Elöljáróban leszögezem; hogy az egyes műsorokat, avagy kommentátorokat nem szeretném cím, avagy név szerint említeni, s ha igen, akkor is csak pozitív példaként emelek ki közülük, hogy a kérdések mögötti probléma világosabb legyen. Valamint még egyszer megjegyezni kívánom, hogy a magam részéről élesen megkülönböztetem a hírmagyarázót a kommentátortól, s a kommentelőtől, merthogy sokan szinonim fogalomként tekintenek a háromra. Pedig a hírmagyarázó valójában szakmagyarázatot ad, adna a hírekre, a politikai eseményekre, helyzetekre. Ebből adódóan az egyes sugárzott műsorok, – azaz ahol a kommentelő, avagy a kommentátor a főszereplő, – színvonal tekintetében önmagukért beszélnek, vagyis inkább propaganda jellegűek. Nincs így az „Ez itt a kérdés?”, avagy a „Globál” esetében, amelyek kimondottan hírmagyarázó műsorok, s amelyeket pozitív példaként említenék. / A „Globál” két egyetemi tanára, Bogár László és Boros Imre a közéletben, s a médiában nyilvános gazdaságtörténeti egyetemi szintű előadásokat tartanak, de napi hírmagyarázók is, ezzel azt is bizonyítva, hogy a gazdaságtörténet és a történelem tálalása így együttesen, akár még szórakoztató televíziós műfaj is lehet./
És most jöjjenek a konzervatív néző, olvasó költői kérdései;
A propaganda műsorokat főleg azért kell látnunk, hogy legalizálhatóak legyenek a szereplőiknek közreműködésükért kifizetett anyagiak, de azok igazából teljesítmény nélküli kifizető helyek? Miért kell végigszenvednie a politikailag amúgy tájékozott és érdeklődő nézőnek azt, hogy gyengeelméjűnek tartsa magát? Csak azért, mert többször, visszatérően a nyílt agitációk sorozatán kell átesnie? Mert a témák (szövegek, képek) tálalása, – szó szerint – mindig ugyanaz, több napon keresztül ismétlődik, akár egy estén belül is, különböző tv csatornák ide – oda történő kapcsolgatása során? Megdöbbentő, amikor a nézőnek kell saját magát helyére tennie, hogy jól látja-e, hogy egy időben, avagy kis különbséggel ugyanattól a kommentelőtől ugyanazt hallja, látja, mint pár perccel előbb? Avagy éppen szóról – szóra a reggeli újságjában is ezt olvasta az esti tv-ben szereplő szerzőtől, az állandó „megmondó embertől”?
További kérdésként feltehetjük azt is, hogy vajon az adott személy kellő tárgyi szaktudással rendelkezik-e, vagy csak egy peformancet ad elő? Ez esetben sajnos meg kell azt is vizsgálnunk, hogy mennyire lóg ki itt a lóláb! Vagyis mondanivalóját nem ide, a képernyőre illően; túlzottan gesztikulálva, imitálva, artikulálva mondja; forgatva szemeit, tudálékosan, lihegve és sóhajtozva, sajnálkozva és tettetett gúnyolódással gyakran váltakozóan? Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy a „megmondó ember” ilyen agresszív a valóságban is, mint ebben a beszélgető műsorban; alkalmanként egyet-egyet magának megengedve, kifütyülés nélkül káromkodva, komolyan azt remélve, hogyha jól odamondja a magáét, akkor a „kifigurázott” magába száll és megváltozik, azonnal lemond a politikai pályájáról? Vagy legalább is a továbbiakban csak azt csinálja, amit ő parancsolt neki? Rendben van-e az, hogy az ilyenféle „megmondó ember” már mindenkit tegezhet? Megengedheti magának ezt a beszélgetőtársával szemben, (még akkor is, a magánéletben, vagy a politika világában ez fennáll, úgy van), avagy még rosszabb az ott ülő nyilvános közönségével, amibe a tv előtt ülő is beletartozik? Összefoglalva „Ő mindenkivel bratyizhat”? Nem tudja szakmailag, hogy ilyenkor kivételesen elnézést, engedélyt kellene mindenkitől kérnie, magyarázatot kellene adnia mindenkinek, ahogy ez régebben is szokásos volt? Hiszen az otthon lévő tv nézők is részesnek tekintik magukat, így az egyeseknek zavaró, sértő is lehet. (A rossz példa nagyon ragadós, ma már mindenki tegez mindenkit, mindenhol, a kölcsönös tiszteletet figyelmen kívül hagyva. Sőt trendivé is vált a tegezés, „jópofizás”. Már nem vagyok kíváncsi, hogy ez „hová fog fejlődni”?) Hogyan lehet, hogy az úgynevezett interaktív betelefonálós műsorokban csak elvétve akadnak szakmailag komoly hírmagyarázói hozzászólások, és többségükben csak mantrázó véleménymondások ezek is, a szaktekintélyek a témában spontán módon miért nem jelentkeznek be? Talán a színvonal miatt? És nem utolsó sorban, legvégül azt is feltenném, hogy miért kell megállapítani még azt is, hogy olyan ez, mint a másik oldalé, hogy itt is van egy, kettő, vagy még több is a fizetett kommentelőkből?
Sorolhatnám továbbra a költői kérdéseket napestig, amelyek viszont egyáltalán nem kényes kérdések a képernyő előtt ülők részéről. Nem kényes kérdésekként merülnek fel egyre inkább. „Már csak azért is, mert sokkal többről van szó, mint értelmiségi belharcokról….” – visszatérve a szerző korábbi alapgondolatához. Ha csak értelmiségi belharcokról beszélhetnénk, akkor azokat bizonyára megvívnák egymás között. A politizáló értelmiségi pontosan meg tudja különböztetni egymástól a propagandát, és kapcsolt dolgait, azt, amit sulykolásnak tekint, az enyhébb erősségű kommenteléstől, de mindkettő felett átlép. Hagyja a”dagadt ruhát másra,” a politikailag tájékozatlan választópolgárra, miközben természetesen fájlalja, hogy ezen belül alkalmanként azt kapja a konzervatív néző is, a kormány mellett álló médiájától is. Már csak magyarázó, elemző hírmagyarázatot, s ilyen „típusú” műsorokat néz, amire a politika iránt érdeklődő értelmiséginek viszont létszükséglete van. A propagandát, a bérkommentelőt, a fizetett kommentelőt könnyen felismeri, s legfeljebb csak a saját szórakoztatására nézi, avagy újabban, egyre gyakrabban kénytelen, ahogy Szentesi egy helyen írja, ezt gondolni;
Sokszor érzem magam árvának, amikor ezeket a vitákat figyelem. Sok mindenről szó esik, nemegyszer kimerítő (én inkább fárasztónak mondanám –szerk.) alapossággal, mégsem világos, hogy a magyar kormánynak, a nemzeti oldalnak vagy akár az egyszerű állampolgárnak mi volna a teendője, hogyan alakíthatná ki a maga stratégiáját.
/Folytatása következik a III. részben./
