Gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszter a Kölcsey emlékezete c. beszédét a „Napkelet” irodalmi folyóirat ELVEK ÉS MŰVEK rovatában jelzésértékűen több oldali meggondolásból jelentette meg 1923-ban. A nemrégen elfoglalt kultuszminiszteri tárca egyáltalán nem kötelezte őt arra, hogy publikáljon. De a tudósnak egész élete során áthatott publikációs igénye mellett, mint kultúrpolitikus napi politikai munkájának eszközéül tekintette a médiát, és használta azt. Annyira tudatosan tette ezt, hogy parlamenti előterjesztéseit mindig jóval előbb „megszellőztette”, mondhatnánk vitára bocsájtotta, megismertette a széles közönséggel, s ezzel jó előre társadalmi támogatottságot szerzett magának, és természetesen az általa megfogalmazott, képviselt ügynek. Így képviselő társai is felkészültek, felkészülhettek a vitára, de ezek a viták mindig termékenyek voltak, és sikerre vitték elképzeléseit.
Kölcsey Himnuszának centenáriumi (100.) évfordulóját is nagyszabású terveinek szolgálatába állította, mint ahogy a most ünnepelendő 200 éves Himnuszunk is újra lehetőséget adhat a klebelsbergi gondolatokban meglévő idea újra „hasznosítására” is. És hogy mennyire zseniális indíttatású volt már ez a beszéde is, arra álljanak itt az alábbi sorok. (Szinte kiolvasható belőlük újabb száz év elteltével korunk emberének is szóló üzenete, a mai azonos feladatunk, a méltó megünneplés előkészüléséhez.) Idézem;
Úgy érzem, hogy a Kölcsey – emlékünnepeknek ez a megismétlése sokkal több, mint Kölcsey vármegyéje jogos büszkeségének fel – felcsillanása. Úgy érzem, hogy az erkölcsi emelkedés gyönyörű megnyilatkozásának, síron túli nagyszerű engesztelődésnek vagyunk tanúi ma itt. Úgy érzem, hogy engesztelő tüzet gyújt a vármegye nagy fiának, kinek igazát az ősatyák nem tudták egészen megérteni.
Láthatjuk, hogy már itt az emlékező kezdő sorokban megadja az alaphangot. Valamint észrevehetjük, hogy micsoda diplomáciai érzékkel, egyáltalán nem erőszakkal hívja fel a figyelmet azokra, hogy „emlékünnepeknek ez a megismétlése sokkal több”,….. „hogy az erkölcsi emelkedés gyönyörű megnyilatkozása”, …és hogy „engesztelő tüzet gyújt a vármegye nagy fiának, kinek igazát az ősatyák nem tudták egészen megérteni”. Kulcsmondatok ezek a mozgósításra, mert ha nem követnénk a fent megfogalmazottakat, akkor hibát vétenénk, és nem szolgáltatnánk elégtételt Kölcseynek. Annak a Kölcseynek, akinek ugyanez a vármegye, – idézem, –
Kölcsey politikai pályájának idő előtt véget vetett. És mégis Szatmár vármegyének nincs oka a Kölcsey dolgában vezeklésre, mert (ott-szerk.)… a nagy hazafi és szónok egyénisége és politikai fölfogása kifejlődött.
A mesteri, a kellő ünneplést megalapozó felvezetés után azonban Klebelsberg hamarosan rátér Kölcsey munkásságának úgymond szakmai értékelésére is. A tudós politikust, a politikus tudóst, – amelyből manapság oly híján vagyunk, – avagy mindkettőt megtestesítve Klebelsberg így beszél;
Költészetének egy része, szépirodalmi, kritikai és esztétikai munkái ma már csak irodalomtörténeti jelentőséggel bírnak. De az minden kétség fölött áll, hogy hagyott nekünk egy örök dalt és egy örök tettet. Örök dala a Himnusz, melyet — amíg magyar ember élni fog — a lelki emelkedés pillanataiban énekelni fog nemzete.
Majd a kultuszminiszter Kölcsey 1835-iki pozsonyi országgyűlésről való önkéntes távozását, mely az örökváltság kérdését érintette, ekképpen jellemzi;
lelkiismeretének parancsával összeegyeztetni nem tudván, követi megbízatását Szatmár vármegye rendjeinek kezébe visszaadta s ezzel legújabb kori alkotmányos életünknek már a kezdetén a magyar politikai elvhűségnek örök emléket állított. De örök emléket állított a politikai önzetlenségnek is, mit meg kell szívlelnünk különösen ma, midőn az osztályérdekek megint mindenekfelett uralkodni látszanak, mikor az osztályérdekek fűtik a politikai életet.
Kell ehhez hozzátennünk még valamit?
Ezután Klebelsberg már csak szigorúan véve nyelvi és irodalmi kérdéseket elemez Kölcsey munkásságánál, és megállapítja, hogy Kölcsey
vezette át a nyelvi és irodalmi megújhodás mozgalmát a politikai térre s így Széchenyi mellett a politikai megújhodásnak egyik legszámottevőbb, legöntudatosabb képviselője lett.
Később ezt a következőképpen fejti ki;
Bessenyei, nyomában Kazinczy és írótársai megreformálták a nyelvet, új életre keltették az irodalmat, de bár a nemzeti érzést hatalmasan élesztették, a politikai pályára nem léptek. Kölcseynek, Kazinczy legtehetségesebb, mesterét túlszárnyaló tanítványának volt fenntartva a gondviselésszerű hivatás…..
Magyarázatként mindehhez hozzáteszi, képszerűen, tudván azt, hogy a jobb megértéshez, a mélyebb átérzéshez szükséges és elengedhetetlen a társítás, a dolgok egymás melletti erősítéseinek bemutatása;
a reformkornak hatalmas nyitánya, nagyszerű ouverture-je: Kölcsey Himnusza. Amint a nagyobb zenei alkotásokat lendületes prélude vezeti be, úgy a reformkor nagy magyar szimfóniájának kezdeten, 1823-ban, felcsapnak a Himnusz hatalmas akkordjai.
Nemcsak kiváló retorika ez, hanem kiváló szakmai diagnosztika is ez. Sőt ez utóbbit a közérthetőség számára le is fordítja, amikor is azt írja; a Himnuszban
a vallásos és a nemzeti érzés oly tökéletes összhangba olvad össze, s a költemény úgy beleszövődik az ezredéves nemzeti múlt nagyszerű eseményeibe, hogy talán az egész világirodalomban nincs nemzeti himnusz, mely az illető nép sajátos lelkét úgy visszatükrözné,…..
Itt felhívnám a figyelmet, hogy a hagyomány szerepét és erejét, valamint fogalmát egyfajta hatásmechanizmussal írja le, annak is leginkább megtalált szavaival együtt, miszerint;
úgy beleszövődik az ezredéves nemzeti múlt nagyszerű eseményeibe,……
Illetve ezek mellett „még fokozásra” is képes, amikor másokét is megvilágítja. Ekképpen;
Marseillaise volta képen a francia történelem csak egyik szakának: a forradalomnak éneke. A Wacht am Rhein a német élet csak egyik vonatkozásának: a német-francia ellentétnek költői kifejezése. Több nép himnusza az államnak csak egyik alkotórészét, (például – szerk.) a fejedelmet élteti és dicsőíti.
Végső konklúzióként azonban leírja, hogy
Kölcsey Himnuszának ereje ezzel szemben a nemzeti élet és a nemzeti múlt egészének felölelése.
Ugyanakkor jóval később, szinte magának is felteszi a nagy kérdést. Mert, fel kell tennünk, és feltesszük mi is magunkban is a kérdést. Idézem;
ha valaki kutatja, hogy annyi nemzeti hibánk mellett mégis hogyan élhettünk meg ezen a vérrel áztatott földön immár több mint ezer év óta, ha valaki kutatja, hol vannak, mely rétegekbe nyúlnak le a magyar erőnek gyökerei, akkor a magyarázatot megtalálja nagyjainknak, de általában a magyar léleknek abban a nagyszerű összhangjában, amelyben a sorsdöntő órán nemzeti gondolat, érzés, tett és áldozatkészség összeolvadnak. Kölcseyvel eddig túlnyomóan a irodalomtörténelem foglalkozott, pedig Kölcsey a hazafi, a szónok és államférfiú legalább is egyenértékű Kölcseyvel a költővel, esztétikussal és kritikussal.
Írása vége felé Klebelsberg Kölcsey országgyűlési naplóját elemzi ki, mint irodalmi és
elsőrendű politikai történeti forrás (t – szerk.). Beszédeivel úgyszólván megalapította a magyar országgyűlési szónoklatot, s ezek a beszédek egyúttal mérföldkövek a magyar politikai gondolkozás történetében,…….
Befejezésül Magyarország kultuszminisztereként, és mint a Magyar Történelmi Társaság elnökeként pedig felkéri Szatmár vármegye közönségét, fogjanak össze Kölcsey politikai életművének teljes föltárására.1[1]Szatmár megye törvényhatósági bizottsága báró kölcsei Kende Zsigmond bizottsági tag javaslatára a miniszter indítványát határozattá emelte /Szerk.
A szöveg elhangzott 2022. november 12-én a Klebelsberg Napok szakmai fórumán
Hivatkozások
| ↑1 | Szatmár megye törvényhatósági bizottsága báró kölcsei Kende Zsigmond bizottsági tag javaslatára a miniszter indítványát határozattá emelte /Szerk. |
|---|