A közelmúltban nagy írásokban emlékeztek meg Csurka Istvánról, és az idén júliusban 30 éve, általa alapított MIÉP-ről. Már a szalagcímek is jelezték, hogy a politikai méltatások igencsak figyelemreméltóak lesznek, melyek szerint; „Igaza volt, igaza lett Csurkának – a MIÉP eszmeisége jótékonyan termékenyítette meg a magyar közéletet” és a „Nagy robbantás”. (Utóbbi szóösszetételt Csurka használta először.)
Az elsőből, Ágoston Balázs írásából én most annak befejezését emelném ki, mely nem kisebb gondolatot tartalmaz; mint
elnöke emberi gyarlóságai miatt is a közvetlen politikai színtéren marginalizálódott, az alapelvek szilárdak maradtak, és ha jól figyelünk, láthatjuk, hogy 2010 óta fontos részét képezik a kormánypolitika fundamentumának. A MIÉP hirdette meg a nemzetépítő állam programját, akárcsak a »megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni« jelszóhármast, 180 fokban szembeszegülve a rendszerváltozás időszakának társadalombomlasztó, tudatzüllesztő, kultúrátlanító, vagyonvesztő balliberális politikájával. A magyar kormány ma ezt képviseli. Beérett a harminc évvel ezelőtt elvetett mag.
A második, Ditzendy Attila kiváló interjúja vonatkozásában pedig természetesen én is melegen ajánlom az alkalomból megjelent, „Csurka István – Néhány tanulmány egy életpálya megértéséhez című kötetét is. A politikus személyiségének megismerésére, valamint a különböző kortárs szerzők szemelvényeiből való válogatással a drámaíró életébe is betekintést kaphatunk.
Személyesen és közvetett formában emlékeim Csurka Istvánról nekem is vannak. Politikai munkásságát, bátorságát mindig nagy figyelemmel kísértem, elismertem. Drámáinak bemutatóit sohasem hagytuk ki; lényegre törően szórakoztatva mutatták be a rendszerváltás előtti társadalmi élet fonákjait. Személyes találkozásaim során azonban ambivalens érzések töltöttek el, amelyek később aztán „alapul szolgáltak” arra, hogy Csurka Istvánról idősebb barátaimat, – akik még közelebbről ismerték és szerették, – állandóan meséltessem.
Már országosan neves színpadi szerző volt, még jóval a rendszerváltás előtt, amikor egyik késő este mentem haza. Az akkori Nemzeti Színház közelében, a Wesselényi utcában, egy kocsma előtt a járdaszegélyen ült, lehajtott fejjel. Rögtön a színházi újságképek alapján felismertem, megálltam mellette, s az első megdöbbenésem után „mérlegelni kezdtem”; nekem most hogyan is kellene viselkednem ilyen helyzetben a nagy íróval. Emlékszem sete – suta gondolatfoszlányaimra. Megkérdezzem-e, hogy egyáltalán segíthetek-e…? Az időm letelt, végül egyedül felállt, s azóta is bánom, szégyellem akkori határozatlanságomat. A másik alkalom 2010-ben volt, a Marczibányi Téri Művelődési Központ egyik kis helyiségében agitált választások előtt, hogy szavazzunk a Fideszre, és semmi esetre sem a Jobbikra. Bevallom, hogy akkor nagyon csodálkoztam rajta, mert kívülről úgy látszott, hogy amikor még parlamenti pártja volt (de a kiesés után is), nem volt igazán felhőtlen viszonya a Fidesszel. A harmadik, jóval a rendszerváltás előtti „találkozásunkról” még utólag is rémisztő borzongással emlékszem vissza. A Thália Színházban játszották egyik darabját, de ez alkalommal valamilyen családi ok miatt mégsem sikerült elmennünk a premierre, csak több hónapnyi telt házas siker és hosszú küzdelem után kaptunk jegyet a sajtópáholyba. Ennek meghatározó szerepe van a történetben, mert váratlanul jött az esti program, és természetszerűleg a kulturális újságíró feleségemnél a szerkesztőségben voltak a kiküldött belépők. Tehát a színház előterében várakoztam a hivatalos 7 órás kezdési idő után már több, mint 20 perccel, de sem az előadás nem kezdődött meg, sem a feleségem nem volt sehol, amikor szinte félrelökött két ember, – mert több idejük nem volt, – s előttem karnyújtásnyira beviharzott Kádár, Aczél társaságában. Jellegzetes, és ismert színű télikabátját akár meg is érinthettem volna… nyomukban loholva megérkezett fél másodperccel később a feleségem. Nagy hanggal újságoltam immár elhelyezkedve székeinken mindezt, ő meg azt magyarázta, hogy már 7 órától le volt zárva az utca mindkét vége. Egészen pontosan a mai napig előttem van, mekkora izgalommal ecseteltem, hogy mennyire különleges és felejthetetlen színészi játékban lesz részünk, s közben lázasan pásztáztam látcsövemmel a nézőteret, félhangosan megejtve; „Hol a fenébe ülnek?”, bizonyításra a hitetlenkedő nejemnek. A darab nagy siker volt, szünetet nem tartottak. A végén a katarzis lecsengése után, az előadás befejeztével jó néhány perccel, amikor kiléptünk a páholyunkból abban a pillanatban léptek ők is ki a szomszéd protokoll páholyból. Ezért nem láthattuk őket, de minden kommentünket hallhatták, például azt; „No, vajon mit szól ehhez Kádár?” Leizzadtunk. Gondoljanak bele, hogy mindez még a kemény diktatúra évében volt.
Nálam jóval idősebb újságíró barátom, aki szobatársa volt Csurkának a színművészeti főiskolán, – ahová mindketten dramaturgia szakra jártak, – mesélte, hogy minden héten otthonról Csurka disznótoros csomagot kapott, amit rendszeresen először barátaival osztott meg, s csak utána kezdett el falatozni bicskájával illatozó kolbászából, abált szalonnájából. Évekkel később barátom a Magyar Fórum szerkesztőjeként dolgozott Csurkának is, ennek köszönhetem, hogy számtalan havi Magyar Fórumot olvashatok a házi archívumom jóvoltából, és nézhetek videó anyagokat Csurka interjúkból. Egy másik idős költő-politikus barátom, aki egy fapriccsen osztozott Csurkával Kistarcsán, 56-os tevékenységeik miatti letartóztatásukra úgy emlékezett vissza, hogy éjszakánként amikor valamelyikük a másik oldalára akart fordulni, akkor felkeltették egymást, nehogy az éppen soros szélsőt, az álomban lévőt le ne lökje a földre a másik. Ők is eszmei/politikai harcostársak maradtak életük végéig, nem úgy, mint Antall Józseffel Csurka, aki végül is kizárta, kizáratta az MDF-ből őt. Ezután alapította meg válaszlépésként és szükségből a MIÉP- et. Egyszer átmentem Csoóri Sándorhoz, aki egy időben még Hidegkúton lakott, az utcám végében. Az őszinte beszélgetésünk során megkérdeztem, hogy hogyan került az MDF élére, majd miniszterelnöknek Antal József, hiszen a válasz első kézből tőle volt a leghitelesebb. Többször is nekifutottam, hogy az ismeretlenségből később érkező Antal József mellett ott voltak az országosan ismert költők, írók, mint alapítói az MDF-nek. Miért nem maguk közül választottak? – érveltem, hogy régen is politizáltak irodalmi nagyjaink, közéleti szerepet is vállaltak mindig, Kölcsey és Mikszáth is országgyűlési képviselőkként dolgoztak, jól megfért az irodalom a politika mellett…
Hajthatatlannak tűnt; Nem fér meg együtt a kettő, az egyik óhatatlanul sérül… – hajtogatta. Végül mégis csak szinte kicsúszott a száján, hogy „Mi akkor…” , de nem írom le azt a szót, amit mondott. Hozzátéve, hogy még Csurka Pista is megszavazta elnökségét, így egyúttal a miniszterelnöki székét is, egyedül Lezsák Sándor tartózkodott.
Az utókornak nem marad más hátra, mint fejet hajtani.
A MIÉP hirdette meg a nemzetépítő állam programját… A magyar kormány ma ezt képviseli. Beérett a harminc évvel ezelőtt elvetett mag.