Sorozatunkban a Bangha Béla összeállításában megjelent Az Eucharisztia – Az Oltáriszentség tanának hittani és erkölcsi tartalma című könyv segítségével az eucharisztia és a képzőművészet kapcsolatába pillantunk bele. A kötet e témakört kifejtő tanulmánya Jajczay János dr. művészettörténész tollából származik, Az Eucharisztia az ábrázoló művészetekben címmel. Az írás öt pontban tesz közelítéseket ezen interdiszciplináris terület felvázolásához, mazsolázva neves alkotások, metodikai festészeti megoldások, jellegzetes szimbolikai kódrendszerek felmutatásával. Természetesen, a téma körbejárásánál közel sem lehet cél, a teljesség igénye, mivel a szerteágazó tárgykör millió műalkotást gyöngyözött ki az évezredek során. Így mármost az öt pontból történő válogatás mellett, mi is kísérletet teszünk olyan további jeles művészettörténeti alkotások keresésére, bemutatására, melyek a példagyűjteményt gazdagítják.
Jajczay János írása elején különösen nagy hangsúlyt fektet a korai egyházművészetben megjelenő eucharisztiára utaló szimbólumrendszerre. Megtudhatjuk, hogy már az ókeresztény katakombák tele voltak az Oltáriszentséget szimbolizáló ó-és újtestamentumi jelentekkel. Ilyen volt Ábrahám és Izsák történetének, Ábelnek, Noénak és Melchizedeknek számos középkori szakrális temetkezési helyen való ábrázolása. Ugyanakkor Jajczay tanulmánya mellett, további írásokból azt is felfedezhetjük, hogy az ókeresztények saját összejöveteleiket is szívesen megörökítették maguk, valamint az utókor számára.
Ezek közé tartozik az az ókeresztény szeretetvacsorát (agapét) láttató ábrázolás, mely a 3. századból került elő Szent Callixtus katakombájából. Történeti kutatások igazolják, hogy az őskeresztények szent alkalmaikon szeretetvacsora keretében emlékeztek meg az Utolsó vacsoráról. Asztalaikon a kenyér, bor mellett sajt, tej, méz, hal is gyakran jelen volt. A költségeket a gazdagabb egyháztagok állták. Miután mindegyik vendég megérkezett, az egyház püspöke vagy prespitere mondott áldást. Az étkezés és kézmosás után a gyülekezeti elöljáró megáldott, megtört és szétosztott egy kenyeret, körbeadott egy poharat. Szentírás magyarázatok, himnuszéneklés, egyházi hírek közlése vette azután kezdetét, majd adománygyűjtéssel, testvéri üdvözlettel, végimával zárultak ezek az összejövetelek. Visszatérve Jajczayhoz; az Utolsó vacsora előképei, mint például Ábrahám áldozatának megjelenítése később a templomokban is feltűnik, az eucharisztiára rámutató, célzó szándékkal.
Itt különösen érdemes megemlíteni a ravennai San Vitale-templom 6. századi mozaikját, mely erről ad bizonyosságot. Természetesen megjegyzendő, hogy a művészettörténetben még más ószövetségi szereplők történetei is a miseáldozat előképekeiként szolgálnak, mint például Mózes, ahogy a sziklából fakasztja a vizet, vagy Illés, ahogy a pusztában a hollótól vizet és ételt kap, valamint Ahasverus lakomája.
Ezek mellett ne felejtsük el azonban, hogy Krisztus cselekedetei közt is szép számmal találunk olyanokat, amelyek már az Eucharisztiát vetítik előre. Gondoljunk a kánai menyegzőre, melyet például a katakombákban, a Szent Szabina kapuján, a velencei Szent Márk-templomban is megjelenítettek. Érdekes, hogy a középkorral ellentétben a reneszánsz nem részesíti előnyben a kánai menyegzőt. (Kivétel, Paolo Veronese (1523-1588), aki kora lakomáit szerette volna e bibliai téma névleges feldolgozásával megörökíteni. A reneszánsz öltözetek, hangszerek, az építészeti elemek igen idegenül illeszkednek az eredeti gondolathoz, a kép címéhez. Viszont a nagy festőtriász; Tiziano (1490-1576), Tintoretto (1518/1519-1594) és önmaga, azaz Veronese alkotja a kép központi előrészét, közvetlenül Jézus előtt, ezzel is hangsúlyozva a festőművészet nagy alakjait.)
Jajczay írása arra is rávilágít, hogy maga az utolsó vacsora ábrázolása csak az 5. századtól jelenik meg, korábban csak az említett oltáriszentségre utaló jelenetek domináltak. A szintén ravennai S Apollinare Nouvóban az utolsó vacsorát megidéző mozaikon, Krisztus és tanítványai az asztal körül fekszenek. Ez a fekvő pozíció, jellemző volt a régi, korai festményeken. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a korai alkotásokon még Júdás szerepe nem kerül előtérbe. Az árulás csak a 9. századtól kap hangsúlyt az utolsó vacsorát láttató képeken.
Kutatásunk alapján például Velencében, a Szent Márk Bazilika 13. századi mozaikján a sorban ülő tanítványok közül feltehetőleg Júdás az, aki kezét kinyújtja az asztalon. Az arany szín uralja a mozaikot, mivel a középkori művészetben használata a túlvilágot testesítette meg.
Jajczay szerint a 14. századtól, a monumentális, egész falat betöltő ún. refektóriumi képek a firenzei kolostorok ebédlőiben óriási értékkel bírnak. Taddeo Gaddi 1360 táján készült festményén a S. Croce ebédlőjében különös kontrasztot láthatunk.
Krisztus és a tanítványok egy sorban az asztal mögött ülnek, arany glóriával, színes öltözetben, míg Júdás egyedül magában, sötét tónussal az asztal előtt foglal helyet. Hogy Szent János Jézus mellére hajtja fejét, azt a középkortól kezdve –így itt is- nagyon gyakran tapasztalhatjuk. Érdekes megfigyelni, hogy száz év elteltével, ugyanez a beállítás a művészettörténetben milyen változásokat mutat. Andrea del Castagno 1450 táján festett képe ugyanazt a kompozíciót alkalmazza, ugyanakkor a korabeli, világi belső térbe ágyazva. Itt, már egyértelműen a reneszánsz szemlélete, a humanizmus jellegzetes jegyei tapasztalhatók a háttér, illetve a perspektivikus ábrázolással. Hogy ez a humanista ábrázolás, Jézus és tanítványainak megjelenítése hogyan változik az érett reneszánszban Leonardo da Vinci remekével, az sorozatunk következő részében lesz várhatóan olvasható!
(A sorozat 2020-ban készült.)
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.