A MŰVÉSZETI ALKOTÁS, MINT KOMMUNIKÁCIÓ ÉS ETIKAI ELEMZÉS – A NÉGY SARKALATOS ERÉNY II.
Igazságosság
Josef Pieper összegzése az igazságosságról – többek mellett – az alábbiak szerint így szól; a jogállam eszményének kialakulása óta a közéletet egyre inkább a jog határozza meg, s szinte a jogban oldódik fel (el-eltűnve) az igazságosság erénye. Mintha a jog fel akarná váltani az igazságosság igényét. A helyzet, mint tudjuk, a valóságban egyáltalán nem ilyen egyszerű. Az igazságosság – mint minden erény – az emberrel született. Így a jog (matéria) részletes megvitatása csak az igazságosság (szellem), pontosabban az erkölcs megvitatása „után következhet”. Továbbá a modern jogelméletek, törvények veszélye, hogy az igazságosság alapjait egyöntetűen a társadalomtudományok (szociológia-politika) rendszerező szemléletéből veszik, ültetik át a jogba, s nem magából az egyénből indulnak ki. A kérdésfelvetésnél külön ki kell hangsúlyoznunk azt a tényállítást, hogy nem a társadalom áll egyénekből, hanem az egyének építik fel a társadalmat. Ez lényeges nézetbeli különbség, hisz a társadalmi merev rendszerelméletek nem elég rugalmasak, toleránsak a speciális, egyéni esetekkel szemben, valamint az egyénben zajló lelki folyamatokat gyakran félrediagnosztizálják, vagy egyszerűen nem vesznek tudomást róluk. Ezért fordulnak elő a hétköznapi jogalkalmazásban (a gyakorlatban) olyan igazságtalanságok, melyek az igazságosság követelményének ellentmondanak. A fentiekkel ellentétben azonban, ha az egyénből (az egyén erkölcsét) vennénk biztos kiindulásnak, akkor sokkal biztosabb alapokra támaszkodhatna az igazságosság erénye.
Az egyénből eredeztethető igazságosság a történelemben Platón jellegzetes mondatával kezdődik; „mindenkinek meg kell adni a magáét”. [1]Josef Pieper 1996. A négy sarkalatos erény. Budapest, Vigilia. 48. Lásd. még: Platón: Az állam Tehát az ember (Egyes szám, 3. személy) adja meg embertársának azt, ami jár neki. Ezzel párhuzamosan pedig ki kell mondani, hogy ugyanez az ember nem juthat hozzá, ahhoz, ami őt nem illeti meg. De Szent Ágoston megállapítása is figyelemreméltó: Az igazságosság a léleknek ama rendje, amely nem engedi, hogy Istenen kívül másnak a szolgái legyünk. Az igazságosság esetében azért hivatkozik Istenre, mert, ha keresztény értelemben neki szolgálunk, akkor minden embernek is szolgálunk, és ha helyesen szolgálunk Istennek, akkor törvényei figyelembevételével az embereknek is helyesen fogunk szolgálni. Platón után másfél évezreddel viszont Aquinói Szent Tamás igazságossággal kapcsolatos definíciója sem megkerülhetetlen; az igazságosság az a magatartás (habitus), amely állhatatos és kitartó akarattal elismeri mindenkinek a jogát. Mint látjuk, Tamás a magatartást, mármint a jellemet az akarathoz köti. Ahhoz az akarathoz, amely az ember belső elhatározásából, döntéséből származik. A teológus-filozófus ezzel párhuzamosan elmélkedéseiben azt is kifejezi, hogy az igazságosság alapján tudja az ember a sajátját megkülönböztetni másétól. Valamint az igazságosság teremt rendet a dolgok között.
Visszatérve a fundamentumra, hogy mindenkinek meg kell adni, azt, ami a magáé, viszonylag egyszerűnek tűnik, valójában fáradságosabb megértést igényel. Rögtön a kifejtés elején egy alapvető kérdés merül fel a gondolkodó elmében „Rendben, adjuk meg mindenkinek a magáét, de ez feltételezi azt a megelőző aktust, hogy valami valakié lesz…” Itt kísértetiesen visszakerültünk az eredeti kiinduló mondathoz. (Bármily bonyolult ez a kérdés, annyi biztos, hogy az igazságosság tárgya a tulajdon=birtok (joga) –, és itt nem csak anyagiakról, hanem munkavégzésről, cselekvésről is beszélünk.) Tamás szerint mivel az igazságosság aktusa feltételezi az okosságot (valóságos dolgok igazsága melletti döntés); a jogok és javak valós feltérképezése fogja megadni az igazságosság rendszerét.
„Az igazságosság azáltal válik ki az erények közül, hogy eligazítja az embert a másokra vonatkozó dolgokban, a többi erény mindenkit csak a saját dolgaiban tesz tökéletessé, hiszen csak önmagában szemléli.” Vagyis az igazságosság a másik emberrel való kapcsolatban jelentkezik. Igazságosnak lenni annyi, mint hagyni, hogy a másik más legyen a szeretet oldaláról, dolgában. Radikálisan megfogalmazva: akkor is elismerjük a másikat, ha nem szeretjük. Van egy másik; aki nem azonos velem, mégis jár neki a magáé. Az igaz ember azáltal válik igazzá, hogy megerősíti a másikat másságában, és hozzásegíti a járandósághoz.
Az igazságosság rögtön két dolgot is hordoz magában; az adóst és a hitelezőt. Ezért, ha igazak szeretnénk lenni, akkor nem a jogosultra figyelünk, hanem az adósra, akinek fizetnie kell, akinek a járandóságot meg kell adnia. Az igazságosság egyértelműen őáltala teljesedik be. Akit az igazságosság megszólít, ugyanolyan helyzetbe kerül, mint az adós. Egyértelműen szembetűnő, hogy minden egyes adósságkiegyenlítéssel, egy bizonyos erkölcsi akaratnak teszünk eleget, vagyis egyfajta kötelességnek felelünk meg. Jól megfigyelhető, hogy ezen a kötelességen alapul a „kell” igazságban gyökerező etikai alapja.
Lényeges megvizsgálnunk, hogy ki az a másik ember (partner), akivel igazságosan cselekszünk. A másik fél értelmezhető, mint közösség, szociális egész. Téves elképzelés, amikor azt hisszük, hogy a közjóval csak akkor kerülök kapcsolatba, amikor adót fizetek, valamint az állam törvényeit betartom. Akkor is, amikor egyénileg rendezetlen vagy rest vagyok. Hisz a közjó az egyes egyének jóságából tevődik össze.
Mikor uralkodik a nép körében igazságosság? Az államférfi, Thalész szerint: ha egy nép körében sem túlságosan gazdagok, sem túlságosan szegények nincsenek. Biasz szerint: ha egy államban úgy félik a törvényeket, mint a zsarnokot. Szolón szerint: ahol a bűnözőt nemcsak azok vádolják és ítélik el, akiknek ártott, hanem azok is, akiknek nem. Kheilón szerint: ha a polgárok leginkább a törvényekre és legkevésbé a szónokokra figyelnek. Tamás szerint: ha a három alapviszonyulás, a közösségi élet három alapvető struktúrája helyesen van elrendezve. Ezek a következők: az egyes emberek viszonya egymáshoz (ordo partium ad partes), a szociális egész viszonya az egyénhez (ordo totius ad partes), az egyén viszonya a szociális egészhez (ordo partium ad totum). Az első a kölcsönös vagy csere igazságosságnak, a második az osztó igazságosságnak, a harmadik a törvényes, általános igazságosságnak van alárendelve. Kérdés, hogy éli meg ezt a három viszonyrendszert maga a szubjektum, melybe bele van helyezve? Hisz a viszonyrendszerben kiemelten fontos leszögezni, hogy nem az igazságosság szabályoz, nem a rendszer irányít, hanem az igaz ember. Ez az ember pedig gyakorlatban, a konkrét valóságban valósítja meg hordozóként az igazságosság említett három formáját. Természetesen mind a három esetben másféle módon.
A kölcsönös csereigazságosság az igazságosság ősi, steril, klasszikus formája. Ennek többféle magyarázata van. Elsőként említhetjük, hogy az emberi kapcsolatokban minden partner független, autonóm személyként áll a másikkal szemben, míg a másik két alapviszonyulásnál a nem teljesen különálló személy kerül szembe a „mi”-vel. Másodikként felvethetjük, hogy a partnerek azonossága és egyenrangúsága is csak a csereigazságban érvényesül, hisz az egyén homogén kisebbsége, szembekerül a közösség heterogenitásával és többségével.
Az osztó igazságosság egyenlő a hatalom gyakorlásának igazságosságával. Itt az egyén nem egyenrangú a szociális egésszel. Természetesen a szociális egész egy személlyel is azonosítható, mint például az uralkodóval, a kormányzóval (aki a nép által felruházott jogokkal a nép képviselőjét testesíti meg), de a katonai vezetőt, a tanítót, a törvényhozót is jelölheti. Fontos leszögezni, hogy ez a szociális egész sohasem egyenlő egy arctalan gépezettel, mert, ha igen, akkor könnyen egy kollektivista gondolkodás csapdájába esünk.
Ellentétben a kölcsönös igazságossággal az osztó igazságosságnál az egyént nem az egyéni járandóság illeti meg, hanem a mindenkit megillető őrá eső része. Az első esetben fizetés, a második esetben részesedés történik. Míg az elsőnél bármely kívülálló ugyanazt az igazságot látva ugyanazt a járandóságot fogja megállapítani, addig a másodiknál a közjaváért felelős személy álláspontja és szemszöge fogja azt meghatározni. Továbbá az elsőnél „viszonyító” kiegyenlítés, míg a másodiknál számszerű, „kvantitatív” kiegyenlítés történik.
A fentiek fényében könnyen mondhatjuk rögtön az osztó igazságon alapuló államformát torzításokkal és igazságtalanságokkal teli totalitárius berendezkedésnek, s átgondolatlanul menekülhetünk a demokrácia utópisztikus alternatívája felé. Valójában „a politikai élet méltóságát akkor lehet helyreállítani, ha a nép átérzi az uralkodás nagyságát és az uralkodóval szemben támasztott magas emberi igényeket, (valamint az uralkodó felelősségteljesen uralkodik). Ez pontosan ellentéte a hatalom totalitárius felmagasztalásának.” [2]Josef Pieper 1996. A négy sarkalatos erény. Budapest, Vigilia. 94. Ennek gyakorlati kivitelezése pedig csak a közemberének nevelésével, oktatásával lehetséges.
Végül, hogy eljuthassunk, érinthessük, egyáltalán megérezhessük, s ezeken keresztül megérthessük azt a fogalmat, amelyet irgalomnak nevezünk, azaz el tudjuk fogadni az isteni igazságszolgáltatás lényegét, az irgalmas igazságot, az istenítéletet, ahhoz Kerényi Károly mítosz elméletét is meg kell majd ismernünk. [3]/Lásd. még: A hit és a mítosz – különösen fontos a tudatos életvezetéshez szükséges hit megléte/ A Magyar Értelmező Kéziszótár igencsak szerény módon fogalmazza meg ezt röviden, s ekképpen: irgalom=megbocsátás, valamint irgalmas = a bajban levőn segítő, könyörülő ~ cselekedet. [4]Juhász- Szőke- O. Nagy- Kovalovszky 1972. Magyar Értelmező Kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó. 601.
A Hidegkúti Hírek Pesthidegkút életével, helytörténetével, kulturális eseményeivel és közéleti témákkal foglalkozik.
Hivatkozások
| ↑1 | Josef Pieper 1996. A négy sarkalatos erény. Budapest, Vigilia. 48. Lásd. még: Platón: Az állam |
|---|---|
| ↑2 | Josef Pieper 1996. A négy sarkalatos erény. Budapest, Vigilia. 94. |
| ↑3 | /Lásd. még: A hit és a mítosz – különösen fontos a tudatos életvezetéshez szükséges hit megléte/ |
| ↑4 | Juhász- Szőke- O. Nagy- Kovalovszky 1972. Magyar Értelmező Kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó. 601. |