Pitti Katalin operaénekes a Kontúrban

Nincs két egyforma nap; „A legrosszabb napodon is úgy kell énekelni, adni, adni és adni, hogy ne a léc alatt menj át, hanem fölötte. A kérdés az, hogy mennyi a léc fölötti távolság.

Pitti Katalin

A két ünnep között, 2022. december 29-én Pitti Katalin portréját tekinthettük meg az M5 Kontúr című műsorában. Nekünk pesthidegkútiaknak ez azért is örömteli, mert a művésznő ezer szállal kötődik Gercséhez, mint ahogyan azt már a nyomtatott Hidegkúti Hírekből a helyiek megtudhatták az akkori főszerkesztő, Erdősi Katalin Pitti Katalinnal készült nagy interjújából.

Korábbi, Venczel Verához fűződő írásunknál említettük, hogy a jövőben többször is élni fogunk a nyomtatott Hidegkúti Hírekből való szemlézéssel, így most ennek itt van az ideje.(Holnap tesszük közzé.) Kérjük, olvassák el majd azt a címlapos nagy interjút, mely akkoriban volt olvasható, illetve nézzék meg ezt a legutóbbit is, mindkettőből sugárzik az akaró ember ideálja. Azé, az akaró emberé, akiről e heti cikkünk szerint Nietzsche és Schopenhauer is beszél. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a művésznő a Máriaremetei kegytemplom szabadtéri oltárán tavaly is milyen lelki magaslatok megélésre hívott minket gyönyörű énekével.

Az alábbiakban összeállítottunk egy „kis összefoglalót” a látott, hallott műsorból, – mely egyben a recenzió műfaja -, kedvcsinálóként mit is mondott Pitti Katalin a Kontúrban. Megismerhetjük sokoldalú személyiségét, életútját, az élethez való viszonyát, művészetét, önismereti jelleggel. Egyszóval közel enged magához; ki is ő valójában? A műsorban Medveczky Ádám és Hampel Katalin is nyilatkozik, hogyan látják őt.

A műsor felvezetőjéből megtudhatjuk, hogy a világhírű operaénekesnőnek jócskán jutott örömből és szomorúságból egyaránt. Miközben hallgatjuk szavait, hosszan elnézzük gesztusait, mosolyát, megállapítjuk, hogy valóban az említett kettősség; keserűség és életvidám lendület csiszolta a személyét ilyenné, a küzdelmekkel teli úton. Családtagjai a 20. század borzalmait túlélt, átélt emberek. A II. Világháború idején mindkét szülőjét durva tragédia sújtotta. Anyai nagyszüleit tömegsírba lőtték az oroszok, lányuk szeme láttára, édesapja orosz fogságban szenvedett évekig. A megaláztatások és fenyegetések között mindenüket be kellett szolgáltatni. Mivel a hasonló, a hasonló sorsúval érti meg magát, így találtak Pitti Katalin szülei is egymásra. Elmondása szerint nagyon szigorú apai nevelésben részesült; „Fiam az a tied, amit megtanulsz. Az a fontos, hogy kiválóan tanuljál, mert azt nem vehetik tőled el!” – hangzott sokszor az örök életre való apai tanács, utasítás, mint ahogy az is: „Amit csinálsz, azt nagyon csináld, vagy ne csináld! Ha csinálod, amit lehet, csak, hozd ki magadból!”, amelyhez a művésznő hozzátette; „és ez az élet minden területére igaz”. Elgondolkodtató korunk emberének ez a mondhatni poroszosnak aposztrofált pedagógia, főként akkor, amikor nap, mint nap a különböző médiumokból csakúgy ömlik a „Valósítsd meg önmagad, áldozatvállalás nélkül”, valamint a „Minden happy, a boldogság önmagától az öledbe hullik” életérzése. Azonban van egy bökkenő, a felfújt luftballonon keletkezett lyukat már nem lehet betömni, s ennek „tüneti kezelése” a mindenfajta háború. A világ kezd úgy festeni, hogy mindenki mindenkivel kezd összeveszni. Talán mégis jobb lett volna a nehezebbnek ítélt, küzdelmes utat, s a „pedagógiát” választani? – tehetjük föl a kérdést a fiatalkorunkra, saját szüleinkre, vagy éppen gyermekeinkre tekintve. Csak késő ne legyen változtatni. Az, hogy az egyénnek kizárólag jogai vannak, de kötelességei nincsenek; láthatjuk hova vezet. Nyugati civilizációnknak – s elsősorban a mainstreamnek – fel kellene ismernie végre, hogy az építkezés teljesítmény, munka, tudás nélkül nem lehetséges, mert az csak a javak föléléséhez, egymás tönkretételéhez vezet.

Pitti Katalinnal készült műsor során sokszor az az érzésünk, hogy olyan konkrét pedagógiai célokat, módszereket oszt meg a nézővel, amelyek általános érvénnyel bírnak, minden embernek személy szerint szólnak, recept a sikerhez. Vagy tanulság a sikertelenség elkerüléséhez. Vallomásában a csúcsok elérésével kapcsolatosan így fogalmaz; „A művészi kifejezésben szeretnék a legegyszerűbb és a legigazabb lenni.” Milyen nagyszerű gondolatok ezek. Sokszor szembesülünk mi is, hogy úgy kell kitalálnunk, hogy mit szeretne a másik, mi van a dolgok háta mögött. Pedig a megoldás az egyszerű; „egyenes” kommunikációban rejlik, melyre a művészet kiválóan megtanít. Vagyis Pitti Katalin olyan „tolmács” szeretne lenni, amely nem öncélú, nem alakoskodó, nem pózoló, hanem a lélek legbelsőbb üzeneteit hozza felszínre.

Ugyanakkor a művésznő a fentiek megerősítésére egyben arra is rá kíván világítani, hogy édesapja azért választotta lányának a sportot is, hogy megtanuljon küzdeni; veszíteni, felállni és továbbmenni. Elmondása szerint harmadosztályú versenyzőként a gimnáziumban derült az ki, hogy tehetséges énekes. Sorra nyerte a szavaló-és énekversenyeket. Első énektanárnőjének Sík Olga néninek értékelése, – abban az időben, az első meghallgatáson, – pedig ekképpen hangzott; „Szép hangod van, de hogy ebből mi lesz fiam, az az dönti el, hogy mennyi akaraterőd van!” S ezt az élete is igazolta. Nem hiába építi fel teljes filozófiáját, a világ működését Schopenhauer az akarat és a képzet, mindent átható, megformázó és alakító jellegére, mibenlétére. Tudta ezt jól, csak mi vagyunk hajlamosak elődeink tanításait puszta elméletként felfogni. Pedig látható, akaratfilozófiája igenis a konkrétból, a gyakorlatból táplálkozik, és a szellemi megértés útján ugyanoda is tér vissza. Ezt értette meg leginkább Wagner is, – Schopenhauer kortársa és követője, – az operairodalom egyik legnagyobb szerzője, az ebből fakadó drámai sajátosságokat érzi magáénak a művésznő is drámai szerepjátékainál.

Pitti Katalin hitvallása szerint ez „gondolati, lelki pszichés előkészületet is igényel, magadban meg kell keresned azokat az érzéseket, ki kell bányásznod magadból, amiből majd megszólalsz. Amiből elindul az a mű, amit elő akarsz adni. Tehát gyakorlatilag rá kell állni egy sínre, aztán hagyni kell, hogy végigguruljon az a szekér, vagy a vonat végigmenjen…” Természetesen mindez az alkotókkal való teljes együttműködésben lehetséges. Ezért is fontos mentálisan is és etikailag is, tehetjük hozzá az; hogy „Mindig a fegyelmezettségen belül van a szabadság. És akkor alázattal működni… azért imádkozom, hogy mindenből megfelelő arányban tudjak adni.” – vallja.

A beszélgetésből az is kiderül, hogy annak idején az Otello operafilm révén lett ismert az egész ország számára. A nagyok; Ferencsik János, Horváth Ádám, Simándy József, Melis György azonnal és természetességgel befogadták a pályakezdő lányt már a próbák során. Ekképpen is figyelemreméltó, hogy Pitti Katalin visszaemlékezéséből, történetmeséléséből mindvégig az a szerénység rajzolódik ki, amelyből sokszor híján vagyunk. Pedig milyen jó lenne többször tapasztalni mindennapjainkban, emberi kapcsolataink ápolása során. De az is kiviláglik, hogy a szerénység mellett mindig bátor volt, a félelmet, gyávaságot félretette.

A műsor második felében Pitti Katalin a magánélet és a színpad összeegyeztetését illetően sem tér ki; „Mindig szétszakadt állapotban van az a nő, aki asszony, anya akar lenni, és egy hivatást is adott neki az Isten.” Így állandó lelkiismeret-furdalással küzdött, mint anya és énekes, bár édesanyja és a húga sokszor segített neki. A magánéleti partnerekkel nem volt szerencséje. Az elhangzottak fényében megrendítően engedi magához közel a nézőt, s tárja fel a nő és férfi közti alkalmankénti őszintétlen viszonyt is, s abból származó konfliktusok megélt tapasztalatait. Elmondásában a viszonzatlan vágyakozás, a gúny, a röhej tárgya vagy érzete, a semmi nem elég, amit odateszel, az irigység, a féltékenység, az észrevétlen bántás, mind megöli a kapcsolatot. „És amikor arra kerül a sor, akkor tudom, hogy amit kaptam az Istentől, vigyáznom kell, és senki nem veheti el tőlem. Senki más nem határozhatja meg, hogy csináljam, vagy ne csináljam.” – szögezi le. Valódi autonomitásnak lehetünk tanúi, melyen keresztül az ember a valódi belső hang által vezérelt. S itt fontos megemlíteni, hogy nem saját egója által irányított. Merthogy ilyenkor az ember, az isteni hang által választja önmagát, saját útját, a neki felkínált létlehetőségek közül. Ehhez járul hozzá a művészet és segít visszatalálni legbensőbb lényünkhöz. Pitti Katalin szerint az előadóművészet, egy-egy szerep megformálása során mindig új oldalak születnek, mert más az aspektus. Így két egyforma előadás sem lehetséges.

Agyonhajszolt világunkban a művésznőt mindig az motiválja, hogy a lelkeket megmosdassa, hiszen oda kell figyelni kincseinkre. Befejezésként így köszön el: „Hálás vagyok, hogy énekes lettem, mind a szakrális és a világi irodalomban újabb és újabb állomásokra visz engem. Én nem stagnálok, mindig változom, és új dolgok érdekelnek… Ahová hívnak, oda megyek.”