Vajon tudja-e minden szülő, pedagógus, hogy mekkora a felelőssége, amikor a gyermeket valamire oktatja, neveli, avagy valamiben példát mutat számára? Felelőssége teljes tudatában van ilyenkor, hogy milyen könyvet is ad az ifjú kezébe, avagy mit enged meg, mit ajánl személyiségfejlődésének e korai, ugyanakkor döntő életszakaszában? Jóval vagy rosszal találkozik-e meghatározott időszakban az amúgy is érzékeny lélek?
Milyen a jó példa? Késztetés vagy kényszerítés?
Mert bizony egyáltalán nem mindegy, „mivel kínáljuk meg kezdetben” a mindenre fogékony fiatalt. Vajon a társadalom tagjai számára tudatos-e, hogy ugyanebben a felelősségben osztoznak, amikor a szülőt, a pedagógust, azaz a társadalomba illeszkedő tagját a jó vagy rossz közötti könnyű választásra késztetik?
És itt a könnyű, valamint a késztetés szónak van igazán jelentősége. Hajlamosak vagyunk azonban késztetés helyett a kényszerítést, a kényszert, a kompromisszumkötést, a „nincs is igazán választási lehetőségünk”, valamint a kibújás megannyi alternatíváját használni, ezekre magunknak különböző magyarázatot adni, s ezeknek megfelelően azokat elfogadni, majd cselekedni.
Pedig nem teszünk mást ekkor, mint engedünk a bevezetett, politikailag korrektnek mondott kettős mérce és az ebből megszülető kettős nevelés, „kettős élet” belénk sulykolt fogalmak hamis parancsainak.
Az egyén felelőssége, hogy mit fogad be és ad tovább
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a társadalomnak óriási a felelőssége abban a polgárai felé, hogy mit sulykol. Azonban még nagyobb a polgár felelőssége önmagáért, hogy mindebből mit fogad be, mit fogad el a társadalomtól. Kitüntetett figyelemmel kell érvényesülnie annak, hogy mit közvetít tovább, ha a polgár egyben gyermekét nevelő szülő vagy pedagógus, mert a gyermek, az ifjú mindenre, a jóra és a rosszra egyaránt könnyen befogadó.
Szűkebben vett környezetünket mi magunk alakíthatjuk
És ne higgyünk abban, és főleg ne csapjuk be magunkat, hogy „voltak szebb idők”, avagy „lesznek jobb korok” az emberiség életében. Életünk szebbé és jobbá tételére, ezzel együtt környezetünkért mindenki legtöbbet saját maga tehet. Ez mindenkinek magától értetődő kötelessége illene, hogy legyen, hiszen ez a forrása az utánunk következő nemzedék, utódaink szebb és jobb életének. Melyik az a szülő, aki nem ezt akarja? Melyik az a jó, igaz pedagógusnak tartott tanító, tanár, aki nem e siker reményében akar dolgozni, tanítani, nevelni?
Mindezt eleink jobban tudták, de kortársaink közül is jó néhányan így látják – ha nem is a többség, de a kisebbség mindenképpen –, hogy másképpen nem ment volna előbbre a világ. Mert azért kétségkívül ment előre…
A regény keletkezéstörténete
Így gondolhatta ezt Boross Mihály író is – az 1850-es évektől kezdődően írói munkássága során –, amikor Gotthelf Jeremiás (1797–1854) svájci szerző világsikert aratott Uli, a cseléd című írását átdolgozta a korabeli magyar viszonyokra, illetve ajánlotta „a magyar nép számára”, s amelynek aktualitása semmit sem veszített mára. Ez az adaptáció 1857-ben, a korabeli Vasárnapi Könyvtár sorozat második évfolyamának 5., 6., 7. számaiban, folytatásokban jelent meg András a szolgalegény címmel.
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.
