– Tehát nem látja szükségét annak, hogy a Fidesz az új ellenzéki erő miatt bármit változtasson a politikai stratégiájában?
– A stratégián nem kell változtatni, de az kétségtelen, hogy a politikai kommunikáción módosítani kell, mert azt Magyar Péter átalakította.
/mottó: Kövér László interjú [1]
Kövér László: Csak semmi pánik! – Nagyinterjú az Országgyűlésnek és a Fidesz választmányának elnökével/
Miért kezdi úgy Szentesi Zöldi László sorait a Magyar Nemzet szeptember 18-án megjelent számában; -„A magyar érdek a legfontosabb – Ha nem szolgálunk két urat, hűségesebbek lehetünk önmagunkhoz” címmel,1 – hogy „kényes kérdésről szólunk”?
Kényes kérdésről szólunk, de mégis muszáj erről beszélni. Már csak azért is, mert sokkal többről van szó, mint értelmiségi belharcokról. A hazai nyilvánosságban régóta felsejlik a politikai kommentátor alakja. Hírmagyarázásról beszélünk…
– írja rögtön az első sorának legelején. Majd gondolatát kis kitérővel ekképpen folytatja tovább, miszerint a
hírmagyarázó leginkább újságíró, politológus vagy pedagógus, olykor pedig szerencselovag, ügyes kívülálló,… (akik lehetőséget kapnak a médiában, a képernyőn – szerk.)
Én pedig tudnám még folytatni, sorolni, – akár vég nélkül is, – a különféle jelzőkkel, indíttatással ellátva azokat, hogy kik azok, akik rendszeres jelleggel úton útfélen „a maguk igéit mindenfelé elhinthetik”. Nos, nekem, mint nézőnek, ezen utóbbival van a legfőbb bajom. Merthogy nem csak „olykor-olykor” fordul ez elő, hanem egyre többször, szinte minden mennyiségben. A magukat újságírónak, avagy éppen politológusnak tartott, képernyőre nem illők, s nem odavalók egyre nagyobb számban „képviseltetik magukat” a konzervatív csatornákon is. Ráadásul még jól meg is fizetik őket, „érdemeiken felül”, állandóan foglalkoztatva. (Az, hogy egyáltalán miért tartoznak a felsorolásba a pedagógusok is, arra semmiféle magyarázatom sincs, ilyen végzettséggel rendelkező médiamunkások szép számmal mindenhol vannak, azok viszont a legjobbak, s általában megfelelők a hírek, események magyarázata terén, mert „katedra gyakorlatuk” van, tanítási tapasztalatuk, megalapozott szakmai ismeretük pedig eleve garancia minden tekintetben a színvonalra, a minőségre. Emiatt esetükben ilyen módon nem igen beszélhetünk szerencselovagokról, még inkább „kívülállókról” sem.) Szóval maradjunk abban, hogy a szerző lényegében a „kényes kérdést” valójában csak a szerencselovagokra exponálja, mi pedig azt csakis a konzervatív média kommentátoraira vetítjük, egész pontosan azon belül is csak azokra értjük, akiket leginkább „véleményt felmondóknak” titulálhatunk, tartunk, vagyis „ezen címke” alatt az uralkodó konzervatív narratíva ismételgetőinek látunk. Semmi esetre sem mondhatjuk, hogy ilyenkor egy hírmagyarázóval, hanem simán csak egy propagandistával állunk ezen esetben szemben. Mert bizony van ilyen a konzervatív elektronikus-nyomtatott médiában is. Erről szeretnék beszélni; a mi oldalunkon lévő bérkommentelőkről, fizetett kommentelőkről, az ugyan nem igazán értelmes, magyar szóval jelzett tevékenységükről. Azokról, akiknek lassan az a foglalkozása, hogy kommentelő. [2]Hogy lesz valakiből bérkommentelő/ fizetett kommentelő? Hiszen kommenttel már nem csak a közösségi médiában találkozhatunk – persze ott fordul elő igazán jellemzően – de az elektronikus médiában szerepet játszó „véleményvezérek munkáját” látva itt is. Őket egyáltalán nem nevezném média szemlézőnek; fényévnyi távolságtól vannak a hírmagyarázóktól.
Szentesi Zöldi László azon kijelentésének természetesen minden esetben érvényesülni kellene; mely szerint „a hírek elemzésében a magyar érdek az első, mondani is felesleges.” Ugyanakkor az ezen óhajhoz tartozó megjegyzéssel – (miszerint „Ők, a magyarázók is tudják ezt – elvileg.” ) – már nem igazán tudok mit kezdeni, nem igazán tudom azt itt, ebben a szövegkörnyezetben, így általánosságban értelmezni. Legalább is a magam részéről az itteni helyét elfogadni. Jobban mondva; sem elvileg, sem gyakorlatilag azt nem hiszem el, hogy ők ezt „tudják”. A balliberálisok nagymértékben igen is tisztában vannak azzal, hogy pénzért, kisebb mértékben politikai meggyőződésükből dolgoznak, s a saját érdekükben tesznek meg mindent, nem pedig a magyar érdek számít. Sem elvileg, sem gyakorlatilag.
Hiába írja később mindenki számára követendőnek egy hosszan emelkedő, „ex-katedra” hangvételű mondatában;
…a léleknek egyetlen szellemi terepe létezhet csupán: a haza. Ami a közéletben így fordítható le a legszemléletesebben: csakis a magyar érdek számít, az eseményeket a magyarság haszna, felfogása, ízlése és közösségi céljai szerint kell nézni.
Ha csak a fennkölt gondolat általános igazsága és szükségessége szerint, vagyis csak ebből az egyetlen kontextusból lehetne, és kellene nézni a dolgokat,- azaz a kommentátoréból, a hírmagyarázóéból – az megállná a helyét. Igaz, hogy Szentesi a továbbiakban ugyan bőven ad „egyfajta magyarázatot” minderre… sőt, még felmentésnek is érezhetjük azt, amikor azt fejtegeti, hogy miért vannak szerencselovagok, és a kívülállók.
Konkrétan tudom azt is, hogy azok az újságírók, hírmagyarázók, kommentátorok, akik látszólag szabadon és szépen hintik az igéket a magyar közönségnek, milyen előélettel kapcsolódnak „másik” identitásukhoz.
– írja egy helyen, mely számomra még sem lehet igazán releváns.
Sajnos a propaganda természetéből adódóan a fejtegetett probléma igen széles kört „érint”, hiszen magának a médiafogyasztónak készül mindenek előtt. A médiatulajdonos tulajdonképpen a „lelke”, avagy mondhatnánk a lelkiismerete mindennek, aki a pénzén ma azt a politikai kommentátornak mondott „szerencselovagot”, a hazától „kívülállót” akarja (és tudja) megfizetni, akit céljainak megfelelően választ ki. Ez egyértelműen a dollárbaloldal és a liberális média kapcsolatánál és együttes céljaiknál ismert, a konzervatív médiánál ez viszont nem olyan feltűnő. A másik szereplői kör pedig, ahogy már említettük, nem más, mint a néző (hallgató), aki „kénytelen” a feltálalt látottakat elfogadnia, avagy attól elfordulnia. Ki éppen, s hogyan „szocializálódott”. A kulcskérdések, avagy a probléma háttere tehát mind a tulajdonosnál, mind a politikai kommentátornál, valamint a nézőnél egyaránt abban ragadható meg, hogy „ki hogyan szocializálódott”, amire a szerző is írásának egy részét kifuttatta.
A liberális tulajdonosról, a jól látható liberális kommentátorról, de még a liberális nézőről sem kívánok most beszélni, ahogy azt általánosságban tette, így vagy úgy a az esszé írója, kevésbé kitapinthatóan. (A médiatulajdonos szerepét nagyon kevéssé megvilágítva) Én most csak egyetlen aspektusból egészíteném ki az olvasottakat; a konzervatív néző szemszögéből, és talán még kiolvashatóan, igen érintőlegesen a konzervatív sajtó, a konzervatív médiatulajdonos oldaláról. De ez utóbbit sem a „teljességre irányuló vizsgálódással”, hanem csak úgy burkoltan. Inkább, úgynevezett költői kérdéseket tennék fel a néző szemszögéből, mivel egyáltalán nem értem; hogy az elkerülhetetlenül szükséges valamennyi propaganda mellett, az miért is ilyen alacsony minőségi színvonalú?
Hiszen szakmailag tudniuk kell a konzervatív média irányítóínak és csinálóinak, hogy a színvonal megítélésével, és az után – a konzervatív nézőknél – könnyen a propaganda kontra produktívvá válhat. A konzervatív médiatulajdonos pedig ezen könnyen tudna változtatni, ha kommentátorait, személyi állományát, műsoraiba meghívottakat jobban megválogatná, képezné, minősítené. Akkor a tájékozottabb TV néző kevesebb „költői kérdést” tenne fel magának.
/Vége az első résznek, folytatás következik/
Hivatkozások
↑1 | Kövér László: Csak semmi pánik! – Nagyinterjú az Országgyűlésnek és a Fidesz választmányának elnökével |
---|---|
↑2 | Hogy lesz valakiből bérkommentelő/ fizetett kommentelő? |