2026. január 22. – A Magyar Kultúra Napja

A Magyar Kultúra Napját minden évben Kölcsey Ferenc Himnusz c. versének születésnapján ünnepeljük. A vers születésének centenáriumára, 1923 – ban nagy hatású beszédet mondott Gróf Klebelsberg Kuno „Kölcsey emlékezete” címmel, amelyet megjelentettek „Beszédei, cikkei és törvényjavaslatai /1916 – 1926/ gyűjteményes kötetben. Erről a beszédéről korábban már megemlékeztünk  Magyar Kultúra Napjára – Kölcsey emlékezete a Napkeletben, most ebből az alkalomból az 1927-es kiadású kötet Klebelsberg írta Előszavát idézzük meg.

X

Előszó

Dr. Werner Adolf, ki most Zirc nagyérdemű apátja, a 90-es évek elején a székesfehérvári főgimnáziumban tanárom volt a magyar irodalomból. Werner egy alkalommal mosolyogva mondotta boldogult anyámnak, hogy nincs az az erő, amellyel engem patetikus vers elszavalására lehetne bírni, és hogy nem emlékszik arra, hogy dolgozataimban valaha csak egy szóvirágot is leírtam volna. A pátosztól való ez az irtózásom azóta sem múlt el s így beszédet sem mondhattam el soha a szó retorikai értelmében. De ilyen lelki szerkezettel bíró ember adhat-e ki egyáltalában beszédeket? Nincs-e ellenmondás egyéniségem egyik alapvonása és e könyv megjelenése között, amely túlnyomórészt beszédeket foglal magában? Valóban beszédeimnek nincs is alaki jelentősége, tisztán tárgyi okok indítottak azok közrebocsátására. Valamennyi beszéd, hírlapi cikk és törvényjavaslat, mely e kötet tartalmát alkotja, egyetlen életcél, egyetlen életideál szolgálatában áll. Akár a berlini vagy a római egyetem aulájában, akár a kecskeméti vagy szegedi tanyákon, akár a Balaton mellett vagy a nemzetgyűlésen beszéltem, mindenütt a magyar műveltség megmentését és felvirágoztatását igyekeztem erőmhöz képest szolgálni és azon túl a magyar ügyet, mert ha idegen hangzású nevet viselő magyarnak szabad valamiben különböznie a többi magyartól, ez a különbség csak abban állhat, hogy a szenvedő hazát, ha lehet, még jobban szeresse. Mikor még Ausztriával együtt éltünk a régi monarchia keretében és miniszterelnökségi szolgálatom révén beláthattam az állami ügyek rejtekeibe is, az a meggyőződés kristályosodott ki bennem, melyet történelmi tanulmányaim még jobban megerősítettek, hogy Ausztriával szemben kicsiny és nagy ügyekben nem egyszer azért maradtunk alul, mert a részletes szaktudást igénylő kérdésekben gyengébbnek bizonyultunk. Ezenfelül a hiányos nyelvismeret is gátja volt annak, hogy a külföldi irodalom, művészet, tudományosság és publicisztika előtt a magyar ügyet sikerrel képviseljük. így azután könnyű szerrel sikerült ellenfeleinknek, hogy bennünket az európai közvélemény előtt elrágalmazzanak, népszerűtlenné tegyenek, aminek Trianonban keservesen megadtuk az árát. Már abban az időben egész világosan láttam, hogy a kultúrpolitikában sokkal nagyobb erőfeszítésekre, nagyobb pénzügyi áldozatokra, sokkal tervszerűbb munkára van szükség, mint amekkorára magunkat korábban elszánni tudtuk. A monarchia összeomlása után helyzetünk még nehezebbé vált. Szomszédjaink területben, népességben és anyagi erőforrásokban megnövekedtek; művelődési fölényünk leküzdése végett tervszerű kultúrpolitikai programokat állítottak fel, melyeknek megvalósítására hatalmas pénzügyi erőket vetettek latba. Életünk, belső mozgalmaink nem viharok többé egy pohár vízben; nyugati nagyhatalmaknak követei székelnek közöttünk, kik éber szemmel figyelik szellemi és gazdasági erőink fejlődését. Ne feledjük el, hogy az a szent terület, amelyet mi hazánknak nevezünk, Közép-Európában, Európa belvárosában fekszik, és ha mi magyarok csak egy kisebb műveltségű állam zsupfedeles házában akarnánk élni, akkor ilyen ház számára nagyon korán túlságosan drágává válnék Európának ebben a belvárosában a házhely. Lebontanák szegény zsupfedeles házunkat és más szerencsésebb nemzetek építenének itt modern palotát. Valójában lét vagy nemlét kérdéséről van itt szó. A háború alatt és után, még, mint a Magyar Történelmi Társulat elnöke, reményt és bizalmat igyekeztem kelteni az akkor csüggedni kezdő tudós világban. Miniszterségem első éveiben, állami pénzügyeink összeomlása idején sokszor szinte kétségbeesett harcot folytattam az ellen, hogy egy rosszul alkalmazott takarékossági politika művelődésünk életszerveit, a magyar kultúra alapintézményeit meg ne támadja. Iszonyatos felelősség nehezedett abban az időben reám, ez magyarázza meg azt, hogy e harcban egyszer-másszor régi jó barátaimmal is szembekerültem. Amikor végre Bethlen István gróf államművészetének sikerült a konszolidálás és a szanálás, akkor igyekeztem az alkotó kultúrpolitikának szerves programját felállítani és abból lépésről-lépésre annyit megvalósítani, amennyi pénzügyi erőnkből tellett. Minden beszéd, minden cikk és minden törvényjavaslat külön – külön, de koncentrikusan ezt a szent célt szolgálta és most azért bocsátom azokat egyetlen kötetbe foglalva közre, mert azt remélem, hogy így a művelődését szerető és féltő nemzet teljes képet nyer majd a Bethlen-kabinet kulturális politikájáról és támogatni fog a magyar művelődés felvirágoztatásának munkájában, amelyhez egyetlen halandó ereje túlságosan törékeny és gyenge.

Gróf Klebelsberg Kuno.

Budapesten, 1927 március havában.