Régen várt, kosztümös történelmi kalandfilm készült, amely március 9-én került bemutatásra Szikora János rendezésében, Trill Zsolt főszereplésével. (Trill Zsoltot nem is olyan régen, idén hallgathattuk a Klebelsberg Kastélyban a színház igazságáról, ezért is érdekes lehet ez nekünk, hidegkútiaknak.) A közel 2 milliárdos költséggel forgatott film remélhetőleg újbóli kezdet az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, és a 80 huszár című nagy sikerű filmek sorában. Huszárvágással huszárokról; Hadik András seregéről, akik egy napra elfoglalták Berlint, megsarcolták, így meg is változtatták a történelem menetét, legalábbis egy időre. Ezért is találnám szerencsésebbnek, pontosabbnak, de főleg igazságosabbnak, ha a film inkább a Hadik serege címét viselné, merthogy a főszereplő mellett a mellékszereplők is gondosan kidolgozott üzeneteket jelenítenek meg, mégpedig életképek formájában. Miközben a rendező az említett karaktereket folyamatosan elhelyezi a film cselekményének menetében felrajzolva az adott kort, valamint a mindenkori háború természetrajzát (annak szinte minden palettáját), bemutatja a háttérpolitika vegykonyhájában is a történteket, és a hadviselés véres, s kevésbé véres jeleneteit, azaz a hátországban zajló és rettegéssel teli világot.
Egy adott művészeti alkotás megismerésekor, megismertetésekor két tényezőt mindenképpen előtérbe kell helyeznie a művészeti írónak, a kritikusnak. Természetesen egyrészt szinte a teljesség igényével szükséges bemutatni magát a művet, az alkotóművészt, az alkotás interpretációját, körülményeit. Másrészt a művel kapcsolatos „egyéb körülményekről is érdemes tájékoztatni” az olvasót, a hallgatót, a nézőt. A művészportrék készítése során az „egyéb körülmények” alatt az interjúalanyoknál nemcsak ars poeticájukról és az artisztikumról érdemes érdeklődni, hanem a műkritikai írást olyan műelemzésekkel fontos kiegészíteni, amelyek művészetelméleti, illetve hermeneutikai megközelítéssel is járnak. Ezzel a vegyes, ugyanakkor komplex ismeretterjesztési, kommunikációs műfajjal tudható közelebb hozni egymáshoz a művészt és közönségét. A mélyinterjúk és a műkritikák ötvözéseiből készült művészportrék olyan értelmezéstani szempontokra épülnek, mint például a hatástörténet, illetve a hermeneutika, a szituációknak a tudatosítása. A mélyebben érdeklődő olvasók, és a szakma részéről is van ezekre igény, a művészi alkotófolyamat és műhelymunka, a kulisszák mögé való betekintés mindig izgalmas dolgokat, s titkokat tár fel. (Ajánlom Erdősi-Boda Katinka korábbi, A bolygó hollandiról Szikora Jánossal készült azonos felépítésű anyagát elolvasásra, ha a rendező gondolkodását, az alkotási folyamatot, a mit-miért kérdéseit a tisztelt olvasó mélyebben is meg szeretné ismerni, lásd. a Parlando zenei szaklapban.)
Az előbb leírtakra, azok gyakorlatára, – a Hadik film vonatkozásában, – most terjedelmi korlátokra tekintettel nincs mód, bár Szikora János ezen rendezése is érdemelne nagyobb figyelmet, mélyebb elemzéseket a sajtóban egyaránt. Igaz, hogy ez megtörténjen még nem késő, hiszen a film bemutatója csak pár hete volt, máris nagy sikerrel. A már megjelent ismertetésekből egy csokorra valót azonban a cikk második részében kiemeltünk, valamint mellékeljük Szikora Jánosnak azt a régebben készült televíziós interjúját is, amelyet a film forgatása alatt adott. Érdekes, hogy az akkor elmondottakból mindent megvalósított, a kitűzött megvalósításra váró elképzelései visszaköszönnek a látottak alapján.
A cselekménybe ágyazott életképekre és a korrajzra, szokatlan módon már a film elején, és nem a film végén hívja fel a figyelmet, miszerint a történet megtörtént eseményeken alapul. Akit részletesen érdekel, hogy miről szól a film, mielőtt megnézné Szikora feldolgozását, kattintson a wikipédia linkjére, ott részletesen olvashatja Berlin elfoglalását és a körülményeit, valamint Hadik András életútját. De aki mindezen történések hátterében lévő lehetséges emberi és történelmi motivációkra, helyzetekre, értékekre, érdekekre, s a mának szolgáló üzeneteire is keres válaszokat, az feltétlenül nézze meg a filmet.
A múltat, s jelent értékelve szomorú aktualitást; egyezőségeket és különbözőségeket vélhetünk egy-egy villanásnyira felfedezni az akkori Európa politikai vezetőinek békéhez-háborúhoz való hozzáállásait tekintve. Nagy Frigyes porosz király már akkor is a maga győzelemre álló helyzetében, és felsőbbrendűségi tudatában egész Európát akarja „megtanítani” a német zene szeretetére; miközben hangszerén játszik, cinikusan súlyos politikai döntést hoz. Másik oldalon pedig a vesztésre álló osztrák Mária Terézia császárnő, soknemzetségű országainak szinte oltalmazó anyjaként a békét akarja rákényszeríteni Frigyesre, segítségül híva Hadik magyar huszárait és a „talpas” szász gyalogságot. Miközben saját osztrák hadvezetése mindkettőt, a magyar huszárt és a szász gyalogost, – s nem csak, mint katonát – lenézi, és ott tesz keresztbe erkölcstelen módszerekkel nekik, ahol lehet, addig a magyar huszársereg, Hadikkal az élen segítséget akar nyújtani, meg akarja menteni a birodalmat, amely egyben a hazája is. Agyafúrt tervvel, lopakodva vonul, hegyeken átküzdve magát, melyekhez egy lovas hadsereg nem igazán alkalmas, s bravúrokkal menet közben ellenséges ágyúkat szerez. Igaz, most Berlin felé, és nem hazafelé, mint a 80 huszárban… A honfitársával is rivalizáló, ellenségeskedő magyar huszár a háta mögé ülteti fel lovára a szintén nem becsült szász gyalogost, hogy gyorsabban haladhasson a várostromra készülő had, mert az nem lehetséges falmászó gyalogság nélkül…. (A győzelem után természetesen nagy már az egyetértés…)
Ezek után Mária Terézia már rá tudja kényszeríteni Frigyesre a békekötést, főleg hogy Hadik elhozta a császárnőnek ígért berlini balkezes kesztyűket. Így már fenyegetőzhet Frigyes felé; hogy újból elküldi Hadik vezette seregét a jobbkezesekért is, ha a poroszok ismét a a háborús terveiket veszik elő. No persze, így olvasván e sorokat közel se gondoljuk, hogy a porosz-osztrák hétéves háború elején, ezen az 1757. október 10-ei nap berlini győzelmi nap után nem folyt még nagyon sok vér mindkét oldalon a békekötésig…
A történelmi analógiák ábrázolása, utalása mellett azonban a film legnagyobb értéke a párhuzamosan játszódó epizódszerű háborús életképek bemutatása. Az alkotás a mindenkori háborúk ideje alatti mindennapi élet jellemző helyzeteit és alakjait, lírai és epikai elemekkel is vegyítve, visszatérő jelleggel mutatja be. A főszereplő, – ahogy az életképek esetén kötelezően van előírva, – a cselekmény legfontosabb alakjaként áll a középpontban, s döntő hatással van az események közeli és távoli alakulására.
