Művészházaspár a Grazioso Zeneszalonban

Ebben a hónapban a Grazioso Zeneszalon keretében Monostori Gábor és Újházy Gyöngyi adott elő. A művészházaspár életében csak a közelmúltban valósulhatott meg az a sorozat, amelynek során duóban először léphettek közösen színpadra a BMC-ben. A pesthidegkúti közönség ezen sorozat harmadik részének műsorából hallhatott ízelítőt itt a Klebelsberg Kastélyban.

Monostori Gáborral e sorok írója pontosan öt évvel ezelőtt készített interjút a Parlando zenepedagógiai folyóirat számára, mely ezen a linken található meg. Így a koncert alkalmával elsősorban feleségét kérdeztem szakmai pályájáról, az interjú legvégén azonban Gábor elbeszéléséből tudhatjuk meg mostani közös zenélésük apropóját.

Gyermekkorodban a különböző társművészetek már egész korán megszólítottak, körülvettek, hiszen édesapád irodalmár volt, édesanyád pedig zenével foglalkozott. Hogyan élted meg ezt a csodálatos légkört?

Ú.Gy.: Irodalmi estekre, hangversenyekre a testvéreimmel együtt rendszeresen ellátogattunk. Édesanyám a zeneiskolában hegedűt tanított, így szinte abban az épületben „nőttem fel”, ezzel párhuzamosan a helyi szimfonikus zenekarban, valamint a színház zenekarában is játszott. Ugyanakkor szüleim nemcsak zenészekkel, irodalmárokkal voltak kapcsolatban, hanem képzőművészekkel is. Így a társművészetek egymásra hatásával egészen korán sikerült megismerkednem. Sokszor fel sem fogtam, hogy kik vesznek körül, szabad és boldog gyermekkorom volt. Ezek mellett azért édesanyám ahhoz ragaszkodott, hogy mindhárom csemetéje járjon zeneiskolába. A magam részéről nehezen leltem rá a számomra ideális hangszerre, a csellóra, azonban mindig éreztem, hogy nem reálbeállítottságú vagyok, a művészet pedig igen közel áll hozzám.

Nem okozott gondot az, hogy viszonylag fiatalon, vidéki lányként a Bartók konziba kerültél fel?

Ú.GY.:A családban ehhez hasonló már történt, hiszen a szülői házból, Békéscsabáról már két nővérem Debrecenbe ment bentlakásos katolikus gimnáziumba. Így 14 éves korukban mindketten elköltöztek, s csak négyszer jöhettek haza egy évben. Ennek megfelelően adódott, hogy én se otthon járjak középiskolába. Emlékszem, hogy nagyon nagy váltás volt, de vágytam arra a függetlenségre, amelyet a főváros adhatott. Erre óriási szükségem volt.

Hasonló nagy váltás volt Madrid, hiszen a diploma előtti éveidet kint tölthetted ösztöndíjasként.

Ú.GY.: Nem annyira, csak a nyelvet, az ott élő embereket, a környezetet kellett szoknom. Az ottani szellemi szabadság nagy hatással volt rám, egészen kinyíltam.

A Zeneakadémián Perényi Miklóstól tanultál. Hogyan lett a mestered? Milyen pedagógiai módszerekkel fordult tanítványaihoz, illetve hozzád?

Ú.GY.: Kezdettől fogva szerettem volna nála tanulni. Mondtam is, hogy el sem kezdem az Zeneakadémiát, ha nem hozzá kerülök. Két nappal a felvételi előtt meghallgatott, pozitív benyomásai voltak, viszont jelezte, hogy ő nem lesz ott a felvételin. A sikeres bejutás után, természetesen boldogan tanítványává fogadott.

Perényi Miklós tanár úr fantasztikusan unikális hangszeres tudással rendelkezik a zenei életben. Nem tipikus tanár egyéniség, s inkább ösztönös művész. Mindent a zenének rendel alá, a technika, mint olyan, soha nem volt kiindulópont. A technikai elemeket ugyanakkor a hagyományostól eltérő logika mentén fejlesztette ki a maga számára, melyet növendékként lelkesen lestünk el tőle. Szabadságra nevelt, mely nem kis nehézséggel párosult. Mire az adott részt kigyakoroltam egy bizonyos előadásmód és instrukció szerint, megkérdezte; miért nem játssza inkább amúgy? S bemutatta egészen máshogy.

Tanítványaidnak hogyan adod át a zenei tudást?

Ú.GY.: Igyekszem ötvözni azt, amit minden irányból hozok. Szavakba öntöm az érzéseimet, gondolataimat, emellett természetesen be is mutatom az elképzelésemet. Igyekszem mindig csellóval a kézben tanítani. Ugyanakkor az által, hogy átgondolom és meg is fogalmazom az észrevételeimet és azokkal való személyes tapasztalataimat, magam is több mindent megértek, s így hatékonyabban tudom azokat közvetíteni diákjaimnak. A Szent István Király Szakgimnáziumban tanítok, a Nemzeti Filharmonikusoknál betöltött teljes állásom mellett. Nagyon jól kiegészíti a tanítás és a zenekari játék egymást.

Az Operában szólamvezető voltál 2014 és 2018 között. Milyen tapasztalataid vannak e téren?

Ú.GY.: A hagyományos értelemben vett szólamvezetés az Operában nem igazán valósulhatott meg, mert arra – az opera műfaját, intézményi sajátosságát tekintve – nem adódott lehetőség. Rengeteg zenekari zenész dolgozik felváltva azon, hogy az Operában és az Erkel Színházban a zeneművek színpadra állítva, folyamatosan, egymást sűrűn követve, flottul megvalósuljanak. Amikor az adott évre kialakul a repertoár, s jönnek a darabok, az aki már tíz-húsz éve ott van, s játszotta is százszor a művet, az nem igényel már szólampróbát. Így praktikus okokból mellőztük ezeket. Sokszor előfordult, hogy mások játszottak az összpróbán, mint az előadáson. Ilyen szempontból a szólamvezetés csupán a helyszínen lévő impulzusokra korlátozódott, amelyek ennél fogva viszont igen felértékelődtek. Izgalmas feladat volt: rá kellett érezni, hogy a hangszeres játék során kialakult önkéntelen mozdulatok tudatossá formálva bizony komoly információértékkel bírnak a szólam felé. A szimfonikus zenekarnál vannak szólampróbák, dolgozhatunk hangszíneken, játékmódokon előre. Teljesen más műhelymunka előzi meg adott esetekben a koncerteket. Az operában nincs erre idő, mert egymást éri a rengeteg előadás. Ott sok múlt az adott pillanaton. Általános volt a havi 15-17 előadás/fő, s az ezekkel együttjáró próbák.

A Nemzeti Filharmonikusoknál milyen a zenei élet?

Ú.GY.: Nagyon jól összekovácsolt, összetartó a szólam. A zenekar egészére is elmondható egyfajta nyugalom. Előfordulnak vidéki, külföldi koncertek is, de elsősorban Budapestre fókuszálunk.

—

Hogyan ismertétek meg egymást? A közös kamarazenélés mikor kezdődött az életetekben?

M.G.: Osztálytársak voltunk a Bartók konziban, ahol én a közismereti tárgyakat tanultam, de a Zeneakadémia első évében lettünk egy pár. Az első évben még külön kamaracsoportba jártunk, de aztán egy Beethoven szonáta eljátszása során kellett egy zongorista. Én voltam kéznél. A következő év szeptemberében kezdtünk együtt kamarázni Gulyás Mártánál egy zongoraötös keretében. Ez a formáció zeneakadémiai éveink alatt végig megmaradt.

Mikortól muzsikáltok együtt ketten, duóban?

M.G.: Mindig terveztük, de időhiány miatt csak mostanra sikerült egy olyan sorozatot összeállítanunk, melyben miénk, vagyis a cselló-zongora formációé a kizárólagos főszerep. Az idei évben jutottunk el addig, hogy tudatosan építünk egy közös repertoárt. Azt mindenképpen szeretném elkerülni, hogy együtt élek egy csodálatos csellistával, és a közös zenélés, koncertezés elmarad. Az említett sorozatban műsorra tűztük Beethoven és Brahms összes cselló-zongora szonátáját, illetve a sorozat mindhárom állomásán, decemberben, februárban és most júniusban, felhangzott egy-egy kortárs mű is. Mindháromhoz személyesen kötődünk, Hamari András darabjának most lesz a magyarországi bemutatója, Megyeri Krisztina szonátáját nekünk írta, Bella Máté Pillangó álmát már korábban játszottuk. Reméljük, hogy sorozatunk jövőre is folytatódik.