A feldolgozott „témára” jobb címként illene a „mindenki úgy tudta” megfogalmazás, mint a „Ki hitte volna” filmcím. A habkönnyű nyári francia filmre úgy ül be az ember a klimatizált moziba, hogy meg van oldva legalább másfél órára a hőguta elkerülése, mellesleg annak biztos tudatában, hogy a politikai vígjáték, avagy inkább identitási vígjáték felhőtlen szórakozást is ígér, ha az a film önmagában is francia.
Igaz, nem gondolom, hogy az önkényesen adott politikai, avagy (nemzeti) identitás vígjáték műfaji meghatározása szakmailag helyes, mert ezzel én sem találkoztam ez ideig, de remélem, hogy megfelelőnek tartják majd a mozit megnézők, valamint bizony felhőtlen kacagásban lesz részük mindvégig kemény ideológiába csomagolva……Megdöbbentő maga a témaválasztás is, de annak kifejtése az egyes jelenetekben, a pörgő poénokkal teletűzdelt párbeszédekkel egyetemben, pontosan adagolva a váratlannál váratlanabb meglepetésekkel, amelyeket a nézők szinte várnak, azokat pedig a rendező, a kiváló színészekkel együtt folyamatosan „szállítják”, mert jól tudják; a kíváncsiság kielégítése mindig honorálásra talál.
Adva van egy hétköznapi „kiindulás”; a fiatalok meg akarják ismertetni egymással a jövendő örömszülőket, s ehhez az ismerkedéshez, annak gyorsabb és „mélyebb” szintű kialakulásához a géntudományt hívják segítségül. A lány ebben a világban dolgozik, mint kutató, s a fiújával közösen és titokban mindegyik szülőtől „mintákat” vesznek, az eredményeket lezárt borítékokban, – azok tartalmát ők sem ismerik, mert ők csak szeretik egymást, minden más nem érdekli őket,- a kölcsönös bemutatáskor, névre szólóan átadják szüleiknek. Néhány rövidebb kezdő jelenettel előtte még „exponálják” a szereplők kiinduló helyzeteit a találkozásig, amelyeket a néző ekkor még „rendszer szinten” nem tud hová tenni, de később nagyon is értelmet kap minden. A fiú apja – egy egyszerű munkáscsaládból felküzdve magát egy jól menő Peugeot autókereskedés tulajdonosává – csak a francia márkát dicsőíti az eladásainál, akár elítélhető módon is hangoztatva a német konkurens Mercédesz autók semmibe vételét. Felesége jelentéktelen, magára esztétikai vonalon nem igen adó hölgy. Kölcsönösen nagyon szeretik egymást. Szintén nagyon szeretik egymást a lánynak a felmenői is, egymásnak mindent azonnal megbocsátanak, majd látni fogjuk, hogy a szeretetre épülne fel a film egésze. A lány olasz származású arisztokrata anyja, akinek kinézete és viselkedése is annak az elvárásnak felel meg, amit ilyen szerep megformálásakor az átlag halandó elvár. Nem úgy a francia hercegi papa kinézete, -az sehogyan nem illik a képbe,- kövér, két fejjel alacsonyabb a feleségnél, és egy deka „arisztokratikus-kimért modora” sincs. Egy 500 éves családi szőlő birtok közepén, borászattal foglalkoznak, s egy nagy középkori kastély enteriőrjében élnek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, portugál vendégmunkás személyzettel. A találkozás igyekvően mindenki részéről nagyon szívélyesen kezdődik a hercegi palotában, mindenki azonnal „akarja megszeretni a másikat”, s kezdetben néhány bakival megfűszerezve, amit a többiek az elkövető terhére mindig kimagyaráznak, s mi is többnyire megbocsátunk, mert végül is így vagy úgy nekünk „kibicként” azok nagyon szórakoztatóak. Rögtön az elején érezzük, hogy antagonisztikus ellentétek feszülnek a társaság tagjai között, akár a társadalmi/vagyoni különbözőségek miatt is, (a hercegség nem gondolja komolynak a fiatalok kapcsolatát, de itt az elején még nem ez okozza a fő problémát). Rögtön véresen komollyá válik, – az első boríték felbontásával, – a fiú apja számára, hiszen az olvasott géntérképéből kiderül; hogy csak 50 %-ban német származású. A németek háborús múltjai, a mindig visszatérő német-francia történelmi konfliktusok miatt az erősen francia soviniszta apa, igen csak nehezen tudja az adott pillanatban ezt feldolgozni, a néző nagy derültségére. Sorra így járnak a többiek is, borítékjaik felbontásával. Az anya vérvonala az angol királyi házzal való rokonságot mutatja, a lány anyjának olasz arisztokrata vérébe pedig bekerült egy picinyke 20 %-nyi portugál polgári, míg az apának egyik őse, igaz csak 15 % -ban, de amerikai indián vért hozott a családba. ( Már ezek a % -ok feletti viták is kitűnő lehetőséget adnak arra, hogy mosolyt csaljanak az arcunkra, a francia humor könnyedsége utolérhetetlen.) De azt is feltehetnénk, hogy ebből a sztoriból hogyan lehet, és főleg szabad, illetve érdemes ebben a föderatív, nemzetek nélküli birodalmat kiépítő EU- ban filmet készíteni, forgalmazni??? Egyetlen kérdésemre sem tudok felelni, de az biztos, hogy sok embert foglalkoztatnak a családi gyökerei, (reneszánszát éli a családfakutatás), és az EU-s politika sem tud csak úgy átlépni azon, hogy nincs, s nem is alakul ki az úgynevezett EU-s identitás. Miközben megmaradt, s helyenként „tombol” a nemzeti érzés, ahogy azt közvetlenül látjuk, láttuk az Európai Labdarúgó Bajnokság mérkőzésein, mert ma még engedik itt az emberek tömegeinek a „nemzeti szárnyalást”. Orwelli gondolat a tovább gondolásra; idővel például a sport is megszüntetésre kerülhet majd, hiszen a nemzeti identitás egyik markáns megjelenésének terepe, kifejeződési eszköze maga a sport. No, de ez már egy másik történet. A mi történetünk éles kanyarokkal viszont folytatódik tovább, nem kis iróniával, de mégis egyre „drámaibb” tartalommal, mondanivalóval. Az igényes szórakoztatás továbbra is megmarad, s a „dráma” viszont folyamatos gondolkodásra készteti a nézőt, a látottak így együtt különleges élményben részesítenek bennünket………
Sok hű-hó a semmiért, avagy tényleg ilyenek vagyunk?- kérdése végig ott motoszkál, miközben ki tudjuk nevetni magunkat, a film görbetükrében. Az autókereskedő igazolást akar kapni apjától a 100 %-os francia voltára, de az apja elmondja, hogy eredetileg Gerhardtnak kereszteltette meg, mert maga is a mai napig németnek vallja magát, titokban a német futball csapatok válogatott relikviáit gyűjti, amit a fiának büszkén meg is mutat. Késői „átnevelése”, ha nehezen is, de sikerrel jár a végén, amikor a Peugeot kereskedő vásárol magának egy Mercédeszt. Feleségével, aki erőszakosan átfazonírozza magát ladyvé, így mennek el az angol nagykövetségre igazolást kérni a királyi rokonság bizonyításához, ahonnan viszont leforrázva jönnek ki, csupán egy protokoll – szuvenír ajándékkal, szinte a nevetség tárgyává téve magukat. Az olasz – portugál hercegnő is bizonyosságot keres azután, hogy előtte megszégyeníti, majd mégis kényszerből segítséget kér a felmondott, portugál alkalmazottjától, és rokonságától. Végül kénytelen felismerni, s ezzel együtt elismerni származását, amikor rájön, hogy nagynénje sírja a temetőben portugál nevű sír feliratok között van. Elmegy ezután a kirúgott személyzetéhez, és bocsánatot kér a volt komornájától, felvillantva azt, hogy lehetséges egy kialakuló barátság köztük, egy új közösség, a Franciaországban élő portugál származásúak irányába akár megtörténhetnek az első lépések is. A férje már nehezebb dió, talán sosem „gyógyul ki” az indián vérből, mert még a fiatalok esküvőjén, a világra készülődő unokával a pocakban, még mindig csak össze-vissza „hadovál”……., még bele is őrülhet idővel……
„Veszélyes dolog” az identitás, s talán ez a film EU-s üzenete?
Ha „kellő távolságtartással” nézzük mindezt, akkor jól szórakozunk. Csodálatosak a palota belső helyszíneiről forgatott képek, az operatőri, s rendezői munka is vérprofi, a színészek játéka is maradandó élményt szerez, ebben a nyári forróságban.
