A szívben dől el minden….

Vitatkozunk Lakó Annával, aki „Demográfia is a fejben dől el” írásában igen erősen fogalmaz, amikor számba veszi, hogy

minden demográfiai politika két pilléren áll, míg a miénk csupán egyen. Ezt az anyagi pillért elmoshatja egy gazdasági hullámvölgy vagy egy kormányváltás – hiszen a nemzet megmaradása nálunk nem nemzeti minimum. Azonban a demográfia is fejben dől el, a kulturális környezetnek és trendeknek nagyobb a ráhatásuk, mint az anyagi tényezőknek.
Tizenhárom év jobboldali kormányzása repedést sem volt képes okozni a tudatipar balliberális hegemóniáján, nemhogy valami vonzó szellemi alternatívát felmutatni a fiataloknak.

No, pont ezzel szállunk vitába, mert a 10 évvel ezelőtti 1,23 termékenységi rátához képest a 30 %-os növekedés, a mai 1,59 érték nem csak az Orbán kormány 12 évnyi „aránytalanul nagy anyagi ráfordításainak” – és egyáltalán nem csak a szigorúan vett családpolitikában tett intézkedéseinek, – az eredménye, hanem összességében annak a politikának, amely az emberek szívére is hatott. Tudjuk, hogy egyetlen demográfiai mutató sem alkalmas, hogy mérje a szívben, a lelkületben lejátszódó változásokat, amelyeket pontosan az aktuálpolitika generál, befolyásol, de hogy a politikának kapcsolata van a szívvel, és a szív az elsődleges, az meggyőződésünk. Háborúk alatt is születtek gyermekek, sokkal nagyobb szegénységben éltek déd-és nagyszüleink 6-8 gyerekkel, mert szerették egymást, gyereket akartak egymástól, s nem gondoltak semmi másra, nem foglalkoztak „a tudatipar éppen akkori machinációival”. Jó, mondhatják, hogy sok minden más volt akkoriban, és számtalan „problémát” jelentett ez a társadalomnak, a társadalompolitikában, de ez is csak azt bizonyítja, hogy kapcsolat van a szív és a politika között. Jó, mondhatják, hogy „a demográfia is fejben dől el”, és mellé tehetjük, mintegy magyarázatul a tudatipart, amely nem máson, mint „a kulturális környezetnek és trendeknek nagyobb a ráhatásuk, mint az anyagi tényezőknek” a segítségén keresztül működik. De ez még mindig nem elég, ha nem lenne szív!

A politikának elsősorban a szívre kell „építeni”, mint ahogy azt az orbáni politika is teszi. Ezért nem tetszik sokaknak az „Isten, család, haza” hármas identitást növelő jelszava, amelyben ott van mindegyikben külön – külön a szív, tagadhatatlanul, minden okoskodás ellenére, demográfiai tudomány mellett. Szív és szeretet pedig elválaszthatatlanok egymástól, s csak ezután következik a társadalompolitika az egyéni meggondolásokig. Ha a szív és szeretet hiányzott, mint ahogy ez Lakó Anna számbavételekor helyesen és jól látszik is, akkor a „liberális tudatipar” jól tudott, tud dolgozni.

Nézzünk írásából, – erre az utóbbira példának is tekinthető, – néhány gondolatot, amelyeknek során, ahogy kezdetben már említettük, „igen erősen fogalmaz”;

…a rohamos népességfogyás párhuzamos volt a nemzeti vagyonvesztés korszakával, mely materiális síkon a rablóprivatizációval, a szellemi-kulturális dimenzióban pedig az SZDSZ kulturális terrorizmusával volt egyidejű. Míg az ország totális anyagi függésbe taszítása értelemszerűen nehezítette a gyerekvállalást, a nagyobb kárt egyértelműen a liberálfasiszta kulturális hegemónia okozta: például általa jutottunk el odáig, hogy a gyerekáldást gyerekvállalásnak nevezzük.

Válogatott jelzőkkel ecseteli a továbbiakban is mondandóját, amikor azt írja, hogy;

..artikulálni sem tudtuk ösztönös ellenérzésünket a liberális értékrend beteges paradigmája ellen….. kilátástalanul próbáltunk túlélni egy olyan bűzös szellemi mocsárban,………… melyet minden szempontból a globális háttérhatalom helyi kápói domináltak, az a csoda, hogy egyáltalán volt nulla feletti születési arányszám.

Igen, a gyerekáldáshoz az isteni gondviselés mellett a szív is kell. Igen, az áldás szóban benne van az isteni akarat, amely előtt meg kell, hogy nyíljon a szívünk. A politika sokat segíthet, hogy megnyíljon, de nem kizárólagos, mint ahogy a kultúrpolitika is csak elengedhetetlenül szükséges. Osztozom, és itt már nem vitatkozom a szerzővel, amikor azt írja;

A magyar demográfiai újjászületés szellemi pillére hiányzik, és ezt nem szoktam elmondani egy nemzetközi eseményen sem. Egyetlen olyan alkotás sem született a rendszerváltás óta, amellyel azonosulni lehet, ami erőt és hitet ad. Nincsenek minták, nincsenek férfiak, a telefonjukat folyamatosan nyomkodó momentumos gyógyegerek vannak,…………. en bloc ilyen a magyar művészvilág, Aczél elvtárs megvette őket kilóra, és ezek az ő gyerekeik. A nemzeti érzelmű rendező, mint a fehér holló, íróink a saját kis nyamvadt, sérült lelküket boncolgatják – (művészvilágnak, amellyel így teljes mértékben újfent nem értek egyet, mert azért számosan vannak konzervatív értéket valló művészek is – a szerk. megjegyzése) – kultúrmarxista körítéssel és sok öngyűlölettel. Ez mind igaz. És mégis: művészet, azaz nagy erejű szimbólumok és viselkedési minták nélkül nincs identitás, és hígmagyar identitásból nem lesz növekvő, erősödő nemzet.

Sok a kultúrmarxista körítés, és sok az öngyűlölet. Ez mind igaz. Több szív kell, és nagyobb szeretet.