3. rész
Belpolitika
„/A kormánypolitikát opponáló két (belpolitikai –szerk.)„szélsőség” közül Bethlen első számú ellenfele továbbra is a baloldal volt. … Nyilatkozataiban általában mindkét irányzattól elhatárolta magát, s a kormánypolitikát – amint erre már utaltunk – az „arany középúttal” azonosította./
/Benestől és a kisantant vezetőitől – mint tudjuk – nem állt távol különböző politikai feltételek támasztása. A döntő azonban nem ez, hanem a nagyhatalmak véleménye volt. Ez pedig ebben az esetben is Bethlen malmára hajtotta a vizet. Különösen kedvező volt az angol kormány álláspontja, amely érdemben a demokratikus ellenzék és az emigráció 1923-1924-es intervencióit követően sem módosult. A rendszer antidemokratikus vonásait, melyeket az ellenzék kifogásolt, részben túlhangsúlyozottnak, részben szükségesnek tartották……Hohler budapesti követet – közvetlenül Peidlék (magyarországi baloldali szociáldemokraták vezére –szerk.)látogatása után – pedig úgy instruálta, hogy “…sem Angliának, sem a világnak nem áll érdekében, hogy akár szóban, akár tettel elősegítsék a jelenlegi magyar kormány megbuktatását”. „A mi fogalmaink szerint Magyarország adottságainál fogva egy nem demokratikus ország, amelynek – ha akar – belülről és nem kívülről kell demokratizálódnia” – tette hozzá….Az államháztartás szanálásának és a korona stabilizálásának tervét a nemzetgyűlés 1924. április 18-án fogadta el. Az állami költségvetés tartós egyensúlyának biztosítása érdekében a szanálási törvény nemcsak a nemzetközi kölcsön két és fél éven át folyósítandó részleteivel számolt, hanem a Népszövetség ajánlásainak megfelelően előirányozta az állami bevételek további növelését és az állami alkalmazottak létszámának újabb csökkentését is./”
x
Külpolitika
„Noha szerette volna, az angol és olasz támogatást Franciaország egyedül nem tudta hatékonyan ellensúlyozni. A kommunisták elleni politikai perek pedig természetesen még kevesebb figyelmet váltottak ki Nyugaton. A népszövetségi kölcsön belpolitikai feltételek nélküli kibocsátása Bethlen nagy győzelme és a baloldal nagy veresége volt.”
x
„Az államháztartás stabilitása ennek ellenére a vártnál jóval korábban, már 1924 végén helyreállt. A költségvetési deficit megszüntetésére a felvett kölcsönnek mintegy negyede (55 millió aranykorona, illetve 81 millió pengő) elegendőnek bizonyult. Ennek alapján biztosra vehető, hogy a költségvetés egyensúlya külföldi kölcsön felvétele nélkül is elérhető lett volna. Miért döntött Bethlen mégis a kölcsön felvétele mellett? Ahogy már eddig is utaltunk rá, három fő szempontja volt. Először: nagyon tartott attól, hogy még magasabb adóterhek megállapítása és még több állami alkalmazott elbocsátása tovább fogja növelni a társadalom széles rétegeire egyébként is jellemző szociális elégedetlenséget, és ez táptalaja lesz újabb politikai zavaroknak. A szélsőjobboldal bázisa és befolyása ezáltal tovább növekedett volna, s ez a minden elemében még kialakulatlan rendszer tartós destabilizálódását idézhette volna elő. Másodszor: a saját erőre támaszkodó szanálást a győztes hatalmak és a kisantant nagy valószínűséggel egyaránt úgy értékelték volna, hogy Magyarország gazdasági kondíciói kedvezőek; tehát semmi sem áll útjában annak, hogy az ország nagy jóvátételt fizessen. Jellemző, hogy a Jóvátételi Bizottság 1921-1922-ben 5 milliárd, s a „baráti” Olaszország 1923 elején 2,8 milliárd aranykorona jóvátétel fizetését tartotta indokoltnak. Bethlen ezt tudta, és 1923 őszén Kozma Miklóst úgy tájékoztatta, hogy a kölcsönkérelem egyik „fő motívuma” a „reparációk fizetésének elodázása”. Számítása lényegében ezen a ponton is bevált. A megállapított összeg (200 millió aranykorona) az eredetileg tervezettnél jóval kisebb, s a fizetési ütemezés kedvező volt. Harmadszor: az alacsony belső tőkeképződési szint miatt a magyar gazdaság finanszírozásának egyik fontos forrása hagyományosan a külföldi tőke volt. A magyar gazdaság ezt 1920 után is igényelte. Állami kölcsönt azonban a jóvátételi kérdés rendezetlensége, illetve az állami bevételek zálogjoga miatt nem vagy csak rövid lejáratra és gazdaságtalanul magas kamatra lehetett kapni. A népszövetségi kölcsön elnyerése ezzel szemben bizalmat keltett nyugati pénzügyi körökben, és további hitelek egész sora előtt nyitotta meg a kaput.
1929-ig, a nagy gazdasági világválság kezdetéig a különböző magáncégek, egyházak, önkormányzatok összesen mintegy 1,9 milliárd pengő hosszú, közép és rövid lejáratú hitelt vettek fel. A háború előtti kölcsönökkel együtt az ország adósságállománya így 1929 nyarára 3,5 milliárd pengőre emelkedett. Az egy főre jutó adósságállomány ekkor az egész térségben Magyarországon volt a legmagasabb. A megemelt összegű és az infláció megszűnésével értékállóvá váló adók, a létszámcsökkentések, valamint a népszövetségi kölcsön segítségével az 1924-1925-ös gazdasági évtől az 1928-1929-es gazdasági évig az állami költségvetés minden évben jelentős bevételi többlettel zárt. Ezt a többletet (az 5 év alatt összesen 931 millió pengőt) a kormány elsősorban beruházásokra fordította. A beruházások évi átlagos összege (200 millió pengő) elérte a történelmi Magyarország 1900 és 1910 közötti beruházásainak (100-200 millió korona, azaz 136-272 millió pengő) összegét.
Az évi 200 millió pengő „pazarló” felhasználásáért Bethlent utólag igen sok támadás érte. A valóság ezzel szemben az, hogy az esetleg feleslegesnek tartható kiadások, mint például az új hivatali épületek építésére és a régiek renoválására (ideértve a lillafüredi építkezések 3,5 milliós tételét is) fordított összegek az összes beruházásoknak csak mintegy 10%-át tették ki. A beruházások 90%-ának hasznossága viszont alig vitatható. Legtöbbet, mintegy 400 milliót infrastrukturális jellegű célokra, az úthálózat bővítésére, a vasúti közlekedés és a távbeszélő-hálózat korszerűsítésére, valamint ármentesítési munkálatokra fordítottak.”
