Carl Heinrich Bloch (1834-1890), dán mester Utolsó vacsorája igazi 19. századra jellemző festészeti megoldásokkal bír. A festő gyönyörű színeket alkalmazva teremt egyensúlyt a hármas tagozódású tér megalkotásával.
Jézus a tanítványaival a középső térrészben foglal helyet. A tanítványok merev tekintetüket Jézusra szegezik. Egyedi karakter-és jellemábrázolás kis mértékben figyelhető meg az apostolok gesztusaiból. Krisztus arca felfelé mutat, kapcsolatba lépve a transzcendenciával, melyet a háttér, égszínkék színe is megerősít. Ugyanakkor az égi világosság ellentéte a kép előtérben mutatkozik meg Júdás sötét tónusú alakjában. Az egész képet uralja a pódiumszerű megjelenítés, melynek domináns formai megnyilvánulásai között a lépcsősor és a teátrális függöny szerepel. A meleg színek felhasználása, a boltív, a hajlékony vonalvezetés az abrosz és ruhák redőzetén, a feltűnő fény-árnyék kontraszt, a drámai fényhatás teszik igazán különlegessé a szakrális téma ábrázolását.
Nikolai Nikolaevich Ge (1831-1894) orosz festő alkotása 1861-ben készült. A festmény komor hangulata, színvilága kimondottan nyomasztja a nézőt. Krisztus alakja több mint nem szokásos módon van ábrázolva. A kép korábbi korok Utolsó vacsoráitól nemcsak egyszerűen abban tér el, hogy Krisztus egy heverőn fekszik, hanem azzal is, ahogyan fekszik. Krisztus nem felfelé tekint, hanem végtelenül magába zuhanva roskad. Testtartása a megtörtség állapotát tárja elénk. A kép központi fénye nem rá irányul, hanem a mellette álló asztalra. A körülette lévő emberek nem rá figyelnek, hanem a kép előterében megjelenő sötét, fekete árnyra. Igazából, az alkotás egyetlen szóval is jellemezhető: dekadencia. Nem hiába mondja rá sok műértő, hogy a materializmus és a nihilizmus győzelmét festette meg a festő. Igen, a 19. század derekán Feuerbach nézeteinek radikalizálódása révén már a dialektikus és a történelmi materializmus is felütötte fejét, így érthető, hogy a korszellem baloldali materialista ideológiái rányomják bélyegüket az adott alkotásra.
Nihilizmus? Mintha csak Friedrich Nietzschét hallanánk. Az 1800-as évek második felében sorra jelennek meg könyvei, melyek az értékek átértékelésével a nihilizmust hirdetik. Azt a világot, amely túl van minden jón és rosszon, s melynek szülöttje a dekadencia. Nietzsche autobiográfiája, az Ecce homo ezt a dekadenciát mutatja fel az emberiség számára, ez pedig nem más, mint az „Íme az ember!”, ugyanis e szavakkal mutatott rá Pilátus a tövissel koszorúzott Jézusra. S itt hangsúlyozom, hogy nem a feltámadott, a megváltó, az oltáriszentségben velünk jelen lévő Jézusra, aki szeretetével Önmagát adta, és áldozta fel értünk, nekünk, hanem a szenvedő, kigúnyolt Jézusra. Ez lényeges, hiszen sajnos a nietzschei művészetfilozófiai látásmód szolgáltatott olyan táptalajt, melyből a XX. század művészetének nagy része később aztán merített, s fogalmazta meg célját és rendeltetését. Dermesztően hangzik, hogy ez a materializmusból fakadó nihilizmus ennyire maga alá tudta teperni a művészetet, de hát az adott korszellem uralma úgy néz ki, hogy mindent magával söpör… Vagy mégsem? Kell lennie reménynek. A reneszánsz, a barokk ember még hitt a reményben, nem pusztán horizontálisan közlekedett a világban, hanem vertikálisan is előre tekintett, összefüggésekben gondolkodott. Csak nézzük meg és idézzük fel újra Raffaelo, Jan van Eyck, Tiziano, Rubens alkotásait, mind a transzcendens irányába sóvárognak. Bár Nikolai Nikolaevich Ge festménye kidolgozottságában, kompozíciójában sokkolóan félelmetes, és egyben remekmű, ugyanakkor kora, illetve a későbbi idők realizmusának teljes látlelete. Igen, a kép realista, s előfutára egy olyan időszaknak, melyet XX. századnak nevezünk. Ezt pedig semmi sem bizonyíthatja kézzel foghatóbban, minthogy a korabeli technikai vívmányt felhasználva, a festő Krisztus arcát Aleksandr Ivanovich Herzen fényképéről mintázta, mely utóbbit Sergei Lvovich Levitsky fényképezett. Ez volt az első alkalom, hogy a fotózást használták fel a festészetben, mely aztán később a francia impresszionizmus varázslatos alkotásainak nyitott új utakat.
Pascal Adolphe Jean Dagnan-Bouveret francia festő (1852–1929) festménye az 1896-os esztendőhöz köthető. A kép a Salon de Champ-de-Mars belső tereiben volt kiállítva. Dagnan-Bouveret, egyike volt szintén azon festőknek, akik a fotográfiát elsőként használták fel a realizmus megvalósítására. Bár az alkotás reneszánsz kompozíciós hagyományokra épít, mégis az fénydinamikájában, hangulatában, valamint az arcok megjelenítésében hamisítatlanul a 19. századot varázsolja elénk. A tanítványok áhítattal tekintenek Krisztusra, arcukon azok a fénysugarak kapnak helyet, amelyek a kép központi fényoszlopából, Krisztus személyéből sugárszerűen áramlanak. A vakító fény éteri módon tárja elénk a valódi misztikumot. Érdekes, hogy a fény Jézus testéből – szinte – ömlik, viszont arca, a tanítványokhoz hasonlóan alulról megvilágított. Vagyis a fény nem felülről, hanem alulról és középről felfelé terjed. Ezzel a koncepcióval kevésbé a felfelé iránti vágyódás és törekvés, hanem a lelki élet belső meghittsége és nyugalma válik nyilvánvalóvá.
Fritz von Uhde (1848-1911) német festő egyedi művészi stílusával a realizmus és az impresszionizmus határán mozog, így nem hiába, hogy az első német, kiemelt impresszionisták között tartják számon. Élete, életműve különösen figyelemre méltó számunkra magyaroknak, hiszen Uhde párizsi tartózkodása alatt a holland festőket Munkácsy Mihály felügyelete alatt tanulmányozta. Utolsó munkáját, melyet Munkácsy iskolájában festett, Az énekes címűt az 1880-as Párizsi Szalonban állították ki, ahol elismeréssel jutalmazták művészi teljesítményét. Utolsó vacsorája nem sokkal később, 1886-ban látott napvilágot, melyen a megjelenítési mód nem más, minthogy a levegő rezgése el-elmossa a szilárd körvonalakat. A fény hatására a tiszta realista képekhez képest egészen elenyésző fekete színhasználatot láthatunk. Krisztus és tanítványai a századforduló polgári életformájába vannak belehelyezve. Erősen hátrahagyva a reneszánsz tradíciót, mindenféle konvenciót félrerakva a festő Krisztust háttal ülve festi meg, újszerű beállításban.
A Hidegkúti Hírek főszerkesztője, művészetfilozófus vagyok. Phd-mat a Pécsi Tudományegyetemen szereztem, operák etikai tartalmának vizsgálatára dolgoztam ki metodikai módszert.