Recenzió a művészfilm megértéséhez

Meghatározó élményeim közé tartozik középiskolás koromban azok a rendszeres szombat délelőtti zártkörű filmvetítésekkel egybekötött filmesztétikai előadássorozatokon való részvétel, amelyeket a Nyugati – pályaudvar melletti nagyobb befogadású moziba szervezett az akkori TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat). Az előadások mindig a filmek előtt voltak, így viszont mindig felkészülten vártuk a vetítés kezdetét. Ráadásul a sorozatok mindegyike egy-egy filmtörténeti, avagy éppen egy filmrendezői életmű köré szerveződött, mondhatnánk tudományos, filmtudományi megalapozottságú élményközpontú volt mindegyik délelőtt. Buñuel is sorra került, és természetesen az 1929 – ben forgatott első filmje az Andalúzia kutya is a vásznon volt, és minden előzetes részletes ismertetés ellenére is, de sokkolta a nézőket.^[1]„Az andalúziai kutya két álom találkozásából született. Dalí meghívott, hogy töltsek nála néhány napot, és én, amikor megérkeztem Figuerasba, elmeséltem neki egy álmom, amelyben … Bővebben) A ketté szelődő hold és a szemgolyóba hasító borotva képek egymásba történő átúsztatására a mai napig is borzalommal tekintek. De amikorra Buñuelnek ezt az egész életén át következetesen gyakorolt „filmnyelvét”, ezt az időben, képi térben, mondanivalóiba történő „átúsztatásokat” fokozatosan elfogadtam, mint kifejezési eszközét, majd megértettem, azóta csodálom egész művészetét. Minden filmjében, – a választott témák nagyon is különbözősége mellett, – az „átúsztatásokkal” mutatta be, magyarázta el, bizonyította, hogy az igazság és valóság együttes megkeresését, meglátását csak nyitott szemmel, (felmetszett szemgolyóval) tudjuk megtalálni. A valóság és igazság párban járnak, csak egy igazság van az egy valóságban, de hol csak a valóságot, hol csak az igazságot, avagy éppen az igazságtalanságot érzékeljük, látjuk. Pedig mind a kettővel kell, egy időben rendelkezzünk ahhoz, hogy egyáltalán tájékozódni tudjunk a bennünket egyre jobban átszövődő virtuális világunkban. Filmjeiben, – a példák sorával, – segít a felismerésben, bemutatva a virtuális világ eszköz és hatás rendszerét, hogy annak ismeretét immár felhasználva a valóság igazságát, s az igazság valóságát meglelhessük. Mindig keresem a vele való újbóli találkozásokat, így azután 15 éveként, de többször is megnézem későbbi filmjeit. Az 1974- ben forgatott, Magyarországon már 79 – ben bemutatott „A szabadság fantomja” c. 107 perces francia filmjét nem először, de december elején a köztévé Duna csatornája – igaz az éjszakai órákban, – újra műsorára tűzte. Elektronikus műsortájékoztatójában ezt olvashattuk;

A szürrealisztikus epizódok sorával Luis Buñuel azt sugallja, hogy a szabadság és elnyomás kettőssége, ami az emberiség egész történelmét meghatározta, már csak emlék.

Egy anakronisztikus világ jött létre, amelyben néhány szobor, emlékmű ugyan még a szabadság, egyenlőség és testvériség szellemét hirdeti, de valójában az már sehol sem található. Különféle, logikailag össze nem kapcsolódó szatirikus, abszurd jelenetekből áll a film. A tökéletesen kigondolt világba becsempészett őrületek, apró, oda nem illő részletek, egy alapjaiban kiforgatott, konvencionális társadalmi rendet tesznek nevetségessé. A zseniális Buñuel utolsó előtti filmje. ^[2]Részlet a LIBRARIUS kortárs kult magazin; https://librarius.hu/2024/08/18/a-szabadsag-fantomja-luis-bunuel-zsenialis-alkotasa/

A zseniális Buñuel 50 évvel ez előtt már látta, sőt „kézzelfoghatóan” ábrázolta a mai kor virtuális világát, amikor még azt sem tudtuk, nem is sejtettük mit jelent ez a fogalom, ami mára már a mindennapjaink. (Gondoljunk például a gender ideológiára és térnyerésére.) A recenzió, a filmkritika műfaja idegenkedik, nem való a filmcselekményének leírására. Mégis, most elöljáróban erre kell „vetemednünk”, szükséges a film megértéséhez, amelyhez segítségül hívom a wikipédia néhány sorát is, (dőlt betűk), de azután magam folytatom, kiegészítem (álló betűk) a látottakkal.

„A különféle, logikailag össze nem kapcsolódó szatirikus, abszurd jelenetekből áll a szürrealista film. A filmben nincs főszereplő, az előző jelenet egyik mellékszereplője viszi mindig tovább a cselekményt. Az eseménylánc  indul a spanyol királyság Napóleon kiűzetését követő restaurációjával és hamarosan a jelenbe vált át. A laza történetváz epizodikus darabjai ízekre szedik a polgári világrendet.” A film nyitóképe egy kivégzés szenvtelen, szinte dokumentarista ábrázolásával kezdődik, majd a győztesek tivornyázását látjuk, miközben a vezérük a volt uralkodó házaspár megmintázott női alakjának, illetve kőszobrának szerelmét megvallja. A mellette kőben álló férj elégtételt vesz a századoson, de erről nem vesz tudomást, és a kastély kriptájában lévő koporsót felnyitja, ahol a hölgy szinte „csak” alvó állapotban van. (Ez a motívum később is visszatér, amikor egy másik epizódban szereplőt, a gyilkost a meggyilkolt telefonon felhívja, és koporsójához invitálja egy beszélgetésre. Érzékelhető, látható, hogy a téma visszatérésével a filmrendező hogyan „fokozza” az üzenetet.) A következő képkocka már a jelené. Játszótéri jelenetben a gyerekekre vigyázó nevelőnők felügyelete ellenére, „a cukros bácsitól kapott képeslapokon szereplő építményeket obszcénnak látva botránkoznak meg a szülők”, immár otthon. Bár nem tudni, nem válik érthetővé, hogy ez hogyan történhet meg, ha nem úgy, hogy az előzőkben átadott pornográf képeslapok átváltoztak, de a szülök mégis az eredeti képeket „látják”. A házaspár nyugovóra tér, de a férj valósnak tűnő óránként megjelenő más-más álomképei a férfit nem hagyják aludni. Másnap reggel elmegy az orvoshoz kivizsgáltatnia magát, és az egyik álomképben a postás hozta levelet is elviszi az orvoshoz, azt átadja, mert az orvos mindennek ellenére egészségesnek tartja, és a történteket, az egészet nem hiszi el. Érdektelensége oly nagymértékű, hogy nem is foglalkozik a betegével tovább, hanem asszisztensével átmegy a másik szobába. A következő „átúsztatás” során már az asszisztensnő a „haldokló apját meglátogató nő” betér egy panzióba, és ott „kártyapartnereivé dohányos szerzetesek lesznek, akik egy konyakra invitálás során szadista vendéglátóik perverziójának lesznek szemtanúi.”De a papok más viszonylatokban is furcsán, nem papi elvárásoknak megfelelően viselkednek. A rendező beszúr egy új vendégpárnak az érkezését, egy idősebb nő és egy jóval fiatalabb fiú nevetséges „szerelmi románcát”, a nő és a fiú egymás iránt már közel húsz éve epekednek……Következő eseményláncszemben, reggel az asszisztens tovább utazik az autójába bekéredzkedő egy másik panziós vendéggel. Az utasa egy városka rendőrőrse közelében kiszáll, majd bemegy oda, ahol továbbképzést próbál tartani a rendőröknek. Egyáltalán nem haladnak előre az ismeretekben, mert mindig más és más rendőrcsoportokat vezényelnek el az óra alatt, mások meg visszatérnek, teljes anarchiává válik az oktatás, maga a tanár sem tudja, hogy hol tart, a „hatalom” még inkább. A törvény és a bűn témakörben tartott elmélkedő előadás teljes kudarcba fullad, a következő jelenetsorban a rendőrség már csak egy utcai gyors hajtásban intézkedik, degradálva az egész lihegőnek, szerepét túljátszó hatalmi gépezetet. A tanár a sok megrázkódtatás miatt vendégségbe megy. „A vendégváró család a szobában vécécsészékre ülteti vendégeit, míg az ételt a vécébe bezárkózva, magányosan kell elfogyasztaniuk. Egy tökéletesen kigondolt világba becsempészett őrültek, apró, oda nem illő részletek egy alapjaiban kiforgatott, konvencionális társadalmi rendet tesznek nevetségessé.”A gyorshajtó, – aki az eddigi filmben teljesen új szereplő, – egy orvosi rendelőben találjuk a következő pillanatban, ahol a kezdetben nyájasnak mutatkozó és betegséget bagatízáló diagnoszta végül is halálos daganatról világosítja fel betegét, s azonnali operációt javasol, aki azután első felindulásában felpofozza az orvost. Hazamegy a rossz hírrel, de egy újabb rossz hír mindent felülír; gyermeke eltűnik az iskolából, legalább is ezzel jelentkezik be a tanárnő telefonon. Feleségével berohannak az intézménybe, ahol gyermekük ül a padban, jelentkezik, mutatja magát, de senki nem látja meg gyereket, a szülök a gyermekkel együtt elmennek a rendőrségre és jelentik az esetet. Ott sem változik semmi a rendőr szabályszerűen felveszi a jegyzőkönyvet az eltűnés bejelentéséről, miközben a mellette álló gyereket is kifaggatja, aki válaszol a kérdésekre, de a helyzet változatlan, a nyomozás elkezdődik….Az epizódok sora egy cipőpucolónál folytatódik, egy másik rendőr tisztíttatja ki lábbelijét, egy ámokfutó társaságában. Az immár fényesre kefélt cipőjében távozik, felmegy egy körpanorámás 30 emeletes toronyház irodahelyiségébe, és onnan az utcai járókelőkre lő. Már az elfogott tömeggyilkos tárgyalásán vagyunk, és halálra ítélik, majd ezt követően színpadiasan meghajol, cigarettára gyújt, gratulációkat fogadja, autógrammot kérnek tőle, és mintegy sztárként szabadon távozik a bírósági épületből. A várt bekövetkezendő valóságok helyett a nem várt valótlanságok sorozatát hozza elénk a rendező a továbbiakban is. Váratlan képi vágással a rendőrprefektus szobájában az eltűnt gyermek halálos daganatban szenvedő szülőjével, 14 hónapnyi keresés után közli a gyermek megkerülését. Hírtelen hívásra sietősen távozik a szobából, magukra hagyva a teljes családra kiegészült házaspárt. A prefektus kényelmesen beül pubjába, és várja játszótársait, majd felfigyel egy hölgyre, aki vészesen hasonlít a film kezdetén szereplő asszisztensre, no meg a húgára, aki négy éve halt meg, és most visszaemlékezésével a zongorázó meztelen húga erotikus képein keresztül az sugalmazódik, hogy kéjgyilkosságot követett el a húga ellen. Váratlan telefonhíváshoz szólítják a prefektust, a telefon másik végén a húga kéri, hogy látogassa meg őt. Becsempészi magát a zárt kriptába,- (kripta motívum visszatér), -ahol csapdát állítanak neki, s letartóztatják. Követeli, hogy találkozhasson a prefektussal, akivel tisztáznia tudja magát. A találkozás megtörténik. – (A rendező ezzel a képpel azt jelzi, üzeni a nézőnek, hogy nem érdekes, egyáltalán nem fontos a valóság, az igazság, minden virtuális, azaz, hogy két prefektus van – é, vagy csak az egyik igazi, avagy hogy melyik az), – és együtt elmennek az állatkertbe, ahol a tüntető tömeg azt skandálja, hogy le a szabadsággal, le a szabadsággal. A záró kép a kezdeti álomképek egyike, ugyanaz a strucc pislog, amelyik álomképek egyikében is már megjelent. Strucc és pislog, több mint szimbólum…… fejünket a homokba dugjuk, és a szemünkkel csak pislogunk, látni nem látunk…….

A cselekmény ilyen részletes leírására szükség volt, hogy elfogadjuk, hogy lássuk milyen is egy valóban autentikus kritika a filmről. Így a kettő együtt igazolja, hogy a művészfilm befogadása, értelmezése nagyon nehéz kihívás a nézőnek. De ezen átesve megnézése igazi élménnyé válhat még a szürrealista film is.

Réz András kritikája, (részlet) a MŰPAMOZI 2018. október 15. A szabadság fantomja (Le Fantôme de la liberté; 1974) vetítéséhez;

„Ki gondolt már bele, hogy mi lenne, ha a táplálkozással és az ürítéssel kapcsolatos konvencióinkat és előítéleteinket hirtelen felcserélnénk egymással? Például Luis Buñuel, akitől soha nem állt távol a provokáció. Igaz, A szabadság fantomja című filmjében ez csak az egyik fejezet, de a többi sem mondható megnyugtatónak. Ez a film több szempontból is alkalmas a nyugalom megzavarására. Egyrészt azért, mert mindenki mástól eltérő módon mesél el egy történetet, és mi, nézők elszántan küzdünk, hogy követni tudjuk az újfajta mesemondást. Egyáltalán ki a főhős? Miféle álomlogika kapcsolja egymáshoz a történet szereplőit? Másrészt pedig azért, mert egy olyan világba léptet be bennünket, amely a konvencióihoz, előítéleteihez való görcsös ragaszkodás közepette lehetetlenné, tehetetlenné válik. Harmadrészt pedig azért, drága néző, mert Buñuel minket is tesztel. Hogyan folytatjuk gondolatainkban az általa elkezdett történetet? Hogyan torzítja várakozásainkat, ítéleteinket „pornográf fantáziánk”? Nem dühít-e fel bennünket ennek a kiforgatott, valóságot vesztett közegnek az impotenciája? Az, hogy az emberek elbeszélnek egymás mellett? Mit kezdünk azzal, hogy a szereplők átjárnak egymás álmaiba?
A szabadság fantomjában egy olyan világ bomlik ki, amely túszul ejtette önmagát, ezért aztán halvány esélye sincs a szabadságra. Hogy van-e ennek a gondolatnak bármiféle aktualitása? Ki tudja? Hiszen Buñuel azzal indítja legkevésbé sem realista filmjét, hogy „Minden hasonlóság élő vagy élt személyekkel pusztán a véletlen műve”.