feloldhatatlan, melyet talán János Evangéliumának 12, 25 verse fogalmaz meg legkifejezőbben: „Aki szereti életét, az elveszíti”. Vagyis aki ragaszkodik fizikai létéhez, olyan függővé válik tőle, hogy frusztráltsága nem engedi boldog, derűs életet élni. De, aki lelkének él, annak élete boldog és derűs, így fizikai létében sem rabszolga többé. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a pszichiátriai megalapozottságú modern karakterológia, mely rávilágított arra, hogy a bátorságból fakadó önátadás hiánya és a sebek elfogadásának mellőzése könnyen neurotikus megbetegedésekhez vezet. Hiszen valamennyi neurózis közös vonása a szorongó én központúság, a biztonság görcsös akarása, egyszóval az egoista életmód.

Mivel a bátorság a négy sarkalatos erény értelmi-logikai sorrendjében – mint már említettük – a harmadik helyet foglalja el; természeténél fogva valami megelőzőre utal vissza. „Másodlagos, alárendelt, máshonnan kapja mértékét…, nem önálló, nem önmagán alapul. Értelme a másra vonatkoztatottságban van.” ^[1]Josef Pieper 1996. A négy sarkalatos erény. Budapest, Vigilia. 119. Ezt a mértéket csak az okosság láthatja meg, s tudhatja magáénak, majd a látottak és a felvilágosult értelem alapján ösztönzi a bátorságot a jó megvalósulására. A felvilágosítás aktusában az okosság a bátorságnak belső formát ad mintegy determinálva a bátorság erényének lényegét. Ennek következtében csak az okos ember lehet bátor, okosság nélkül a bátorság, nem bátorság.

Nagyon fontos kiemelni, hogy a bátorságnak semmi köze nincs a pusztán vitális, vak rámenősséghez, más szóval a vakmerőséghez. A válogatás és körültekintés nélküli gyors vakmerőség egyenlő a valóság pontos diagnózisának mellőzésével, valamint a felelősségérzet elhanyagolásával. Ha valaki kiteszi magát bármiféle veszélynek gondolkodás nélkül, csak azért, hogy elmondhassa, hogy bátor, az valójában nem bátor csak felvágó. A bátorság lényege, maga az önátadás, amely teljes összhangot alkot az értelemmel, és természetesen a világ belső rendjével, valamint magával az igazsággal. „Igaz ügy nélkül nincs bátorság.” ^[2]Josef Pieper 1996. A négy sarkalatos erény. Budapest, Vigilia. 122. Ahogy Szent Ambrus fogalmaz: „A bátorság igazságosság nélkül a gonosz eszköze.”^[3]u.o. 122.

A vakmerősséggel ellentétben a valódi bátorság esetében az ember érez félelmet, de azt legyőzi. Elmondhatjuk, amikor minden látszólagos és valóságos biztonság szertefoszlik, s legjobban tombol a félelemnek a bénító szorongása, a jövő frusztrációja, a kétely ármánya, – akkor, ha e konkrét helyzetben az egyén képes önmaga „pillanatnyi” félelmi állapotán felülemelkedni a jó érdekében –, akkor a legbátrabb. Ennek a vállalásnak két típusa van: a kitartás, valamint a támadás.

A kitartás első ránézésre egy külső szemlélő nézőpontjából passzivitásnak tűnhet. A látszat valójában megtéveszt. A kitartás igazából erős, kemény lelki aktivitást feltételez, mely az idő végtelen áramlásában a Jóhoz való megszállott ragaszkodást testesíti meg. Továbbá a kitartás „az ellenállás egyetlen maradék objektív lehetősége,” ^[4]uo. 125. mely tartja a lelket a pozitív jövő hitének reményében.

A kitartáshoz szorosan társul a türelem erénye. Első ránézésére ez is ugyanolyan passzív tényezőnek tűnhet, mint társa, a kitartás. Lényegét tekintve viszont egyáltalán nem az, hiszen komoly kihívás, erőfeszítés az ember számára. Különösen hangsúlyozandó, hogy a türelmet ne úgy fogjuk fel, mint valami szükséges, szomorú, örömtelen, ránk zúduló magunk választotta bajt, áldozatot, amelyet el kell szenvednünk és közben sajnáljuk magunkat. „Nem az a türelmes, aki nem menekül a baj elől, hanem az, aki nem engedi át magát a baj által kiváltott kaotikus szomorúságnak”. ^[5]u.o. 126. Tehát a seb mellett, a derű és a lelki tisztánlátás továbbra is bennünk virágzik egy magasabb rendű belső lényegünk megvalósítása céljából. E megingathatatlan érzést több filozófus már megfogalmazta. Szent Tamás „Az ember a türelem által birtokolja lelkét.” gyönyörű mondata, illetve Hildegard von Bingen a türelem, a megrendíthetetlen oszlop metaforája tárja elénk talán legszemléletesebben a türelem lényegi mivoltát. Mindkettőben egyértelműen felfedezhetjük azt a belső tartást, mely a tántorítatlan, rendezett jellem ékessége.

E belső tartáshoz erősen hozzátartozik a támadásra való készség is. Ez természetesen csak akkor valósítható meg, ha az ember hisz (reménykedik) magában és van kellő önbizalma (pozitív önértékelése). A támadás nagy segítőtársa a harag, pontosabban a jogos harag. Ezen a jogos haragon azt az aktív indulatot kell érteni, amely erőt ad az erkölcsi JÓ kivitelezésére. Aláhúzandó, hogy itt nem a hétköznapokban bejáratott gyűlöletből fakadó haragról említünk szót, hanem egy olyan lökésszerű energiáról, ami cselekvésre lelkesít.