„Mindenki mindent jobban tud, és ez annyira jó.”

Ezzel a mondattal kezdődik Lányi András magyar írónak, filozófusnak, filmrendezőnek, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Védegylet, majd az Élőlánc Magyarországért egyik alapítójának az „Ellenzék kerestetik (?)” címmel megjelent írása. /Magyar Hang V. évfolyam 18. szám, április /

Mindenki mindent jobban tud, és ez annyira jó. Magyarországon csak a politikusok nem értenek a politikához.

Elöljáróban megjegyezném, – itt már a sajtószemlézés elején, – hogy valóban jó lenne egy konstruktív baloldali ellenzék a parlamentbe. De azt már nehezen viseli el a kormánypárti polgár, amikor szinte sajnálkozva sokan hozzáteszik, hogy ha az ellenzéki pártok politikai elitjeinek narratívái nem változnak, akkor négy év múlva ugyancsak kétharmad lesz. Ekkorra „aggódásra” egyik félnek sincs szüksége. Szóval az ellenzék keresse meg egyedül saját magát, mert van, létezik. Nincs más dolga az ellenzéki polgárnak, mint hogy keressen magának jobb vezetőket, és jobb ellenzéki médiát, akik, illetve amelyek számukra eredményesebbek. Így azután a második mondat, („Magyarországon csak a politikusok nem értenek a politikához”) – értelemszerűen – nem vonatkozik minden politikusra, különösen a konzervatív politikusainkra, akik viszont 2/3-os győzelemre vezették híveiket. Ennyit a valóban „bombasztikus” felütésről, majd később így folytatódik a publicisztika;

Olvasom, olvasnám, ha volna hozzá türelmem, azt a rengeteg okos elemzést és remek tanácsot, amellyel a független média látja el olvasóit a választások kimenetelével és az ellenzék tennivalóival kapcsolatban. Mint kiderült, utólag most is minden előre látható volt.

Az író itt is téved, amikor azt írja, hogy „utólag”. Nem kellene mást tennie, avagy nem kellett volna mást tenniük, mint olvasni időben, – azaz akkoriban, – mégpedig a konzervatív sajtót olvasni. Sorról – sorra bizony szépen le volt írva minden előre, magyarázatokkal, várható következményekkel együtt, „látható volt”, és borítékolható volt az eredménytelenségük. Természetesen a hazug médiában sem akkor, sem utólag nem fogja megtalálni, hogy mit kellett volna tenniük, azaz a helyes tennivalókat, hiszen illúziókban, vágy vezérelten láttak mindent. Így a szerző nem tehet mást, mint utólag hosszan elemez, következtetéseket von le, – immár az eredmények ismeretében, nagyon helyesen, tűpontosan, – csak hát „utólag”. Erre mondja a konzervatív okos ember, hogy „eső után köpönyeg”. E gondolatsorának befejezéseként immár látszólag a múltat is félretéve, – szándéka szerint ezt rövid átkötéssel, amely természetesen nem igazán sikerült a kapott sebek miatt, – a jövő tennivalói irányába fordul, csak előtte még egy kicsit a szokásos direkt hangvételtől eltekintve már „szelídebb irányból alapoz”. Ekképpen;

Ritkábban kerül szóba ugyanakkor, hogy a nagyvárosokban az Orbán-rendszer már 2019-ben megbukott. Ott, ahol a rendszerek bukni, az új eszmék hódítani, a változások kezdődni szoktak. Ez a folyamat akadt el 2022-ben, és nem egy sikertörténet folytatódott.

„Akadt el”???? Talán helyesebb lenne azt írnia, hogy bukott meg.

Mert, valóban sikertörténet Budapesten Karácsony Gergely polgármestersége, és valóban siker történet lesz „utólag”, – hiszen már most sem az, – a budapesti választó kerületek szivárványkoalíciós győzelme? Isten mentsen meg bennünket, – a baloldali szellemiségű polgárainkkal együtt, – „az új eszmék” hódításától.

Meglepő módon innen viszont figyelemre méltóak az író minden javaslatot tevő sorai. /Csak most már ne bízza, ne bízzák az „ügyet” a balliberális sajtó munkatársaira!!!!/

„Szóval, hol is keressük a politikai megújulás kezdeményezőit?” – teszi fel Lányi András az alapkérdését, természetesen ellenzékiként, – a baloldali politika megújulására gondolva, s vonatkozóan. Válasza felvezetőjeként egy kis rövid történeti kitekintéssel kezd, mindenképpen a megalapozottság hitelességéért.

„A reformkori ellenzék a Pesti Hírlap körül kovácsolódott párttá. A kiegyezést a Pesti Napló szerzői készítették elő.” Majd a két világháború között alapított Magyar Nemzetnek, illetve mint lapnak a rendszerváltás előkészítését segítő jelentőségét veszi számba, summás megállapítással fűszerezve; „az ellenzék tábora mindenekelőtt olvasótábor.” Végül visszakanyarodva a sajtótörténet ívére aktualizál is, miszerint „azok az újságírók, nyilatkozók, riporterek, publicisták és politikai elemzők, akiknek írásai hétről hétre megtöltik a Magyar Hang hasábjait,…akik a független sajtó más orgánumaiban osztják ugyanígy az észt, bármit is tartsunk felőlük, ma ők rendelkeznek aránylag a legszélesebb politikai tájékozottsággal, s nekik van erről a legtöbb mondanivalójuk. Úgy látszik, nincs náluk jobb, mert ha volna és írna, azokat olvasnánk. Miközben ítélkeznek és mérlegelnek, és lámpással keresik a kibontakozás útját, egy új ellenzék szellemi bázisát, szoktak-e vajon tükörbe nézni? Vagy tényleg azt hiszik, hogy az ő jegyük a nézőtérre szól?”

Nem kell különösebb magyarázat, hogy ez a tükörbe nézés sohasem történt meg náluk, hiszen a balliberális média mindig „politikát csinált” a partvonalról, belerángatva a dilettáns ellenzéki politikust. Helyettük és nem értük.

A konzervatív sajtó viszont sohasem ült a „nézőtéren”, – lásd. Magyar Nemzet, Demokrata írásait, avagy nálunk Számvetés és jövőépítés I. – és a Hidegkúti Hírek – et, – de ez nem is tetszett a túlsúlyban lévő sajtó liberálisoknak.