Vajon a választókerületünkben az ellenzéki előválasztást nyerő jelölt lesz jövőre a kihívó?

– avagy az erkölcs és a demokrácia együttes kérdése

Dr. Erdősi Károly

A tavalyi időközi országgyűlési választás előestéjén – mintegy főpróbaként – „vérrel és verejtékkel” nagy nehezen az ellenzék összekovácsolt egy közös jelöltet, aki végül is alulmaradt a küzdelemben. Ezt megelőzően még a Magyar Nemzet 2020. szeptember 25-i, pénteki számában azt olvastam, hogy az egyik politikai párt akkor még „hivatalában” lévő ifjú elnöke úgy nyilatkozott, „hogy van egy választási helyzet, amikor különböző nézetű és értékrendű ellenzéki pártok együttműködnek egymással”. Erre lehetőségük és természetesen joguk is van. Amennyiben a „politikai erkölcsük” azt megengedi, akkor éljenek is vele. Azonban az már egy teljesen más kérdés, hogy mit szól mindehhez az adott párt szimpatizáns választópolgára. A sajtóhír úgy folytatódott; hogy az elnök „a választókörzet lakosaira hárította a felelősséget”, valamint azt mondta, hogy „ha nyerni tud, akkor a választók úgy határoztak, hogy neki nyernie kell azzal az értékrenddel, ami neki van.”Az ehhez fűzött újságírói kommenttel egyetértve, az elnök így vonta kimagát az erkölcsi dilemma alól. Az eltérő értékrendek fentiekben bemutatott kényszerű összemosása további gondolkodásra kellett, hogy késztessen mindenkit……És talán még az ellenzéki választópolgár is ezt végig gondolta, amikor most az előválasztási választáson közel csak 3% adta rá voksát.

Nézzük mi most a jelenlegi helyzet, amely a jövő évi választáskor már egészen másról szól majd? Az ellenzéki polgárnak nem több ellenzéki jelölt közül kell a számára legjobbnak tartottat kiválasztani, hanem amennyiben más lesz az a ténylegesen induló, mint akire az előválasztáson szavazott, akkor majd „vérrel és verejtékkel” meg kell, hogy győzze magát az X behúzásához.

Amennyiben akkor még az ellenzéki összetartást mutató szövetség egyáltalán  fennáll, vajon nyújt-e elegendő erőt az ellenzéki választónak arra, hogy a „szövetség által ráerőltetett, megfelelő helyre” tegye az X-ét? Még nehezebb dolga lesz, ha ez a szövetség akkorra felbomlik, ha a pártjának elitje sem tartja be az előválasztás akkori szabályait. Például mégis csak több, avagy teljesen új jelöltet  indítanak az egyes ellenzéki pártok, amelyre még joguk is lesz, van, igaz „politikai erkölcsük” már nem engedné meg nekik. Ahogy ezt már újfent láttuk, hogy akkor ismét lesz, egy „még újabb” választási helyzet, mint amilyen az előválasztáson elkezdődött, és azóta is folyamatosan tart, azaz megint „van egy választási helyzet, amikor különböző nézetű és értékrendű ellenzéki pártok együttműködnek egymással”, de most az „egy” az most „mást” jelent (teszem, teszik hozzá játszi könnyedséggel). Azaz úgy alakult, hogy „most más a helyzet”, mert a politikai érdek éppen 2022 áprilisában majd ezt kívánja láttatni velük. Megtoldva még cinikusan azzal is; „ha nyerni tud, akkor a választók úgy határoztak, hogy neki nyernie kell azzal az értékrenddel, ami neki van.” Végül megtetézik majd az egészet azzal, hogy választás után „a választókörzet lakosaira” hárítják a felelősséget,azaz „iránytű nélkül” marad az ellenzéki választópolgár.

De nézzük meg szűkebb pátriánkban is, hogy mi a helyzet. Az előválasztási kampány kezdetén hárman is megméretni kívánták magukat; Berg Dániel II. kerületi alpolgármester a Momentumtól, Cseh Katalin férje, Kálmán Olga ismert újságíró, a DK elnökségi tagja, és végül a nyerő Párbeszédes, jelenleg is országgyűlési képviselő, Tordai Bence. Mindhárman valamilyen értelemben nem egy könnyen fogadhatták el az előválasztási versenyhelyzetet, hiszen ismert, erős, önjáró személyiségek eleve nehezen viselik el ha versenyeztetik őket, de pártjukon belüli elfoglalt, már kivívott helyzetük is ezt sugallja.

Ha tehát új, azaz „más” lesz áprilisra a helyzet?? ….. Már pedig előszele immár érezhetően megérkezett Márki-Zay Péterrel, bár eddig is ez be volt kódolva a valódi tét nélküli „show” műsorban. Az ellenzéki polgár nem ismerte fel, hogy szerencsejátékban vett részt. Eltalálja-e, eltalálta-e, hogy miben, mire „játszanak” éppen a nagyok? – kérdését nem tette fel magának.

Kié lesz végül is a behúzott X, ha áprilisban mégis egynél több induló közül is választhat? Avagy egyáltalán elmegy-e a „fegyelmezett”, a kormánypártot leváltani akaró ellenzéki polgár, s behúzza-e végül is az X-et, ha az előválasztáson éppen a másik jelöltre szavazott. Mondhatná a kormánypárti választó, hogy ez az ő dolguk. Az érdekek, az érdekeltségek mentén gyakran változnak a dolgok, s azt követve választanak azon az oldalon, ennek megfelelően bizony mindig következetesen és követhetetlenül. A gyűlölet nem emberi érték, csak látszólagos, előbb-utóbb halványuló érdek.

De gondoljuk mégis tovább csak közös dolgainkat!

Vegyük a fáradtságot és meditáljunk el az alábbi sorokon! – Hasznunkra válik a felismerés, a megismerésük.

„Aki neveltetése következtében megszokta, hogy úgy cselekedjék, amint a görög városállamban (a demokrácia szülő-és gyakorló helyén) szokás és illendő, az etikusan (a közös ethosz – erkölcs szerint) cselekszik, mert megtartja és tiszteli az általánosan elismert erkölcsi kódex szabályait és normáit.”

Viszont „aki nem követi vakon az áthagyományozott viselkedési szabályokat, magatartásmintákat és mértékeket, hanem hozzászokik, hogy saját (egyéni – individuális) belátása és megfontolása nyomán tegye az éppen megkívánt mindenkori jót”, annak a magatartása, viselkedése „már nem ethosz, hanem éthosz; karakter, jellemszilárdság, maradandó készség a jóra, azaz erény.” ^[1]Nyíri Tamás: Alapvető etika. 12. o.

Másképpen megfogalmazva, s megközelítve mindezt; „A morál vagy erkölcs (a mindennapok gyakorlatában) az emberi kapcsolatok történetileg kialakult elrendeződése, olyan természetesen szerveződött életforma, amely visszatükrözi bizonyos cselekvési közösség értelem- és értékfelfogását……”.

Ugyanakkor ”….. az elvont erkölcsiség vagy moralitás (az egyén etikája) pedig ahhoz áll közel, amit az éthosz fejez ki; a cselekvés olyan minőségét, amely vállalja a jó iránti feltétlen elkötelezettséget.” ^[2]Nyíri Tamás: Alapvető etika. 13. o.

Tehát, immár az előbbi meghatározások alapján is újból megerősíthető, hogy az előzőkben említett elnök valóban „kivonta magát az erkölcsi dilemma alól”, mint politikus. Ha valaki közszereplőként, politikusként zárójelbe teszi a saját etikai normáit, akkor ezzel azt sugallja, hogy pártjának a tagsága és az őt támogató választópolgárok is hasonlóképp cselekedjenek. A hagyományos normalitás ugyanis az lenne, hogy a vezető és a párttagság erkölcsi és etikai normái egybeessenek. Mert csak ekkor várható el a választótól, hogy pártjukkal azonosuljanak, és sajátjukra szavazzanak az emberek.

Kérdésként felmerül, hogy ha egy politikusnak nincsenek etikai normái, akkor a párt tagjainak mivel kell azonosulniuk? Hasonlóképpen, a választóknak kell-e a politikus értékrendi változását követniük? Milyen mértékű flexibilitás megengedett az erkölcsi és etikai normák vonatkozásában? Megannyi válaszra váró kérdés. Az „alapdilemma” már a békeidőben is ezen kérdések és válaszok értékeléséből, megítéléséből születik, aztán később fokozott erővel tér vissza a választási kampány időszakában. Ez a harc kíméletlen lesz, mert mára már az etikai és erkölcsi normák minden tekintetben, minden területen nagyon távol állnak egymástól, ráadásul még a normalitástól eltérő erős normavesztés is folyamatosan tapasztalható az általános gyakorlatban. Normavesztés a normalitástól? Nem játék ez az üresnek tűnő szavakkal! Ezt fizetjük meg – még hétköznapjainkban is – dilemmáinkkal és harcainkkal.

 „Nyelvében él a nemzet!”

Az erkölcsi és etikai fogalmakat a hétköznapi kommunikációnkon túl a politikai életben, sőt még a tudományos életben is gyakran egymással keveredve használják. Például az alábbi szinonimákat, illetve ellentétpárokat hol erkölcsi, hol etikai gyökerűnek érezzük: igazságosság és igazságtalanság, mértékletesség, bátorság és vakmerőség, hűség, humánusság, megbízhatóság, szolidaritás és vetélkedés, azonosság és megegyezőség (identitás). Az individuumnak úgynevezett „előzetes erkölcsi-etikai tudásra” kell szert tennie ahhoz, hogy felismerje közülük a saját erényeit, kompetenciájába tartozókat és ezeket el tudja különíteni a kisebb vagy nagyobb politikai-társadalmi közösség erkölcsi kategóriáitól, azoknak is ideológiai kérdésköreitől.

A görög városállam szabad individuumokból álló poliszközösségében élő ember értette, hogyha a tartalmas közösségi élethez akar tartozni, akkor a „pathosztól” (ösztönöktől, indulatoktól, és szenvedélyektől), fel kell emelkednie a „logoszig” (az észszerű belátásig). Ezt a harmonikus kölcsönösséget az éthosz, a jellem biztosítja, amely a hétköznapi gyakorlatban nem jelent mást, minthogy az individuum a vállalt közösség érdekeivel teljes mértékben azonosulva részben vagy teljesen lemond „magánérdekének” érvényesítéséről erényessége és helyes ideológiai ismeretei révén. A lemondás mértékének aránya a demokrácia gyakorlása során természetesen a demokrácia valamilyen mértékű deficitjéhez vezet, hiszen az individuum érdekei többé-kevésbé sérülnek. A politikai életben minden kérdést és problémát pontosan e „demokráciadeficit” okoz, mivel az individuum éthosza és a közösségi ethosz között óhatatlanul konfliktus alakul ki, hiszen a választópolgár úgy érzi, hogy a győztes politikus nem őt képviseli, az ő éthoszát – jellemét, véleményét, érdekeit pedig nem teljesen veszi figyelembe. A választás előtt tehát különböző éthoszok és közösségi – ideológiai ethoszok egymás elleni küzdelme követhető nyomon az ideológiák összecsapásakor. A választás után pedig az individuum esetleges csalódottságát csak fokozza a be nem tartott választási ígéretekkel és a hozzájuk kapcsolódó ethosszal, politikával, ideológiával való szembesülés. Az éthosz, azaz az individuum esetében a jellem viszonylag időben állandó, de a polgár a választási szavazófülkében a titkos szavazásnál sok esetben a pillanatnyi vélt érdekének megfelelően, és nem az akár hibátlan jellemének, vagy még rosszabb esetben hibás jellemének megfelelően szavaz. Ezzel szemben a közösségi ethosz időben még változik is, és ilyenkor mondhatja a győztesre szavazó polgár, hogy én „nem ilyen lóra szavaztam”.

Az individuum személyisége Arisztotelész szerint nem a születéssel készen kapott, statikus adottság; hanem lényege éppenséggel az ember társadalmiságában rejlik. Egyik fő művében, a Nikomakhoszi Etikában ezt a nevezetes alaptételét így fogalmazza meg: „…nem természettől, de nem is a természet ellenére fejlődnek ki bennünk az erények.” ^[3]Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika. Budapest, 1971. 32. o., azaz „az erkölcsös cselekvés nem pusztán egyéni pathosz szavának követéséből, de nem is a jó pusztán racionális felismeréséből következik; az erkölcs, az egyén társadalmi tevékenységében begyakorlott, megszilárdult, megszokott helyes cselekvés.” ^[4]Zoltai Dénes: Az esztétika rövid története. 28. o.

A fentiekből kirajzolódik, hogy a demokrácia működése egy komplex folyamat, emiatt megértését és gyakorlását egyaránt nehéznek tartja az egyszerű választópolgár és a professzionális politikus is. Summásan ekképpen jellemezhetjük a demokrácia rendszerét: „szükséges rossz, de nincs nála jobb”. Sokan, sokféle módon próbálták a politikusokat az emberekhez közelebb hozni, és elfogadtatni immár jelzős szerkezet segítségével a „saját” demokráciájukról szóló elképzeléseiket, így született meg például a népi demokrácia, a liberális demokrácia vagy a kereszténydemokrácia fogalma. A liberális demokrácia hívei rendre hangoztatják, hogy egy demokrácia nem lehet másmilyen, csak liberális, ezáltal el nem ismerve a kereszténydemokráciát, mely tőlünk nyugatabbra sikerességét már nem egyszer bebizonyította.

Ezeket mindenképpen végig kell gondolnunk az erkölcsi és etikai alapfogalmak tárgyalásánál, a demokráciával kapcsolatosan, az individuum és a társadalom, mint közösség viszonylatában, ha meg szeretnénk érteni, hogy milyen politikai kultúrában élünk, avagy éppen milyen kultúrpolitikai célok alanyai vagyunk. Ugyanis az aktuális jelenben mindig a szellemi frontvonalakon folyik a küzdelem arról, hogy hogyan gondolkodjanak a jövő választópolgárai a demokratikus választások idején. Más szóval élve folyamatos kampányban élünk, melyben a cél a választópolgár tartós megnyerése. Ezért elengedhetetlen a jó és a helyes választói döntés meghozatalához, majd a demokratikus hatalom gyakorlásához, hogy a két leginkább meghatározó társadalmi erő, nevezetesen az igazságosság erénye és az identitás (önazonosság/nemzeti tudat) a lehető legkevésbé se sérüljön. A sikerhez fel kell sorakoztatnunk magunkban az igazságosság mellé a másik három, úgynevezett „sarkalatos erényt”; az okosságot, a bátorságot, és a mértékletességet. Ezek mindegyike több-kevesebb mértékben bennünk lakozik.

Talán sejti ezt a politikai porondon szereplő ellenzéki „botcsinálta politikus”, ugyanakkor mindezt tudja, s gyakorolja is az ettől homlokegyenesen különböző államférfi. Utóbbit arról ismerhetjük fel, hogy mindent megtesz a választópolgár igazságának érvényesüléséért a négy sarkalatos erény mentén. Támogatja az okosságot, azaz a valós ismeretek széleskörű eljuttatását a polgárokhoz. Bátorsága példaértékű, így nevelés formájában jár előttünk és nem liberális érzékenyítéssel kíván átformálni, „jobbá tenni” bennünket. Végül, de nem utolsó sorban mértékletességre int bennünket, hogy el tudjuk fogadni az óhatatlanul bekövetkező demokrácia deficit okát, mértékét, következményét, és ezzel összefüggésben annak tartalmát. Mert tudnunk kell, hogy korunkban már nem valósítható meg a görög városállamok, így például Athén vagy Spárta „poliszerkölcse”, valamint polgárainak „éthoszát”, etikai normáit a ma emberének a több vagy kevesebb egyéni érdekérvényesítési igénye felülírja.

Kant filozófiájában a politika és az erkölcs maradéktalan összhangja csak akkor valósulhat meg, ha az emberek egymás között az örök béke megteremtését kötelességnek, s egyben reménységnek tekintik, azaz „olyan feladatnak, amely fokról fokra – az ő szavaival élve – végtelenbe tartva közeledésként megoldódhat.” ^[5]Kant, Immanuel: Az örök békéről. In.uő: Történetfilozófiai írások. Szeged,1997, Ictus, 255-333.p. Azonban ez még a távoli végtelenben sem lehetséges, mivel a fogalomszótárban a politika szó alatt a következő olvasható: „Szociológiai-politológiai értelemben leggyakrabban a hatalomért folytatott küzdelmet nevezik politikának.”^[6]Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? Századvég Kiadó, Budapest. 1994, Fogalomszótár Küzdelem, harc és örök béke szavak ellentétes szópárok.

Utóbbi időben a politikusok megnyilatkozásai – immár igen figyelemre méltó formában és mértékben – sokszor a filozófia területét érintik. Némelyek csak „filozofálgatnak” az ellenzéki oldalról, választási politikájuknak kidolgozásához balliberális filozófusok segítségét kérik, s foglalkoztatni kívánják őket tanácsadói munkakörben. Orbán Viktor miniszterelnök, a Magyar Nemzetben megjelent „Együtt újra sikerülni fog” című politikai esszéjében felvállalta, – ahogy ezt már korábban is tette – az elkerülhetetlen politikai harcot a kereszténydemokráciáért. Tette ezt a polgári éthoszhoz tartozó, mondhatjuk korunkban a keresztény erkölcs megtartásának védelmében és jegyében, ahogy azt a fentiek értelmezésében már körbejártuk. És ez nem jelentett mást, mint, hogy az igazságról igazságként, az okosságról mindenki számára közérthetően beszélt, és bátorított a küzdelemre, a kialakult helyzethez megfelelően mértéktartóan, erkölcsösen. 2021. október 23-i ünnepi beszéde is ennek jegyében szólt. Legyünk mindannyian egy kicsit „keresztény filozófusok” majd a kampány idejére, de a választófülke magányában mindenképpen, hiszen az ehhez szükséges segítséget megkaptuk, megkapjuk.

Ki lehet, vajon ki lesz a kihívója, kihívói a FIDESZES dr. Gór Csabának? Tudják-e majd az ellenzéki választók is az „erkölcs és a demokrácia együttes kérdésének” e leckéjét? Ahogy ezt majd a kormánypártra szavazók, a többség tudja.