„A búcsú nem is igazi búcsú, sokkal inkább újratalálkozás, sőt, újra egymásra találás lesz olvasóinkkal.”- kezdte Néző László a Magyar Nemzet főszerkesztője vezércikkét azon a napon amikor a 88 éve alapított napilap utoljára, – július 31 – én, pénteken, – jelent meg, mert másnap már igaz szinesben, más tördelésben vehette csak a kezébe, immár hetilappá avanzsált olvasnivalót a meglepett ember.
Igen, legalább is engem igen csak meglepett az „előkészítésemnek a hiánya”, váratlansága, de főként magának a további szöveg mondanivalója is. Képzeljék el a kiinduló szituációt, az újságot rendszeresen szemléző, ugyan éppen nyaralásán lévő újságírót, – amint több kihagyott szám után, – bemegy a könyvtár olvasótermébe, hogy restanciáját ledolgozza. S „szembe jön vele a valóság”…üres az egész heti tároló fak, helyette egyetlen szombati lapot talál. Először minden olyan, mint a régi fejléc, csak lassan veszi észre, hogy hetilapot tart kézben. Rémület tör rá,… ezután mit fog csinálni minden reggel, de az eddigi munkáját is elveszítette. Magyarázatot várva megkeresi az utolsó, pénteki napilapszámot, amely rögtön még jobban kedvét veszi;
Megszűnik a Magyar Nemzet napilap nyomtatott kiadása. Szürkén koppannak a szavak, szomorúan, egykedvűen. …Most viszont be kell látnunk, hogy az olvasói szokások annyira megváltoztak, az online és a közösségi média annyira átformálta világunkat, hogy így, ebben a formában nem megy tovább.
Mit nem olvasok, hogy az olvasói szokások miatt, az átformált világunk miatt. Vagyunk azért még jó páran, hogy így általánosságban nem beszélhet sokunk nevében, s inkább helyette be kellene vallania, hogy nincs pénz, s főként még időben fel kellett volna készíteni az olvasóközönséget a várható eseményekre. Csak fokozta kedvem vesztését a további sorok;
Kétségtelenül sajtótörténeti esemény. Ilyenkor illő és üdvös, ha meggyászoljuk valaminek az elmúlását….De miután vagy miközben meggyászoltuk a napilapot, tudatosítani kell magukban és olvasóinkban is: a Magyar Nemzet nem megszűnt, hanem átalakult. A hetilappá válás egyúttal megújulást is jelent, kicsit formailag is, de tartalmilag mindenképpen.
Majd részben vigasztalásul, részben magyarázatként vég nélkül sorolja az okokat és okozatokat, keverve a lehetőségek, és a következtetések „műfajaival”;
Ebben a helyzetben egy nyomtatott napilap már nehezen találja a maga útját. Mi olyanok vagyunk, mint egy zseblámpa, amellyel egy-egy pillanatra bevilágítunk egy sötét szobába. Néhány részlet talán élesen kirajzolódik, mások homályosabban mutatkoznak, s van, ami a sötétben marad. És valljuk be, ebben a zseblámpában már lemerülőben volt az elem. Ráadásul az online hírzuhatag világában mintha ezernyi zseblámpa villogna ebben a szobában, s mégis, inkább sokszor vakítják az embert, nem világosságot teremtenek. Hazugságok, féligazságok, dezinformációk száguldanak fénysebességgel az emberek felé, akik nem többet tudnak meg a világról általuk, hanem kevesebbet.
Itt szakadt el bennem minden, s eszembe jutottak azok a Hír Televíziós „Sajtóklub” adások, amelynek Néző László rendszeres résztvevőjeként, elemzőjeként igen sokszor befejezetlenül hagyta mondandóját, illetve zárta ezzel, blabla, blabla…
/Miközben az olvasóterem elhagyása után, – immár 25 éve mindig visszatérően elmentem ebédelni a kedvenc éttermembe, – ahol a tulajdonos a vendégek kedvéért járatta a naponta megjelenő Veszprémi Naplót, ami szintén hetilap lett. Dühében a további előfizetését azonnali hatállyal lemondta. Megjegyezni kívánom azt is, hogy online lap újságírójaként, – mindent számba véve, mindennek ellenére – azt figyelembe kell venni, hogy a nyomtatott sajtónak az orientáló súlya nagyobb, és ha ez nem lesz meg, nem lesz egyáltalán nyomtatott sajtó, akkor az igen nagy problémákat is okozhat a valós, avagy vélt tapasztalások esetén, esetekor. Remélhetőleg legalább az online változatát még sokáig olvashatjuk./
Tényleg maga is hiszi, és vallja ezeket a lenti, a befejezésre szánt gondolatait;
Erről szeretnénk írni, a valóságról, hitelesen és érdekesen. Szóval a búcsú nem is igazi búcsú, sokkal inkább újratalálkozás, sőt, újra egymásra találás lesz olvasóinkkal. Nagyon hálásak vagyunk mindazoknak – előfizetőknek, vásárlóknak –, akik végig kitartottak mellettünk, s különösen azoknak, akik tovább jönnek velünk ezen az úton. Azt reméljük, egyre többen csatlakoznak majd hozzánk, hogy a valóságról beszéljenek, írjanak, olvassanak
A leghelyesebb,- ahogyan Pilhál György a szombati hetilap első számában, augusztus 1 –én írja, – ha Jókai Mórra, a költő egyik legjobb barátjára hallgatunk, aki ötven évvel Segesvár után, 1899-ben ezt írta: „Nem is halt meg. Hányszor feltámadott. Ott él minden magyar szívében, házában. Mentől tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja.”
